Prelúdium

„Halottról vagy jót, vagy semmit” – tartja a mondás. (Amelynek a magyar megfelelője valamelyest pontatlan ugyan, e szállóige eredetének azonban bárki könnyűszerrel utánajárhat.) Summa summarum, amidőn a svéd csapat június 26-án kiadta a kilencedik sorlemezét, azzal egy időben rögvest be is jelentették, hogy itt a vége, fuss el véle, azazhogy még szinte meg sem száradt a nyomdafesték a lemezborítón, a friss és ropogós ’From A Dying Ember’ egyúttal a hattyúdalukká avanzsált. A Falconer tehát végérvényesen beszüntette tevékenységét.

A felütésben elhangzott mondás jelentéstartalma alapján két dolgot tehetnék: egy vaskos dicsérettel illetem az albumot, vagy ha netán tényleg nem tartanám méltónak a Nagy Fináléhoz, az esetben egy sort sem kanyarítok róla (merthogy „halottról semmit”, ugye?), és a soha meg nem jelent kritikám is a sírba száll a bandával együtt – hogy stílusos legyek. No, erről szó sincs, van azért egy harmadik opció is: eltekinteni a fenti lózungtól, hiszen a Falconer bizony a saját jogán is megérdemel egy tisztességes nekrológot. Még úgy is, hogy a javarészt lelkendező méltatások mellett csak azért sem fogom véka alá rejteni a nem teljesen pozitív véleményem arról, amit mindig is az ingatag lábakon álló, gyengébb komponensüknek tartottam. De erről kicsit később.

Egy tovatűnt korszak emlékmorzsái (memento mori)

A zenekar kimúlására való tekintettel talán elnézitek nekem, hogy ezúttal a szokványos terjedelmi korlátokat sutba vágva jobban elidőzzek a részletekben, némileg Mathias Blad énekesre kihegyezve a mondandóm egy nagyobb szeletét, és a nosztalgiától opálos tekintettel kissé elmerengjek a csapathoz való viszonyom fölött. Tehát egocentrikus módon ez most egy roppant szubjektív megemlékezés lesz. Kezdjük azzal, hogy a Falconernek volt ám egy igencsak tekintélyes elődje, a melodikus viking/black metalos Mithotyn, akik már 1993-ban elvágták a köldökzsinórjukat, és onnantól kezdve nem volt megállás: négy sikeres demót adtak ki, majd 1997 és 1999 között három olyan sorlemezzel lepték meg a földalatti mozgalmakat, amelyekről a mai napig az elismerés hangján nyilatkoznak a hívek. Ha az emlékezetem nem csal, a német Rock Hard magazin egyik ’98-as CD-mellékletén szereplő Hail Me című daluk volt az, amelynek a révén megismertem a Mithotynt, és mondanom sem kell, az akkortájt amúgy is túlcsorduló Manowar-mániámmal totálisan kompatibilis harci himnusz azonnal tökön ragadott. És hát az a kórusrefrén:

„Hail me as the man of steel.
Hail me as the son of gods.
Hail me as the king of yours.
I am the chosen one!”

A Stefan Weinerhall által megálmodott, egyedülálló hangzásvilág azon nyomban rabul ejtett: a furmányos gitárharmóniák, a változatos, ötletgazdag riffek, a tekervényesen népies motívumok színes-szagos zeneisége emelte ki az idő tájt a Mithotynt a nagy átlagból. És most is tartom, hogy e dalok egy szemernyit sem koptak bő húsz év távlatából… No, de ultradallamos, folkos témákkal operáló viking/black metal ide vagy oda, már akkor is ott motoszkált bennem az a fránya érzés, hogy ide bizony csak elkélne egy igazi énekes is. Mert amúgy Rickard Martinsson gégemetszett harákolását mindig is imádtam, így aztán elképzeltem, milyen is volna egy olyanfajta Mithotyn, amelyiknél megfér egymás mellett a black metalos károgás és a tiszta, heroikus énekstílus egyaránt – nekem ez a vízió szinte kézenfekvőnek tűnt. Ne feledjük, a ’90-es évek közepén-végén még ritkaságszámba ment az efféle kooperáció a szélsőségesebb műfajberkekben; például a black metal trónján terpeszkedő Emperornál sem a dallamos ének dominált, de a Mithotyn világához közelebb álló folk/viking vonal képviselőinél is jelentősebb szerepet kapott az extrém vokalizálás. (Persze azért akadtak kivételek a szabályt erősítendő: Norvégia akkori, kérészéletű all-star bandája volt a Storm, akiknek 1995-ben mindössze egyetlen, ámde kultikus albumra futotta, a ’Nordavind’-re, amelynek aztán a markáns népzenei alapjain kizárólag dallamos női- és férfiének osztozott. És említhetném a düsseldorfi illetőségű Falkenbachot is, ahol tulajdonképpen Vratyas Vakyas egymaga felel mindenért, ekképpen a váltott énektémákért is.)

Még mindig 1999-et írunk… Talán egy esztendő sem telik el, hogy Weinerhall barátunk a Mithotynt úgyszólván lecserélje egy másik formációra, s ezzel mintegy teljesítve korábbi óhajomat, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a blackes károgást is véglegesen száműzi a repertoárból, és kizárólag egy dallampárti frontembert, egy bizonyos Mathias Blad nevezetű úriembert állít csatasorba, aki a színházak világából került a fémszíntérre. Akkoriban ez egy észszerű lépésnek bizonyult: újabb virágkorát élte a hagyományos heavy és power metal, a Falconerre keresztelt csapat 2001-es bemutatkozása pedig nem is jöhetett volna jobbkor. Az úgyszintén skandináv Hammerfall néhány évvel azelőtt kirobbanó sikerét viszont még megközelíteni sem tudták (ennek számos oka van, aminek taglalása egy külön fejezetet igényelne), ha azonban engem kérdezel, a Falconer névadó debütálása egyik-másik kortársának akkoriban aktuális anyagát simán kenterbe veri. De hát, mint tudjuk, sokszor a föld alatt hat láb mélyről kell kibányásznunk az igazán becses kincseket…

Innentől fogva már nem kívánom a teljes zenekari életművet felvázolni, legyen elég annyi, hogy számomra mindezidáig a legelső alkotásuk az etalon, és a jelenlegi tényállás ismeretében ez vélhetően már így is marad. Középszerűen semmitmondó, pláne hallgathatatlan fércművet sosem adtak ki a kezük közül, ellenben a második lemeztől, a 2002-ben napvilágot látott ’Chapters From A Vale Forlorn’-tól datálhatóan némileg megcsappanni látszott az a különös és jellegzetes ötletkavalkád, amely az első album szinte minden egyes momentumát jellemezte.

Szakmaiatlanság-e vagy sem, miként a bevezetőben ígértem, igyekszem mindössze egy puritán mondatban összefoglalni, mi is a bajom magával a Falconer-jelenséggel: véleményem szerint a zenei alapok nincsenek összhangban az énekesi teljesítménnyel, pontosabban annak kifejezésmódjával. Mert azt még a botfülűek is elismerik, hogy Mathias Blad egy istenáldotta tehetség, a csavar azonban ott van, hogy dalnokunk a legtöbb esetben nemhogy nem tesz hozzá valamiféle plusz fűszert a Falconer különleges világához, inkább elvesz belőle, azaz kissé meggyengíti. Konkrétabban: nem a képességeit kérdőjelezem meg tehát, csupán úgy vélem, az ő sajátos énekstílusa nem passzol ehhez a muzsikához, s ezt szinte az elejétől fogva fenntartásokkal kezeltem. Mindez persze lehet ízlés kérdése is, nem tagadom… Mathias elsősorban színész, mint egy minden porcikájában metálénekes, a Falconer előtt semmiféle rockzenei múlttal nem rendelkezett, ami önmagában nem lenne probléma, amennyiben idomult volna a banda hangzásbeli jellegéhez. (Engedtessék meg egy kis lábjegyzet a miheztartás végett: a most 47 éves emberünknek 1989-től indultak a musicalszínházi tanulmányai Göteborgban, később pedig a Londoni Zene- és Színházművészeti Akadémián részesült színészi képzésben.)

Viszont van ebben az egészben egy meglepő, mi több, kivételes antagonizmus, legalábbis az én sajátos értelmezésemben: eszerint mind a hangszerelés technikai és kreatív – azaz művészi – elemei, mind pedig az énekesi kvalitások egyaránt nagyszerűek. Ám a Falconer karcosabb, kvázi power metalos hangzásképéhez egész egyszerűen nem érzem kompatibilisnek Blad stílusát; nem akarok hosszas litániát kanyarítani e témában, a lényeg számomra csupán az, hogy megvan-e az a bizonyos kémia, az a harmónia, vagy nincsen. Mathias hangja tipikus musicalorgánum, kellemesen, szinte simogatóan lágy, érzelmes tónusú, ami azonban hiányzik belőle: az erő, az energia. S olykor talán az a lobogó szenvedélyesség is, amely viszont a Falconer zenéjének sajátja. Azt a kémiát nem lelem továbbra sem…

Érdekes módon 2001-ben, a bemutatkozó albummal való első találkozásomkor valamilyen rejtélyes oknál fogva nem éreztem meg semmit az előzőleg taglalt problémámból, és ami a dolog fonákja, hogy mikor a közelmúltban újra meghallgattam a teljes anyagot, akkor sem volt zavaró tényező „szegény” Mathias jelenléte – ugyanúgy tudtam lelkesedni tehát, mint egykoron, majd’ húsz évvel ezelőtt. Fogalmam sincs, mi a titok nyitja, de mindez valószínűleg abból (is) fakad, hogy a Falconer akkoriban még könnyűszerrel elvarázsolt újszerűségével, egyedi látásmódjával, s ezzel mintegy „elfedte” az ének iránti ellenérzéseimet. Ám azért arról se feledkezzünk meg, hogy a debütáló lemezen csak úgy hemzsegtek a kerekre csiszolt, karakteres és emlékezetes dallamok mind Mathias barátunk, mind pedig Stefan Weinerhall ízes és invenciózus gitárjátéka jóvoltából. Nem győzöm hát hangsúlyozni, hogy szerintem a legkompaktabb, legizgalmasabb alkotásuk mind közül.

Amidőn kihunyt a haldokló parázs…

Hat esztendőt vártunk hát, hogy a 2014-es ’Black Moon Rising’ után életjelet adjon magáról a Falconer díszes kompániája. Igazándiból sosem tudhattuk, hogy léteznek-e egyáltalán, miután alig-alig koncerteztek, hírek sem szállingóztak felőlük, idén azonban feltámadtak a poraikból, hogy aztán a június 26-án megjelent új lemezzel vissza is hulljanak ugyanoda – a ’From A Dying Ember’ tehát a záróakkordja lett egy 21 éves életútnak…

A Falconer mindig is szimpatikus csapat volt számomra, mert már a kezdetektől fogva igyekeztek valami olyasmit megalkotni, ami ha nem is példátlanul újszerű, de legalább egyedi hangzással bír a műfajban, na meg aztán sosem kötöttek kompromisszumot. Természetesen ez már a Mithotynra is igaz volt… És hogy milyen lett a Végső Felvonás? Aki jól ismeri a Falconer világát, annak nem sok újdonságot adnak ezzel a lemezzel, ám a minőségi zeneszerzésre ezúttal sem panaszkodhatunk: tulajdonképpen azt kapjuk, amit eddig is elvártunk tőlük. Én személy szerint mondjuk több innovációt és újszerű témákat reméltem, ha már a ’From A Dying Ember’ lett az utolsó állomása e kivételes pályafutásnak, panaszra azonban semmi okunk nem lehet, az album szépen keretbe foglalja a teljes életművet.

A lemeznyitó Kings And Queensben a jóféle staccatós riffek és a black metalosan sikálós, sodró gitártémák váltják egymást, mint a régi szép mithotynos időkben, a refrént azonban nem érzem kellőképpen kiemelkedőnek. A másodikként érkező Desert Dreams kapcsán muszáj megemlíteni, hogy az efféle speed metalban fogant daraboknál ütközik ki Mathias Blad erőtlen, sápadt-fakó előadásmódja, holott a melódiái itt is rendben vannak, és a zenei alapok is tökéletesek; Stefan Weinerhallék tehát minden tőlük telhetőt megtesznek, rajtuk aztán semmi sem múlik. Miről is beszélek? Ehhez az alapvetően himnikus refrénhez nem egy széplelkű, érzelgős trubadúr illenék, hanem egy harcedzett hadvezér. Sajnálom, mert ez a dal (is) bizony többet érdemelne; hiszen a fülbekúszó melódiákban nincs hiány, és máris ideképzelek egy Russell Allent vagy egy Kelly „Sundown” Carpentert, akik a lelküket is kiénekelnék magukból… Na, mindegy.

A Redeem And Repentet is emlékezetes témákkal pakolták tele (még egy nyúlfarknyi reneszánsz betét is helyet kapott), csak hát a nem túl acélos refrénen kissé el is csúszik a dolog: Mathiasunkba miért nem töltöttek pár felest, hogy jobban odategye magát? Olyan, mint egy félénk, megilletődött kisoroszlán a nagyvadak között, aki nem meri kiereszteni a körmeit – azaz a hangját… Az alig több mint 3 perces Bland Sump Och Dy az egyik leginkább népzenei hatásokkal operáló tétel, végig svéd nyelven szól hozzánk, és ehhez bizony Mathias hangja is jobban passzol, nagyobb teret kap, miután a metálos elemek ezúttal a háttérbe szorulnak.  A Fool’s Crusade egy zúzós, power metalos reszelésekkel vegyített, ámde szinte kedélyes hangvételű, népies jellegű „kocsmanóta”, talán az album legnagyobb slágere, még úgy is, hogy a mintaszerű refrén ellenére telepakolták tempó- és témaváltásokkal. Az egyik legjobb szám mind közül!

A Garnets And A Gilded Rose ezzel szemben egy rövidke instrumentális tétel, amelyben ezek a derék fickók megmutatják, hogy lehet a folk metalt oly módon tálalni, hogy annak ne legyen olcsó, bazári íze. Az In Regal Attire-ben pedig a söröskorsót lóbáló, indulójellegű témákat vegyítik remekül a helloweenes speed metallal. Mindenképp ki kell emelnem a Rejoice The Adornedot: ez egy rendkívül szépséges, enyhén musicales ballada; no, ez aztán Mathias igazi terepe, csak úgy lubickol benne a selymesen lágy orgánumával. Nem vitás, a lemez egyik legkiválóbb darabja! Ennek ellenpólusa a Testify, amely az album leggyorsabb száma, és akár egy igazi sláger is kerekedhetne belőle, ha a kissé vérszegény refrén erőteljesebb volna.

A Thrust The Dagger Deepben annyira jól működnek a szögelős, középtempóban fogant verzék, és még egy nyúlfarknyi Hammond-témát is belecsempésztek, csak hát az igazán kiugró csúcspontok bizony hiányoznak. A Rapture a leghosszabb szám a maga bő 6 és fél percével: hegedűszóval indul, ám aztán csakhamar black metalba váltanak, sőt még némi sikálós blastbeatet is kapunk az arcunkba az izgalmas, folkos gitárjáték mellé. Mese nincs, ez nagyon rendben van, akár még a Mithotyn-korszakban is helytállt volna, nem tagadom, több ilyesféle durvulásra vevő lennék. A The Cauldron viszont egy sokkal vidámabb tétel: lám-lám, milyen jól működik egy Falconer-dal ének nélkül is. Tudom, egy rosszmájú rohadék vagyok.

A két bónuszdalt egy-egy korábbi albumukról dolgoztak át, az eredmény pedig magáért beszél: a Portals Of Light a 2002-es ’Chapters From A Vale Forlorn’-on szerepelt zongorával és torzított gitárokkal, amolyan power-balladaként; azt most egy teljesen akusztikus verzióra ültették át, amely ugyan nélkülözi az eredeti – egyébiránt kitűnő! – szerzemény magasztosságát, ellenben így most kapunk egy csodaszép balladát Mathias kifogástalan énekével. Ugye, mondanom sem kell, miként remekel ebben a törékeny, lírai környezetben, hasonlóképpen, mint a már említett Rejoice The Adornedban? A Long Gone By-t pedig a 2006-os ’Northwind’-ről emelték át, s legalább annyira elragadó és léleksimogató, mint a Portals Of Light. Ezek után majdhogynem lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy annyi kritikával illettem az énekest, de tényleg azt gondolom, hogy ez a lírikus, vagy legalábbis szellősebb hangvétel a legmegfelelőbb Mathias számára. (Nyilván sokan éppen miatta tartják egyedinek a Falconer-féle hangzásvilágot, én viszont inkább egy autentikus folk vagy art rockos formációban jobban el tudnám képzelni, mint ebben a sűrű szövésű, power metalos közegben.)

Postludium

A Falconer ugyan nem vált mindenki kedvencévé (ahhoz talán túl fifikásak voltak, vagy nem kellőképp slágeresek, netán keveset koncerteztek – az okokat magam sem tudom biztosan), az undergroundon belül azonban előkelő helyet foglaltak el maguknak, azt, ami őket megilleti. És nyilván azt sem tudhatom, mit hoz a jövő, mégis van egy olyan kósza érzésem, hogy Stefan netalántán egy „vissza-a-gyökerekhez”-féle lépést kíván tenni a korai, black metalosabb hangzáshoz. Vagy másként lesz; de abban biztos vagyok, hogy nem fog a babérjain üldögélni, és amikor friss zenékkel jelentkezik majd, az ugyanúgy figyelemreméltó lesz, mint amit eddig adott nekünk a Mithotynnal és a Falconerrel egyaránt.

Összegzés:

Egy igencsak változatos, kellőképp izgalmas dalcsokorral tért vissza a Falconer hat hosszú év után. Más kérdés, hogy eme visszatérés a buli végét is jelenti; azaz függöny le, jöhet a taps – mert azt megérdemlik!

Pontszám: 7

Megjelenés: 2020
Kiadó: Metal Blade Records
Stílus: folk/power metal
Származás: Svédország

Zenészek:

Stefan Weinerhall – gitárok
Karsten Larsson – dobok
Mathias Blad – ének
Magnus Linhardt – basszusgitár
Jimmy Hedlund – gitárok

Dalcímek:

1. Kings And Queens
2. Desert Dreams
3. Redeem And Repent
4. Bland Sump Och Dy
5. Fool’s Crusade
6. Garnets And A Gilded Rose
7. In Regal Attire
8. Rejoice The Adorned
9. Testify
10. Thrust The Dagger Deep
11. Rapture
12. The Cauldron (instrumentális – japán bónuszdal)
13. Portals Of Light (akusztikus verzió – bónuszdal)
14. Long Gone By (akusztikus verzió – bónuszdal)
15. Fool’s Crusade (demóverzió – japán bónuszdal)