Bryan Adamset aligha kell bárkinek is bemutatni, aki ezen a bolygón született, biztosan hallotta már a legnagyobb slágereit. Ha nem is vásároltunk a százmilliós nagyságrendben elkelt hanghordozóiból, elég csak bekapcsolni a rádiót és jó eséllyel felcsendül valamelyik dala előbb-utóbb. Ha van szerencsénk őt élőben is látni egy koncerten, akkor a bőrünkön érezhetjük, honnan ered ez a dekádokon átívelő népszerűség, láthatjuk, hogy mi lehet a sikerének titka.
Nem akar több lenni nálunk, közénk tartozik, a koncert hangulata is arra emlékeztet, amikor ülünk egy tábortűz körül, egy haver gitározik és mi énekelünk. A zene egyszerű és sallangmentes, akárcsak a show maga: a színpadon csak a zenészek és hangszereik vannak, háttérben egy hatalmas kivetítő. A fények is jobbára statikusak, a közös élményt szolgálják, nem zökkent ki semmi, egységes a tartalom és a forma.
Maga a főhős is ezt a képet erősíti: egyszerű fehér póló és nadrág, láthatóan remekül érzi magát, néha apró sztorikat mesél megemlékezve többek között Tina Turnerről vagy a dalok születéséről.
Bár a színpadkép egyszerű, a koncert vérprofi minden elemében. A hangzás teljesen rendben van, az egyszerű és fülbemászó dallamok előadásához mindegyik zenész hozzátesz valamit, jár az elismerő csettintés, amikor a sorok közé ízlésesen szúr be néha Keith Scott gitáros egy-egy apró dallamfutamot.
Remek a hangulat, a közönségben minden korosztály képviselteti magát, párok táncolnak, mások énekelnek, a háttérben a kivetítő gyakran mutatja a közönséget, ami felerősíti a közös élményt: itt nincsenek sztárok, csak egyszerűen jól érzi magát néhány tízezer ember.
„Na mi nem volt még?” – hallom a kérdést valahonnan a tömegből a koncert vége felé. „Nem tudom, nekem az összes kedvencem megvolt!” – jön rá a válasz.
És valóban, felcsendült az összes Bryan Adams-sláger ezen az estén: Everything I Do…, Cloud Number Nine, Run To You, Back To You és az elmaradhatatlan Summer Of ‘69, ami nem meglepő módon az est csúcspontja lett most is.
A So Happy It Hurts alatt beúszott a közönség fölé egy hatalmas lufiautó, talán ez volt az egyetlen showelem amit picit öncélúnak éreztem, és kihagytam volna (ráadásul egy másik zenekar szinte védjegyként funkcionáló lufimalacára asszociáltam egyből). De összességében nagyszerű élmény volt, és miközben elhagytuk a helyszínt ezt az érzést láttam mások szemében is tükröződni.
Szerző: Benedek István
Fotók: Mahunka Balázs, Benedek István
Köszönet a Live Nation Magyarországnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások