Megy a kavarás, hogy a vírus csak rockkoncerteken terjed, tömegsportrendezvényeken, egyházi összejöveteleken nem! Mi is megkavartuk hát e havi rovatunkat: csupa olyan zene került bele, ahol a stílusok keverednek. JD Simo zenéje keveréke soulnak, R&B-nek, funk alapokon nyugvó betépett rockzenének, de a The Tangent progresszív rockjában is megjelenik a jazz, a jazz-fusion és az R&B. Tim Bowness lamentálásában, ebben az estére való downtempóban is finom zenei megoldások vannak elrejtve, és persze a Porcupine Tree 75%-a. Michael Landau élő felvételére is a stíluskavalkád a legmegfelelőbb szó, King Buzzo pedig Trevor Dunn-nal karöltve mutatja be elszállt ötleteit – mint például a Junkie Jesus –, amelyek szerinte csak akusztikusan adhatóak elő.
A nashville-i JD Simo hazánkban nem mozgat meg tömegeket annak ellenére, hogy már húsz éve szántja Amerika és Európa deszkáit. 2016-os albuma a Billboard Blues Chart negyedik helyén nyitott, turnézott Tommy Emmanuellel, illetve ő volt a németországi 50. Burg Herzberg Festival headlinere. Szólóban és Simo nevű bandájával eddig kiadott tíz kisebb-nagyobb lemeze után most jelentkezik második teljes hosszúságú szólóalbumával, amelynek nem adott címet. Az album zenéje a 2019-es kimerítő turnézás pihenőidejében készült, a felvételeket mindössze három nap alatt rögzítették 2020 elején Eddie Spear (Rival Sons, Kelly Clarkson, A Star Is Born) társproducerrel.
A lemez nem okoz meglepetést, a megszokott eklektikus keveréke soulnak, R&B-nek, funk alapokon nyugvó betépett rockzenének, amelyben fellelhető James Brown, Prince, Jimi Hendrix, de még David Bowie hatása is. Rászolgált a jelzőre, hogy ő az összekötő láncszem a Motown és Woodstock között, ami kizárólag azért meglepő, mert igazából meg sem született még akkor, amikor ez a két korszak már réges-régen az emlékeiből élt. Alighanem az anyatejjel szívhatta magába JD Simo ezt az életérzést, különben nem lehetne a lemeznek ez a fajta hiteles ’Boogie Nights’ hangulata, mintha visszarepülnénk az időben 40-50 évet, ennek ellenére friss a megszólalás, nem igazán hallani ilyesmit mostanában, legalábbis az öreg kontinensen nem.
Nem mondom, hogy nem gurul el időnként a kreativitás gyógyszere, a művész úr néha mintha belecsúszott volna valami titokzatos labor ülepítőtartályába, ahonnan nincs is kedve kimászni, de végül az arányok elfogadhatóak maradnak. Earl Hooker Anna Lee-deltájának az átiratáért meg érdemes kivárni az album végét, mert olyat tényleg nem hallani mindennap!
Még másfél év sem telt el a ’Proxy’ megjelenése óta és Andy Tillisonék egy újabb gyöngyszemmel örvendeztetik meg a progresszív rock rajongóit. A cél ezúttal is az, hogy a műfaj igazi aranykorába, a hetvenes évekbe térjünk vissza, ehhez most hetvenpercnyi zene lesz a segítségünkre.
Az ’Auto Reconnaissance’ cím igazán érdekes választás, a szerzővel készült interjúnknak köszönhetően kiderült, hogy egy francia eredetű kifejezésre utal vissza, amelynek jelentése „önmegfigyelés, önazonosság”. Bár a cím ennek fényében azt sugallja, hogy egy konceptlemezzel van dolgunk, az album megismerése után kiderült, hogy ezek csak különálló dalok. Nemcsak hosszúságukban térnek el egymástól, hanem bizony stílusukban is. Andynek van egy jól felismerhető egyéni hangja, amellyel a klasszikus prog stílusban dolgozik, de a friss dalcsokorban a jazz, a jazz-fusion stílus is megjelenik. A legnagyobb meglepetés viszont az R&B felbukkanása volt, ja és persze mindez egy 28 perces epikus prog tételben. Ettől függetlenül persze a The Tangent által megfogalmazott zenei irány egyértelmű.
A lemez szerkezete is érdekes, mert a „rádióbarát” hosszúságú dalok lettek azok, amelyek az igazi progresszív világba kalauzoltak el. A Jinxed In Jersey-ben jól érezhető a gitár hangszínéből is, hogy a jazz a fő irány, amelyet később a fúvós hangszerek is megerősítenek. Az uralkodó szerep – nem meglepő módon – a billentyűs hangszereké, és persze Andy énekhangja is élvezetesen visz előre minket a jó hangulat felé. A szövegben megjelenő történetmesélő részeket a zene tökéletesen követi, amely így élvezetessé teszi az egész produkciót. A Jethro Tull-féle fúvós hangszerelés és az R&B együtt, egy helyen azért több mint merészség. A szöveg pedig miről másról is szólna, mint a Brexitről! A lemez hosszának közel felét adó Lie Back & Think Of England viszont egyértelműen a lemez legérzelmesebb tétele. A téma ezúttal is a haza, de Andy ezúttal otthonának szépségeiről énekel. Ebben jó hangszerelések, merész ötletek és effektek vannak a segítségére. Az instrumentális részekben Jonas Reingold (basszusgitár) és Theo Travis (fuvola) tesznek ki magukért. Akik a kísérletezőbb irányba is szeretnek elkalandozni, azoknak biztos tetszeni fog a Proxima, amely a vinylről lemaradt, csak a digipak csomagolású CD-n kapott helyet.
Stíluskavalkád ide vagy oda, a The Tangent erőssége még mindig az, hogy olyan dalokat tudnak írni, mint a Life On Hold, vagy épp a The Tower Of Babel. Az ilyen jó dalok szolgáltatják a bizonyítékot arra, hogy Andy Tillisonnak igaza volt, amikor ezt mondta: „Teljességgel elfogadhatatlan az a megállapítás, hogy a progresszív rock múzeumi darab. Még mindig él és lélegzik, volt múltja, van jelene is, és mindenekelőtt van jövője.”
Tim Bowness lelke súlyos dolgokat rejthet, ha ennyi „kiírom magamból” van benne, mert ez már a hatodik szólólemeze, és mindegyiket személyes sérelmekkel, félelmekkel, merengésekkel, bánatokkal pakolta tele, aminek hangot is adott a médiában, nem én magyarázom bele. A hatodik alkalomra kezdtem kicsit besokallni ennyi panaszkodástól, az én lelki szemeim előtt már az a Bowness jelent meg, aki bámul ki a borongós alkonyba, esőcseppek csorognak le az ablakon, mutatóujja a revolver ravaszán.
De nem, a helyzet ennél árnyaltabb, mert ez az album se ment át ugyan 2/4-be és wah-wah gitárszólókba, de mintha mégis felszakadozna a felhőzet a naplementében, van némi mosoly a késő esti siránkozásban (kb. a lemez címe). A Jarrod Gosling által tervezett lemezborító (nem az első együttműködésük) is furcsa optimizmust sugall: a TV-ben ugyan mennek a hírek a maszkos emberekről, de a fali hősugárzó melegséggel tölti meg a képet, a fickó mintha mosolyogna a sapka sildje alatt, és több poháralátétet is látok a Bushmills mellett, igaz, hogy egyelőre csak egy poharat, de lehet ebből még akármi is. Kész kisregény ez a kép, annyi szimbólum van benne, mint Jan van Eyck Arnolfini házaspárában.
A lemezen közreműködik a parkolóba küldött Porcupine Tree 75 százaléka: Steven Wilson keverte már hagyományosan az anyagot, Richard Barbieri olyan szintibetétekkel száll be, hogy azt tanítani kellene, Colin Edwin pedig megbasszta az album jelentős részét, de a többi zenész cimbora se ismeretlen, valamelyik Bowness-projektben már láthattuk a nevüket. A részletek csak odafigyelve és sokadik meghallgatásra bomlanak ki: hogy mennyi finom zenei megoldás van a lemezen, hogy mennyire igaz a cím, hogy ez a downtempo estére való, nagyon elmélyült pillanatokra.
Visszavonok mindent, amit b.szogatásnak szántam a sokadik mélázással kapcsolatban első meghallgatásra, mert igenis másról van szó, ez lemerülés saját stílusban és saját zenei megközelítésben. Ezt elvitatni olyan lenne, mint a Stonestól nem rock and rollt és nem bluest várni.
A kiváló amerikai gitáros ezúttal egy 2019 novemberében rögzített Los Angeles-i klubkoncerttel jelentkezett. Pontosabban a Baked Potatóban koncerteztek, ahol azt megelőzően is felléptek. Nem egy nemzetközi hírű sztár járt a klubban – rang ott játszani.
Két évvel ezelőtt beszámoltunk a ’Rock Bottom’ című stúdióalbumáról, ahol azt írtuk, játékát nehéz bármelyik stílusba begyömöszölni. Egyébként két dalt (Bad Friend, One Tear Away) hallhatunk arról a lemezről is. Nos, ez a stíluskavalkád erre a lemezre is érvényes, ám jelen esetben egy koncertfelvételt hallgatunk, és ez a lemez száz százalékig magába foglalja egy jó élő album ismérveit. Hosszabb lélegzetű dalok, elnyújtott szólókkal, jó sok improvizációval megspékelve – káprázatos megoldásokat hallunk. Ha volt egy buli valahol másnap, biztos vagyok benne, másképp nyomták ezt a műsort. Landau bámulatos könnyedséggel szánkázik a különböző stílusok közt. És nem egyedül uralja a hangszert, mert itt van David Frazee, aki énekel is gitárjátéka mellett, jól elkülöníthető kettőjük játéka. Együttműködése Landauval még a kilencvenes évekre vezethető vissza.
Meg kell említeni a ritmusszekciót: Jimmy Johnson basszusgitáros, és Abe Laboriel Jr. dobos nem egyszerű kíséretre ítéltetett, játékuk önálló életre kel a dalokban, mondjuk az ilyen vibráló gitárjáték meg is követeli ezt. Az előbbi Allan Holdsworth társa volt, utóbbi muzsikust pedig jól ismerhetjük Paul McCartney zenekarából.
Bár sessionzenészként, stúdiómuzsikusként (is) ismert Michael Landau, ez a lemez ékesen bizonyítja, hogy koncerten teljesedik ki igazán, hogy van saját hangja, zenéje, hogy teljes értékű előadó. A lemez elsősorban azoknak ajánlott, akik szeretik a hosszú hangszerszólókat, improvizációkat, viszont nekik garantált az élmény!
Buzz Osborne-nak, a Melvins különc frontemberének nem elég, amit az anyabandában elkövet 1983 óta, borulatban sokkal többre vágyik. Ezért szállt be a Mike Patton (Faith No More) által alapított, idegtépő metált játszó Fantômasba, a hardcore punkban utazó, Napalm Death-tagokat is jegyző Venomous Conceptbe, de ez sem elég, mert vannak olyan elszállt ötletei, amelyek csak akusztikusan adhatóak elő szerinte, erre alapította szerény névválasztással a King Buzzo projektjét, amelyben társa az a Trevor Dunn, aki szintén nyitott agyament zenékre egy csomó szupergroupban.
A formációnak ez a második albuma, miután már kiadott egyet 2014-ben, és egy EP-t év elején. A koncepció nem változott: súlyosan, nyersen megszólaló akusztikus gitár, akusztikus basszus, és Buzz dühös éneke. Amikor véletlenül nem dühös, akkor fátyolosan vagy torzítva válaszolgat saját magának, az egész olyan, mintha egy beszívott és lecsupaszított Woven Hand/16 Horsepower szólalna meg. A kiadó ugyan állítja, hogy a két hangszeren kívül csak egy analóg szintetizátor vett részt a produkcióban, de azt nehéz elhinni, hogy ilyen hiteles hegedűtekerést azzal állítottak volna elő.
Kissé bizarr, de határozottan érdekes és hallgatható mű született, nem vált öncélúvá az összhatás az olyan lökött tételek által sem, mint a sokatmondó című Junkie Jesus vagy az Acoustic Junkie. Megérne egy kis időt alámerülni a szövegekbe, mert érdekelne, hogy egy drogos megváltó milyen kontextusban került bele, meg az is, hogy milyen ihlet által…
Szerkesztette: CsiGabiGa
Legutóbbi hozzászólások