Bryan Adamset aligha kell bárkinek is bemutatni, aki ezen a bolygón született, biztosan hallotta már a legnagyobb slágereit. Ha nem is vásároltunk a százmilliós nagyságrendben elkelt hanghordozóiból, elég csak bekapcsolni a rádiót és jó eséllyel felcsendül valamelyik dala előbb-utóbb. Ha van szerencsénk őt élőben is látni egy koncerten, akkor a bőrünkön érezhetjük, honnan ered ez a dekádokon átívelő népszerűség, láthatjuk, hogy mi lehet a sikerének titka.
Nem akar több lenni nálunk, közénk tartozik, a koncert hangulata is arra emlékeztet, amikor ülünk egy tábortűz körül, egy haver gitározik és mi énekelünk. A zene egyszerű és sallangmentes, akárcsak a show maga: a színpadon csak a zenészek és hangszereik vannak, háttérben egy hatalmas kivetítő. A fények is jobbára statikusak, a közös élményt szolgálják, nem zökkent ki semmi, egységes a tartalom és a forma.
Maga a főhős is ezt a képet erősíti: egyszerű fehér póló és nadrág, láthatóan remekül érzi magát, néha apró sztorikat mesél megemlékezve többek között Tina Turnerről vagy a dalok születéséről.
Bár a színpadkép egyszerű, a koncert vérprofi minden elemében. A hangzás teljesen rendben van, az egyszerű és fülbemászó dallamok előadásához mindegyik zenész hozzátesz valamit, jár az elismerő csettintés, amikor a sorok közé ízlésesen szúr be néha Keith Scott gitáros egy-egy apró dallamfutamot.
Remek a hangulat, a közönségben minden korosztály képviselteti magát, párok táncolnak, mások énekelnek, a háttérben a kivetítő gyakran mutatja a közönséget, ami felerősíti a közös élményt: itt nincsenek sztárok, csak egyszerűen jól érzi magát néhány tízezer ember.
„Na mi nem volt még?” – hallom a kérdést valahonnan a tömegből a koncert vége felé. „Nem tudom, nekem az összes kedvencem megvolt!” – jön rá a válasz.
És valóban, felcsendült az összes Bryan Adams-sláger ezen az estén: Everything I Do…, Cloud Number Nine, Run To You, Back To You és az elmaradhatatlan Summer Of ‘69, ami nem meglepő módon az est csúcspontja lett most is.
A So Happy It Hurts alatt beúszott a közönség fölé egy hatalmas lufiautó, talán ez volt az egyetlen show-elem, amit picit öncélúnak éreztem, és kihagytam volna (ráadásul egy másik zenekar szinte védjegyként funkcionáló lufimalacára asszociáltam egyből). De összességében nagyszerű élmény volt, és miközben elhagytuk a helyszínt, ezt az érzést láttam mások szemében is tükröződni.
Szerző: Benedek István
Fotók: Mahunka Balázs, Benedek István
Köszönet a Live Nation Magyarországnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások