Don Airey And Friends: Live In Hamburg

Don Airey igencsak aktív szólótevékenységet folytat a Deep Purple mellett. Igaz, ezzel nincs egyedül a veterán bandában, hiszen Ian Gillan, Ian Paice és Steve Morse is rendesen kiteljesedik egyedül is. Talán csak Roger Glover az, aki visszafogottabb e téren, időnként azért ő is mozgolódik önállóan.

Nos, Airey a Purple-be történő 2002-es belépése óta hat önálló stúdióalbumot adott ki párhuzamosan, és most elkészült az első koncertlemez is. Nem éppen friss a felvétel, mert egy 2017-ben rögzített hamburgi fellépést adtak ki. Ha valaki ott volt a billentyűs és bandája 2012 szeptemberi buliján az A38 Hajón, akkor ismerős lesz a műsor, hiszen az olyan nagyon sokat nem változott az évek során, már ami a törzsdalokat illeti. Felidézi hosszú pályafutásának legfontosabb állomásait: Gary Moore-, Deep Purple-, Rainbow-, Whitesnake- és Colosseum II-szerzemények hallhatók jórészt, összesen három szám idézi fel a szólólemezeit. A Deep Purple-repertoár kiválasztását nem értem, ugyanis azokról a 2003 után megjelent albumokról, amelyeken már ő a billentyűs, egyetlen hang nem hallható, csak a klasszikus Gillan-érából vannak dalok, plusz a Hush. A Child In Time-ot nem kellett volna játszani, noha Simon McBride derekasan odateszi magát a gitárszólóban, Carl Sentance-nek nagyon nem megy, pontosabban a szopránsikoly-rész kudarcba fullad, egy ilyen herélt változatnak meg mi értelme? Ellenben a Rainbow-tól csak olyan dalokat játszik, amelyek elkészítésében ő is részt vett, igaz, egy rövid részlet erejéig megemlékezik Ronnie James Dióról is, amikor a Lost In Hollywood végén felcsendül az A Light In The Black billentyű-gitár ikerszólója. A Hush előtt ugyanez történik a Spotlight Kiddel, amiből szintén csak a gitárvirga elevenedik meg. Még annyit a Rainbow-betétekről, hogy a két nagy rádióslágert – Russ Ballard szerzeményeit –, a Since You’ve Been Gone-t és az I Surrendert nem hagyta ki. A Whitesnake-nél csak vendégként játszott két albumon, nem játszva túl jelentős szerepet, szóval az Is This Love-nak sincs túl sok létjogosultsága, ennyi erővel a Judas Priest Painkillerjét is eljátszhatták volna.

Don Airey Gary Moore-ral többször összefutott karrierje során. Kezdődött a Colosseum II-ban 76-ban, a nyolcvanas évek első felében pedig a gitáros hard rock korszakának több albumán is közreműködött, majd az évtized végén megint visszatért hozzá, amikor Gary elkötelezte magát a blues mellett. Együttműködésüket a három különböző időszakból vett dal reprezentálja: a Colosseum II ’Electric Savage’ lemezéről az egyik legjobb tétel, a Desperado csendül fel, és itt Simon McBride gyilkos hangszerpárbajt vív Airey-vel. A lemez kezdőnótája, a Nuclear Attack még az 1983-as Dirty Fingersre íródott azzal a nem titkolt céllal, hogy sláger lesz belőle. No, és itt a Still Got The Blues, az a dal, amivel Gary Moore népszerű lett az átlag rádióhallgatók körében.

Végigszaladva a műsoron kijelenthetjük, hogy a zenei igény mellett nem kis hangsúly fekszik a popularitáson, hiszen jó pár rádiós sláger helyet kapott a menüben, ezek azonban egytől egyig értékes rockslágerek. Ebbe a kategóriába beletartozik a Shooting Star is Airey ’A Light In The Sky’ szólóalbumáról. Ugyanakkor, hogy a mérleg egyensúlyban maradjon, az instrumentális fantáziák jól megférnek a fülbemászó dallamokkal: a már említett Desperado mellett a Rainbow Beethoven-ihlette hangszeres darabja, a Difficult To Cure is elhangzik.

És akkor itt mondanék egy óriási dicséretet a zenészeknek, ugyanis Airey-nek teljesen egyenrangú társa Simon McBride, hatalmas élmény mindkettejük improvizációit hallgatni együtt és külön is, és ezt úgy mondom, hogy Simon egyáltalán nem akar Gary Moore vagy Ritchie Blackmore lenni. Érdekes, hogy Ian Gillan mellett ennyire nem teljesedett ki Simon az énekes 2016-os szólóturnéján. Airey egyébként maximálisan kihasználja klasszikus zenei képzettségét, nagyon él a hangszerén. És mindehhez tökéletes alapokat ad Laurence Cottle és Jon Finnigan halálpontos ritmusszekciója – mindketten megvillannak szólóban is. Carl Sentance erős magas hangján mindenre képes, el tudom hinni a dalokat, a már említett Child In Time-ot leszámítva.

Összegzés:

Ez a lemez eklatáns példája annak, hogy a rockzene koncertre való, élő műfaj, közönségnek játszva, és nem egy üres raktárban prüntyögve pótcselekedni. Don Airey köré olyan csapat gyűlt, akikkel nem nehéz minőségi rockzenét játszani. Ha egy kicsit aktualizálnák a repertoár egyes elemeit és több saját dalt játszanának – mert lenne mit –, a jelenleginél is hitelesebb produkciót hallhatnánk. Azért a végeredmény így sem okoz hiányérzetet.

Pontszám: 8

Megjelenés: 2021
Kiadó: earMUSIC
Stílus: hard rock, progresszív rock
Származás: Nagy-Britannia

Zenészek:

Don Airey – billentyűsök
Carl Sentance – ének
Simon McBride – gitár
Laurence Cottle – basszusgitár
Jon Finnigan – dob

Dalcímek (zárójelben az eredeti előadók):

CD 1:

1. Nuclear Attack (Gary Moore)
2. Pictures Of Home (Deep Purple)
3. Shooting Star
4. I Surrender (Russ Ballard/Rainbow)
5. Still Got The Blues (Gary Moore)
6. Desperado (Colosseum II)
7. The Way I Feel Inside
8. Lost Boys
9. Is This Love? (Whitesnake)

CD 2:

1. Child In Time (Deep Purple)
2. Difficult To Cure (Rainbow)
3. All Night Long (Rainbow)
4. Lost In Hollywood (Rainbow)
5. Hush (Joe South/Deep Purple)
6. Since You’ve Been Gone (Russ Ballard/Rainbow)
7. Black Night (Deep Purple)