Öt év után új albummal tért vissza az Evanescence. Amy Lee ezúttal is a félelmeit, kétségeit, veszteségeit és a gyógyulás kérdéseit énekli ki magából, miközben a zenekar klasszikus, sötét-drámai világát modern elektronikával és súlyosabb hangzással frissítették fel. És bár több mint húsz év telt el a ‘Fallen’ óta, hamar kiderült: az alapvető kérdések nem tűntek el – csak Amy Lee lett idősebb. Ahogy mi is.
Nálam már a nyitó Beautiful Lie alatt beugrott a Bring Me To Life. Nem a konkrét zenei hasonlóság miatt, inkább Amy Lee énekében és a témában éreztem ugyanazt a kétségbeesett kapaszkodást. A „szép hazugság” persze kényelmesebb lehet az igazságnál, de közben lassan felemészt – fel kell ébredni tehát abból, amiben már nem akarunk tovább élni.
2003-ban, tizenévesen láttam először a Bring Me To Life klipjét. Nem is igazán értettem, miről szól, mégis magával ragadott. Amy Lee a sötétben, magasan a város fölött, egy ház ablakpárkányán egyensúlyozva, kétségbeesett énekel – egyszerre volt kábító és nyugtalanító, és furcsa módon most is ugyanezt érzem. Amy Lee a Bring Me To Life idején alig volt 21, most több mint kétszer annyi idős, mégis hasonló kérdések kerülnek elő – csak a válaszok változtak. A fiatalabb én még azt kérte: ébressz fel, ments meg, a ‘Sanctuary’ egyik legerősebb üzenete viszont már az, hogy senki nem jön megmenteni. Ez elsőre meglehetősen kétségbeejtően hangzik, a ‘Sanctuary’ valóban nem könnyű lemez: hazugság, manipuláció, veszteség, düh, halál, önpusztítás és gyógyulás kavarog benne.
Amy hangja szinte végig uralja az anyagot, és még mindig ott van benne az a különös kettősség (is), ami annak idején megfogott: angyali hang, amelyben ott bujkál valami sötét, szinte démoni erő, egyik pillanatban tiszta és törékeny, a következőben elemi erővel támad. Jordan Fish produceri hatása erősen érződik. A zúzós részek elektronikus mélyítést kapnak, a gitárok alatt pulzálnak a szintetizátorok és effektek, az industrial elemek pedig még testesebbé, modernebbé teszik a hangzást.
A dalok közben szépen kirajzolnak egy érzelmi (hullámvas)utat. A Tell Me When You’ve Had Enough a tűréshatárról beszél – mert a kitartás nem ugyanaz, mint az önfeladás –, a Who Will You Follow pedig azt kérdezi, kit követünk akkor, amikor lassan azt sem tudjuk, mi valódi.
A Rapture és az Afterlife még mélyebbre visz a sötétségbe, míg a lemez közepén megszólaló Sanctuary mintha fordulópont lenne: nem lehet örökké kívülről várni a megoldást! Ezután már szinte magától következik a következő kérdés: How Do I Heal? – hogyan gyógyuljak meg? Mert kiszabadulni valamiből csak az első lépés, utána valahogy tovább is kell élni. A Forever Without You már az elengedés felszabadító oldalát mutatja meg: néha csak akkor derül ki, hogy a saját szárnyunkon is tudunk repülni, amikor valaki elenged bennünket.
Ezen a ponton érdemes (ismét) ránézni a borítóra. Minden vörösbe borul, az óceán szinte lángol, mintha odalent éppen darabokra hullana a világ, Amy Lee pedig felülről néz le ránk. A lemez grafikáján madarak szállnak a magasba. Elsőre hollóknak hittem őket – ami egy Evanescence-borítón egyáltalán nem lenne meglepő –, de galambokról van szó, ezzel nekem így még kerekebb a kép: ez a madár a békét, a szabadságot és a reményt idézi. Odalent éghet a világ, de attól még vezet út felfelé. A dallista végén a Wide Open Heart áll. Talán nem klasszikus happy end (vagy mégis?): mindazok után, amin keresztülmentünk, próbáljunk meg nyitott szívvel továbbmenni.
Amy Lee egy interjúban mesélte, hogy a ‘Sanctuary’ ötlete egy koncerten született. Egyszer csak kimondta a színpadon: „This is our sanctuary.” – „Ez a mi menedékünk.” Akkor döbbent rá, hogy számára a színpad, a zene és az ott összegyűlt emberek jelentik ezt. Érdemes nekünk is feltennünk magunknak ugyanezt a kérdést: kinek mi a menedék? Az otthon? A család? Egy másik ember? Egy koncert, ahol néhány órára eltűnik minden más? Vagy az a dal, amely akkor is képes megfogalmazni helyettünk valamit, amikor mi még nem találjuk hozzá a szavakat? A választ valószínűleg mindenkinek magának kell megtalálnia. Addig pedig hallgassuk meg a ‘Sanctuary’-t, hátha közben egy kicsit közelebb kerülünk hozzá. Amy Lee-nek a zene és a közönség a menedék. Nekünk pedig talán éppen az ő dalai.
Összegzés:
A ‘Sanctuary’ egyszerre a jól ismert Evanescence és egy érettebb zenekar lenyomata. Amy Lee több mint húsz év után is ugyanazokat a nagy kérdéseket boncolgatja, de már más szemszögből. A klasszikus Evanescence-hangulatot Jordan Fish modern, elektronikus és industrial elemekkel teli produceri világa teszi frissebbé és súlyosabbá. A ‘Sanctuary’ egy negyvenes éveiben járó Amy Lee lemeze arról, hogy odalent akár éghet is a világ, attól még vezethet út felfelé. És hogy kinek mi a menedék? Arra már mindenkinek magának kell megtalálnia a választ.
Pontszám: 8,5
Megjelenés: 2026
Kiadó: Sony Music
Stílus: alternatív metal / gothic rock / hard rock
Származás: USA
Producer: Jordan Fish
Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok: CD, fekete és színes (twilight) vinyl
A kritikához a Sony Music a „coloured deep purple and black marble” vinyl kiadást bocsátotta rendelkezésünkre.
Zenészek:
Amy Lee – ének, zongora, billentyűs hangszerek
Tim McCord – gitár
Troy McLawhorn – gitár
Emma Anzai – basszusgitár
Will Hunt – dob
Dalcímek:
01. Beautiful Lie
02. Tell Me When You’ve Had Enough
03. Who Will You Follow
04. Rapture
05. Afterlife
06. Sanctuary
07. How Do I Heal?
08. About Us
09. Calm Down
10. Self Destruct
11. Forever Without You
12. Wide Open Heart
Legutóbbi hozzászólások