Igazi csemegének ígérkezett a Queens Of The Stone Age koncertje, egyrészt ritkán fordulnak meg nálunk, másrészt meg a stoner/desert rock egyik, ha nem legjelentősebb képviselőjéről van szó. Az érdeklődés is tükrözte a várakozásokat, bár az előzenekar előtt és alatt még nem volt túl nagy tumultus a nézőtéren, a főműsorra azért már rendesen megtelt a Park.
Az estét bemelegítő londoni So Good szinte meglepetésszerűen osont fel a színpadra, de sikerült azonnal magukra rántani a nagyérdemű figyelmét: nem mindennap látunk ugyanis három nagy nyuszit kisétálni a backstage-ből a színpadra, tetőtől-talpig rózsaszín kapucnis plüsspizsamába öltözve. A kezeslábasokba meglett férfiemberek lettek beleszuszakolva, arcukat tüll takarta a kapucni alatt, a szürreális látványhoz hozzáadódott egy kis mazochista réteg is, tekintve a harmincfokos meleget és hogy egész koncert alatt még a kapucnit sem billentették hátra.
Egyikük beült a dobokhoz, a másik kettő gitárt ragadott, én meg kíváncsian vártam, mi sül ki ebből. Mint kiderült, a három nyúl csak a zenekar fele volt, belibbent még három hölgy, egy nagyon szőke meg két kevésbé szőke, a legszőkébb volt az énekes a másik kettő meg táncolt és vokálozott vagy valami. Az egész egy behatárolhatatlan, felülről korlátos crossover degeneratív punkféleség volt, amit ha kiadnának egy receptkönyvben, akkor valahogy úgy nézne ki, hogy egy nagy tálban keverj össze három csésze punkot, fél deci popot, két púpozott evőkanál hip-hopot és rázogassad harminc fokon harminc percig.
Mire felocsúdtam, már lement vagy három dal és csak akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy ez most jó vagy rossz, vissza kellett mennem fejben egészen a punkzene definíciójáig, mire összeállt, hogy ez így jó ahogy van, ez maga a punk, a megannyi jelenlévő derék, meglepett polgár tisztességesen ki lett pukkasztva. Sajnos mire mindent feldolgoztam és rájöttem, hogy ez a nyüzsgő eroeklektika tulajdonképpen egy nagyon szórakoztató izé, addig vége lett a produkciónak. Harminc perc volt az egész, hallgattam volna még, de majd legközelebb.
A bő félórás átszerelés közben gyűltek az emberek rendesen, az előzenekar alatt még szellős tér alaposan megtelt, ha telt ház nem is volt, sok híja nem lehetett. A színpadkép puritánsága kissé meglepett, egy függönnyel a háttérben inkább hasonlított a díszlet egy színházi előadásra, mint egy koncerthelyszínre, a színpad két oldalán volt egy-egy kivetítő, néhány reflektor a színpadon, de egyébként semmi extra.
Némi késéssel végül az első lemez első nótájával, a Regular Johnnal röffentették be a bulit, itt még kissé bizonytalan volt a hangzás, az élő legenda Josh Homme is indiszponáltnak tűnt, de megvolt rá az oka, mint kiderült, az előző napon kissé túltolták a pálinkát a Kolozsvár melletti Electric Castle fesztiválon.
De minden gyorsan a helyére került, mikor behúzták rögtön második dalnak a tán egyik legnépszerűbb slágerüket: a No One Knows alatt megőrült mindenki a placcon és már látszott, hogy nem lesz itt semmi hiba ma este a hangulattal. Valami elképesztő profizmus és lazaság dőlt le ránk a színpadról, Homme azon ritka frontemberek egyike, aki valahogy könnyedén ujja köré tudja csavarni a közönségét, egyszerre titokzatos és sármos, ráadásul nem csak az éneklést, a gitározást sem veszi félvállról.
De mindegyik tag egyedi karakter a színpadon, a másik gitáros Troy Van Leeuwen darkosra hangolt szerelésével mintha a zenekar sötétebbik oldalát reprezentálná, a tőlük teljesen elütő Michael Shuman basszusgitáros a hátranyalt hajú dzsigoló szerepét választotta ma estére.
De ez csak a szemnek szólt, a műsor, amit összehoztak egészen frenetikus volt. Eleve sikerül nekik megoldani, hogy olyan dalokat pattintanak össze, amelyek látszólag egyszerűek és nagyot szólnak, viszont a hangulat lényegét és az egyediséget a szokatlan skálák és harmóniák fúziója hozta.
Egészen elképesztő, ahogy mondjuk a Smooth Sailing alatt a feszes ritmusok közé becsempészték az elszállós részeket, amelyek persze csúcsra húzták a feszültséget és akkor visszatért a lüktetés… nos, aki erre nem mozdul meg, az nem is él. A My God Is the Sun megint egy másik világ, tele van ritmusváltásokkal, de valahogy mégis homogén tud maradni, miközben az aktuális tempót szinte körüllebegik az időben is szét-szétcsúszó dallamok.
Verbális kommunikáció nem sok volt a közönséggel, de annyira nem is hiányzott, egy ponton Homme beszólt a VIP teraszokon üldögélőknek, hogy ők-e a gazdagok, de szerintem észre se vették, mi persze röhögtünk, savanyú a szőlő, ugyebár.
A You Think I Ain’t Worth A Dollar, But I Feel Like A Millionaire előtt megszavaztatta közönséget, hogy melyik slágert szeretnénk, ezt vagy a 3’s & 7’s című nótát, de végül csak a sorrend dőlt el, mert eljátszották mindkettőt. Itt már csúcsra járt a hangulat, de még nem volt vége, egymás után kaptuk az arcunkba a legnépszerűbb nótákat, Make It Wit Chu után a Little Sistert, ráadásként a Go With The Flow-t majd végül a Song For The Deaddel fejezték be a koncertet.
Ritka jó móka volt ez így egyben, szerintem sokáig fogjuk még emlegetni és remélem, nem csak hét év múlva térnek vissza megint.
Szerző: Benedek István
Fotók: TT & So Good
Videó: So Good
Köszönet a Live Nation Magyarországnak!
Legutóbbi hozzászólások