„Hull az elsárgult levél…” Most már végérvényesen beköszöntött az ősz, de Solymos Tóni örökzöld-feldolgozása nem ezért került bele e havi szortimentünkbe. Igen kellemes instrumentális gitárlemezt hozott össze smooth jazzy-funky-bluesy-R&B-latin hatásokkal. De előtte lesz még szó a Lumberjack Commando új utakat kereső EP-jéről, a Motörhead legelső lemezének, az ‘On Parole’-nak újrakiadásáról, Derek Sherinian vendégekkel gazdagon díszített szólólemezéről, és a francia Nightmare kapcsán arról, milyen az a férfias power metal, ha nő énekli.

A banda 2011-ben alakult Nagykanizsán, és rögös utat jártak be, mire három EP, tagcserék, és radikális változások után 2019-ben kiadták az első albumukat ’Chapter III’ címmel. Új utakat keresve vágtak bele májusban a ’Mountains’ című középlemez felvételeibe, az urbánus világtól távol, egy kis hegyi birtokon.

„A dalok írása során most egy új irányt próbáltunk ki, az alapvető gondolat az volt, hogy lépjünk ki a komfortzónánkból. A southern vonal elhagyása már az előző lemezen érzékelhető volt, most már azonban egyértelmű, összeforrt a csapat és megtaláltuk a közös vonalat. A dalokat Pap Imre keverte és maszterelte, a borító pedig Artphetamin munkája.”

A négy dal 15 perce egyetlen pillanatra sem ül le, nyersen, erőteljesen szólal meg az anyag, bízom benne, hogy van egy egész albumra való lendület a csapatban, mert hiányérzetem támadt mindig a negyedik szám után, ahányszor csak meghallgattam a lemezt. Várom a folytatást, a záró Pathos málházós pszichedeliája különösen tetszene, ó, ha egyszer fellépnétek a Kings’s X előtt, mit nem adnék érte…

Mostoha élete van ennek a lemeznek. Ez volt sorrendben az első, amit felvettek 1975-ben, de csak 1979 decemberében jelent meg, amikor a Motörhead már a világhír kapujában volt. Nem jelenhetett meg a maga idejében, mert kiadójuk, a United Artists nem bízott a kereskedelmi sikerben. Maguk a felvételek sem mentek zökkenőmentesen, mert producerük, a legendás gitáros, Dave Edmunds a felénél lelépett. A dalok sem teljesen a Lemmy – Larry Wallis – Lucas Fox felállásban készültek el, mert Fox a felvételek közben távozni kényszerült, és Philty Animal Taylor dolgozott a szerzemények többségén. A most kiadott változat a kanadai Liberty cég által készített borítóval kapható, az Európában ismert tasak a mellékelt füzet címlapján látható, ebben a felállás egyetlen élő tagja, Lucas Fox dobos visszaemlékezését olvashatjátok a megalakulásról és a lemez születéséről.

1979-ben végül megjelent a lemez, a zenekar hozzájárulása nélkül. Nincs ebben semmi különös, a mesterszalagok a lemezcégek tulajdonát képezik, az előadóknak nem sok beleszólása van, mit tesznek velük, számtalan példa akad a rockszakmában, amikor felvételek úgy kerülnek kiadásra, hogy alkotóik nem is tudnak róla. De ahogy Lemmy is mondta, a megszólalás rossz, nem sok köze van a későbbi Motörheadhez, a dalok nagy része újra hallható a következő ’Motörhead’ albumon, Fast Eddie Clarke gitárjátékával, ám ez a lemez akkor is a történet része.

A megszólalás tényleg sok kívánnivalót hagy maga után, de azért kihallani belőle a későbbi Motörheadet. A zenekar névadó dalának zúzós basszusriffen nyugvó alapja prototípusa lett a későbbi stílusnak, a címadóhoz (On Parole – magyarul: feltételesen szabadlábon) hasonló rock and rollokat később is írtak. Az Iron Horse 1981-ben hallható a ma már legendás ’No Sleep ’til Hammersmith’ koncertlemezen, érdemes összehasonlítani a kettőt, mekkorát változott a hangzás pár év alatt.

Az öt bónuszfelvétel közül mindössze egy igazi újdonság, négy már megjelent az 1997-es CD-kiadáson, most ezekhez még hozzátették az eredeti lemezen Larry Wallis által énekelt Fools demóverzióját.

Derek Sherinian terjedelmes diszkográfiájában Billy Idol, Yngwie Malmsteen, Alice Cooper, a Whitesnake, a Dream Theater, a Black Country Communion, a Sons of Apollo és a Virgil Donatival közös Planet X projekt mellett volt eddig hét szólólemez is, ahol szabadabban szárnyalhattak a zenei gondolatok, az utolsó még 2011-ben jelent meg ’Oceana’ címmel. Kilenc év után nagy csinnadrattával megérkezett az új szólóanyag, komoly felvezetést kapott az album, tele volt a prog sajtó interjúkkal, előzetesekkel, meg a parádés szereposztással: Steve Vai, Zakk Wylde, Billy Sheehan, Ron „Bumblefoot” Tal, Jimmy Johnson, Tony Franklin, Ernest Tibbs, Kiko Loureiro, Joe Bonamassa, az iráni származású tereminművész, Armen Ra és végül, de nagyon nem utolsósorban Simon Phillips.

Simon Phillipsnek komoly szerep jutott a lemez elkészülésében, mert nemcsak társszerző a dalok felénél, hanem ő dobol végig az albumon, ill. társproducerként is jegyzi a produkciót, Derek bevallása szerint a ’Phoenix’ nem jött volna létre nélküle. Akkor figyelt fel rá, amikor 1980 júniusában megjelent Jeff Beck ’There & Back’ című albuma, majd rá két hónapra a The Michael Schenker Group debütáló LP-je, és mindkettőn ő dobolt, azóta tekinti őt a dobosok dobosának, és már sokszor dolgoztak együtt.

Az anyag képe Derek elmondása szerint az utóbbi két év pillanatfelvételeiből állt össze, amelyben szerep jut a nagy elődök előtti tisztelgésnek és a közreműködők elképzeléseinek egyaránt. Valóban tetten érhető a Return To Forever, az Emerson, Lake & Palmer, de a Niacin hatása is, ami Billy Sheehan vendégszereplése kapcsán nem lehet véletlen, mert ő basszusozott az összes Niacin-lemezen. Az egész albumot áthatja egyfajta szürreális képeket megjelenítő légkör, amibe vissza-visszatérő orientális motívumok lopakodnak be, de felbukkannak a ’80-as évek mozihangulatát idéző zenei alapok is, amibe aztán szépen belegázolnak a virtuóz hangszeres megoldások.

Nem tudom szó nélkül hagyni, hogy a vendégek ellopták a show-t Derek elől, mert nagyobb teret kapnak, mint ő maga, akinek a neve alatt kijött az album. Azt se állhatom meg szó nélkül, hogy ilyen felhajtás mellett miért nem lehetett rendes játékidőt szentelni a lemeznek, ez gyakorlatilag egy rendes középlemeznek felel meg, ami kilenc év várakozás után elég soványka. Különösen, ha leszámítjuk a Joe Bonamassa játékával és énekével elkövetett, és teljesen szükségtelen Them Changest, ami egy Jimi Hendrix által naggyá tett Buddy Miles-szerzemény, de hozzátenni nem sikerült semmit, az album (addig) kifogástalan egységét viszont hazavágja azzal, hogy teljesen kilóg a sorból. Az is furcsa számomra, hogy nehezen követhető, hogy most akkor Moog-hangon megszólaló gitáreffektet hallunk Bumblefoottól vagy gitárhangon megszólaló Nordot Derektől, ez is jelzi, hogy mennyire nincs helyén az alkotói hangsúly.

Ekézésnek vége, mert az anyagot nem kötelességtudatból hallgattam meg legalább hússzor, hanem mert van mit hallgatni rajta a maga súlyos hangzásával, a virtuóz hangszeres teljesítményével, a remek hangulatfestésével, három tételt szeretnék is kiemelni a nyolcból. A nyitó The Phoenix azért meglepő, mert kimásolhatták volna Steve Vai ’Passion & Warfare’-jéről, elsőre azt gondoltam, hogy ez a dal Vai mester vendégszereplése, de nem, ez csak hangulatában hasonlít, itt Zakk Wylde játszik. Steve Vai a Clouds Of Ganymedében bukkan fel, összetéveszthetetlenül, tisztán olvasható kézjegyet hagyva maga után, így csak ő tud! Az albumot záró Pesadelo nálam toronymagasan a 42 perces zenei vetélkedés győztese, amelyet közösen írt a 2015 óta a Megadethben pengető Kiko Loureiro és Derek. A cím portugál nyelven rémálmot jelent, ennek megfelelően zaklatott, csapongó tétel, van benne Al Di Meola-szerű akusztikus blokk („flamenco, amelyben van egy kis brazil csavarintás”), de a Dream Theater ’Train of Thought’-jába illő vágtázás is, a finom Hammond-betét mellett. Kellett volna még három-négy ilyen dal a lemezre, és lehet, hogy Bonamassa miatt se hisztiznék.

Ezek a franciák aztán nem szarral gurigáznak! Az új albumukat mindjárt egy death metalos súlyosságú tétellel indítják útjára, hogy a szaggatott riffekkel egyszerűen leperzseljék a hajadat a buksidról. Ez a szám a Temple Of Acheron, a refrén pedig igazi hősies-epikus power metal. Szimpatikus tehát, amikor egy zenekar áthágja a korlátokat, tágítja a spektrumot, és belecsempész a muzsikájába más hatásokat: ilyen „határátlépést” később is hallhatunk a lemezen, példának okáért a brutális Downfall Of A Tyrantben vagy a címadóban azzal a thrashes sikálással. Mindeközben megmaradt a sajátos Nightmare-stílus, ez az egyszerre hagyományőrző és modern hangzású, szilaj, férfias power metal.

Úgy férfias, hogy közben ismét egy hölgy ragadta marokra a… mikrofont. (Burkolt szexizmus OFF. Bocs.) Szóval Madie (Marianne Dien) új tag, hiszen az Ayreont is megjárt Magali Luytent váltotta, aki csupán egy lemezen – a 2016-os ’Dead Sun’-on – énekelte le nekünk a csillagokat, míg korábban a jó Jo Amore jelentette az állandóságot, ugyanis ő a kezdetektől, tehát 1980 óta volt betonbiztos pillére a bandának. Madie remek választás, mind hangi kvalitásait, mind megjelenését tekintve, bár Magali azért egy fokkal jobb képességű énekesnő. Marienne sem sokkal marad el mögötte, például a Divine Nemesisben is brillírozik, amely az egyik legpompásabb dallamokkal telepakolt szám mind közül, nem csoda, hogy klipet készítettek hozzá. A jobbak közül való még a The Passenger is, egy enyhén szimfonikus hatású szerzemény újfent monumentális refrénnel megkoronázva, a Black September pedig egy Nevermore-ízű zúzda némi hörgéssel megspékelve.

Az album bikanyak vastagságú hangzást kapott, szó nem érheti a ház elejét. Apró kifogásolnivalóm csak annyi, hogy Madie több ízben bizony erőből oldja meg a dolgokat, és ordít, ahogy a torkán kifér; s ez ugyan nem áll neki rosszul, ám vélhetően sokan keveslik majd a fülsimogató énekdallamokat. Én inkább csak a szólókat keveslem, de oda se neki, az ’Aeternam’ minden tekintetben egy bőven átlag feletti anyag, amit feltehetően gyakran elő fogok kapni, ha épp arra vágyom, hogy jól lepörköljék a hajamat…

Egy aranyos félreértésnek köszönhető, hogy az egész ország Tónijának a friss hanganyaga eljutott hozzánk, mert az eddig nem tűnt reálisnak, hogy oldie tánczenékről valaha is írni fogunk a magazinban. Viszont így kiderült, hogy a 77 éves Solymos Tóni elkészítette élete első gitárlemezét, ami olyan kellemes meglepetést okozott, hogy csak örülni lehet a félreértésnek.

Tóni Kovács Andor jazz-ikon növendékeként jazzgitározást tanult, de játszik bendzsón, hegedűn és bőgőn is, 1961-től két évig a Benkó Dixieland tagja volt, majd ezután lett népszerű az Express együttes frontembereként. A banda tagjai mind magasan képzett zenészként kerültek a szórakoztató műfajba, de a saját repertoárjukat kissé háttérbe szorította, hogy ők lettek mindenki kedvenc kísérőzenekara Koós János, Korda György, Kovács Kati, Máté Péter, Aradszky László, Szécsi Pál, a Záray-Vámosi duó és Hofi Géza oldalán. Ugyan rendszeresen voltak saját blokkjaik a koncerteken, ahol a saját dalok mellett meg tudták villantani funk-R&B alapokon építkező zenei kötődésüket is, de önálló nagylemezt 1976-ig nem adhattak ki annak ellenére, hogy a kislemezeik százezres példányszámban keltek el. Erdős Péter, a lemezgyár mindenható ura rájuk ragasztotta a kísérőzenekar címkét, 400 rádiófelvétel és 1200 dalkíséret fűződik a nevükhöz. Érdekesség, hogy a Szovjetunióban 8,5 millió lemezt adtak el, és olyan népszerűek voltak, hogy némelyik turnéjukon naponta két stadionkoncertet is adtak. Ennek ellenére skatulyába zárták őket a saját slágereik, és csak ritkán adódott lehetőség, hogy szabadon operálhassanak Blood, Sweat & Tears és Earth, Wind & Fire hatásaikkal.

Az Express utolsó turnéja 1985-ben volt, azt követően beszorultak Hofi Géza mögé, illetve Solymos Tóni saját triójával folytatta a zenélést. Saját bevallása szerint egy 40 éve dédelgetett álma valósult meg a ’Coffee Break’ elkészülésével, mert művészi szempontból nem jelentett neki kihívást az a gitározás, amit az Express zenei közege megkövetelt. Ez egyfajta kitörés a Harmonikásból, amely a gazdag zenészi pályafutást megkoronázva megmutatja, hogy valóban tud játszani a hangszerén. Ez a smooth jazzy-funky-bluesy-R&B-latin megközelítésű válogatás öt új dal mellett négy Express-feldolgozást tartalmaz, valamint Varga Antal Utcazenészét, amely Kökény Attilával futott be, illetve Majláth Júlia Rövid az életének az átiratát, amelyet Toldy Mária vitt sikerre az 1967-es táncdalfesztiválon. Itt van harmadik újragondolásnak az 1940-ben született Kőszegi Pál-dal is, az Én mindenkiben csalódtam, ahogy még senki se hallhatta.

Tóni így vall a lemezről: „Az Express 60 évig ontotta a slágereket, népszerű, kvalifikált, fülbemászó dalok gyártása volt a cél, ez bejött. Valami belső kényszer, hiúság hajt azóta is: mutasd meg, gitározz, írj hangszeres dalokat, hangszerelj, inspiráld kitűnő zenész barátaidat az örömteli muzsikálásra! Hadd játsszak egy dalt magamnak végre, így szól a CD első dala, ez a lemez mottója.” A Hull az elsárgult levél feldolgozását Malek Miklósnak, egykori zenésztársának ajánlja, mert „Máté Pétert leszámítva már annyian játszották el rosszul”.

Szerkesztette: CsiGabiGa