fbpx

Derek Sherinian: Oceana

írta Bigfoot | 2011.12.06.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: www.dereksherinian.com

Stílus: jazz rock

Származás: Egyesült Államok

 

Zenészek
Derek Sherinian - billentyűs hangszerek
Simon Phillips - dob Steve Lukather - gitár
Tony Macalpine - gitár
Joe Bonamassa - gitár
Steve Stevens - gitár
Doug Aldrich - gitár
Tony Franklin - basszusgitár
Jimmy Johnson - basszusgitár
Dalcímek
1. Five Elements 4:35 2. Mercury 7 4:22 3. Mulholland 5:56 4. Euphoria 5:35 5. Ghost Runner 4:53 6. El Camino Diablo 5:07 7. I Heard That 4:53 8. Seven Sins 5:58 9. Oceana 5:39
Értékelés

A ragyogó képességű billentyűs nem sok szabadidőt engedélyez magának, hiszen a Black Country Communionban végzett bokros teendői mellett még egy szólólemezre is futotta erejéből.

Sherinian instrumentális szólóalbumai 1999 óta jelennek meg viszonylag rendszeresen, és nagyjából ugyanazokkal a nagynevű kollégákkal veszi fel őket. Mikor először füleltem végig ezt a negyvenhét perces fúziós anyagot, rögtön feltűnt, hogy a szerzemények kevésbé súlyosak, hogy azt mondjam, földbedöngölőek, mint a megelőző alkotások. Ettől függetlenül dinamikus jazz rock ez a javából, de most több a finomság, a metálos riffek hátrébb kerültek. Talán azért, mert az 1999-es debütáló ’Planet X’ album után most először fordul elő, hogy Zakk Wylde nem játszik a felvételeken. A Five Elements határozottan indít: Tony MacAlpine gitáron bontja ki a dal alapgondolatát, majd a közepén teljesen más, zongorás témát hallunk, elég tradicionális formában. A Mercury 7 húzós tempóban teker, Simon Phillips hasonlóan őrült dobtémát üt, mint azt tette Billy Cobham a ’Spectrum’ és a Mahavishnu környékén, de Tony MacAlpine olyan gitározást mutat be, mint Steve Morse a szólólemezein. Sherinian kavarós billentyűs alaptémája talán kicsit a Dream Theater időszakra mutat vissza. A Mullhollandban már Steve Lukatheré a gitárrész, letisztultabb, higgadtabb is az egész, Sherinian csak a háttérben teríti az alapokat, de aztán átveszi a kezdeményező szerepet. Az Euphoria lassú, pszichedelikus, újra Lukather a gitár kezelője, Sherinian mindössze alapozik. A Ghost Runnerben újra beindulnak, ám ez esetben Simon Phillips rockosan kalapálja a ritmust. Steve Stevens tépi a hat húrt, tisztességes párbajokat vívnak Derek barátunkkal. A rockos ritmusok után az El Camino Diablo visszaviszi a hallagtót a jazz felé, pedig Doug Aldrich, David Coverdale szerzőtársa a Whitesnakeben, nyomja a gitárt, igaz az alap elég rockízű, Sherinian a hammondot is megdolgozza, nem is kicsit. Az I Heard That lazít a szigoron, Joe Bonamassa innen sem hiányozhat, odavetett, ám zseniális gitárcsípései kifejezetten jó hangulatot teremtenek. A Seven Sins teljesen Keith Emerson modorában indít, és később is marad az ELP íz, egészen odáig, amíg Steve Lukather rá jellemzően nem szól bele, és Sherinian is elszakad a nagy példaképétől. A címadó nyugalma zárásképpen a Colosseum II világát hozza elő, Steve Stevens Gary Moore előtt tiszteleg, de Tony Franklin kemény basszuskísérete ellensúlyozza a békét.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások