Az A Perfect Dayjel indította jubileumi műsorát a Freedom Call, és ha nem is az egész nap, de az este tökéletesre sikeredett, még a Rebel kissé műfajidegen előjátéka sem tudta elvenni a jókedvünket.
Szitáló esőben érkeztem az Analog zsákutcájába, ahol meglepően sok szabad hely fogadott. A német Night Laser lemondta a fellépést és az utolsó pillanatban előkapott magyar pótlás, plusz az előrehozott kezdés nem mindenkinek mozgatta meg a fantáziáját.
A Rebel az ex-Crossholder-énekes, Szaládi “Devil” Károly zenekara, nemrég adták ki negyedik nagylemezüket ‘Fényhozó’ címmel, de őket is olyan váratlanul érte a felkérés, hogy még nem készültek fel az új lemez promotálására. Műsoruk a 2015-ös ’Ha eljön majd a vég’ és a 2022-es ‘Tűzön-vízen át’ albumokra épült, a ‘Fényhozó’-t és a 2019-es ‘Sakálok földjén’-t teljesen mellőzték, ellenben két Crossholder-darabbal dobták fel a koncertet.
Az Analog sokszor dicsért hangzását is el tudták cseszni a csutkára tekert gitárerősítőkkel, az első sorokból nem is hallottam semmit az énekből, a hangtechnikus szokás szerint a nézők között lavírozva próbálta menteni a menthetőt, ennek köszönhetően a terem hátulsó részébe húzódva már az énekes produkcióját is sikerült kivennem.
A hol lázadó, hol depresszív szövegek éles ellentétben álltak a főbanda világával, és az old school metal sem passzolt annyira a Freedom Call játékosságához, kétsornyi kemény mag maradt előttük, a többiek szétszóródtak a teremben vagy az előtérben beszélgettek. Pedig Jurinka Péter szólógitáros játékára érdemes volt odafigyelni.
A plusz két gitárt kissé indokolatlannak tartottam – bár a speciális formájuk tetszett –, a ritka ikergitárszólókhoz elég lett volna egyikük, de az Accepthez hasonlóan úgy érezhették, kell a tömörítés a szólók alatt. Közel 40 percet játszottak, és nagy-nagy köszönetet érdemelnek a beugrásért, de kissé stílusidegen volt a műsoruk, egy Rockstars Not Dead típusú zenekart jobban el tudtam volna képzelni Chris Bayék előtt.
Istenek istene / Legyen elég / Nem, nem / Ég és föld között / A harcos / A Föld árnyékos oldala / Démon / A prófécia / Gyűlölöm a világot
A Freedom Call a 25 éves jubileumra sem változott semmit, ugyanúgy maguk állították be a cuccaikat a színpadon, mint régen, lazán és mosolygósan konstatálva, hogy felismerték őket a rajongók „civil” ruhában is. Aztán beindult egy olyan Omega-féle szárazjéggép és füsttel borította be a színpadot, a zenekar pedig belevágott az A Perfect Daybe, és már az elején elhittük Chris Baynek, hogy – legalábbis ma estére – „I’m better than the rest”.
A folytatás egy igazi besztof, megspékelve 5 új dallal a ‘Silver Romance’ albumról, és egy ritkaság a hardcore rajongóknak, a The Quest. A szivárvány színeiben pompázó füstoszlopok jól passzoltak a lemezborítóhoz, de még inkább ködbe borították a zenészeket.
A Tears Of Babylon alatt elindult az ütemes ugrálás is a zenekar felhívására, az FC logós dobogók viszont nagyon magányosan álltak a háttérben, a gitárosok inkább az előtérben és a rövid kifutón produkálták magukat.
Ramy Ali dobos – aki rövid kitérőt tett a Serious Blackbe, majd nemrég visszatért – sokat dobott a koncert hangulatán, széles mozdulatokkal, igazi cséphadaróként ütötte-verte hangszereit, mint Animal, a ’Muppet Show’ dobosa. Vörösre festett szakálla is „a nagy előd” rőt fürtjeire hajazott.
Lars Rettkowitz szólógitáros sokat mozgott, gyakran pózba vágta magát a szólóknál, de amikor Bay szólói alatt kellett „sikálnia”, tüntetőleg látványosan unatkozott.
Francesco Ferraro basszer is bejárta a világot jelentő deszkák mind a négy sarkát, de showmanként nem igazán aratott sikert, amikor a közönséget akarta hergelni, a gyér eredményt látva átadta a lehetőséget a főnöknek, akinek hangjára mindjárt szárnyakat kapott a hangorkánunk.
Chris Bay időnként meglepett egy-egy olyan húzással, mint mikor az újlemezes Infinity előtt lerakta hangszerét és szólóénekesként tért vissza, vagy Mr. Evilként a megszokott kalapban és napszemüvegben. „Hey Mr. Evil”, jól megénekeltettél minket, aztán a végén majdnem befejeltél a nézők közé! Az a fránya kábel irigy volt a sikereidre!
A jubileumi albumról előadták az Out Of Space-t is, melyről nekem az jutott eszembe, hogy ez a dal egyidős a zenekarral, csak akkor még Narcoticnak hívták és a Liquido játszotta. De persze a fanyalgást hamar félredobtam, amikor megszólalt minden happy metalok legnagyobb himnusza: „Oh, the time has come for power & glory, and tonight for a happy metal party.”
A Warriors előtt a vikingek üvöltését kellett – volna – túlteljesítenünk, ami ha nem is sikerült, nem vallottunk szégyent. A főműsoridőt ezzel zárták 21:41-kor, de a 3 ráadásdallal sikerült kihúzniuk este 10-ig. Itt sütötték el az 5. új dalt, a klipes High Above-ot, majd két igazi slágerrel búcsúztak, a Land Of Light a Warriorsszal együtt régóta a csúcspont, a Metal Is For Everyone azóta közönségkedvenc, mióta a rajongók által felénekelt klipekből vágták össze a videót hozzá.
Nem volt minden lemezről szemezgető különleges jubileumi program, „csak” egy olyan igazi happy metal este, amit annyira szeretünk és amiért most is jöttünk. Chris Bayt és legénységét bármikor, bármeddig el tudnám nézni/hallgatni.
A Perfect Day / Hammer Of The Gods / Tears Of Babylon / Supernova / Silver Romance / Union Of The Strong / The Quest / Infinity / Out Of Space / Mr. Evil / Freedom Call / Power & Glory / Warriors // High Above / Metal Is For Everyone / Land Of Light
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a Livesoundnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások