Killswitch Engage: Atonement

írta Dzsó | 2019.09.02.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Columbia Records / Sony

Weblap: http://www.killswitchengage.com/

Stílus: metalcore

Származás: USA

 

Zenészek

Jesse Leach – ének
Adam Dutkiewicz – gitár
Joel Stroetzel – gitár
Mike D’Antonio – basszusgitár
Justin Foley – dobok

Közreműködők:

Howard Jones – ének
Chuck Billy – ének

Dalcímek

01. Unleashed
02. The Signal Fire (közreműködik: Howard Jones)
03. Us Against The World
04. The Crownless King (közreműködik: Chuck Billy)
05. I Am Broken Too
06. As Sure As The Sun Will Rise
07. Know Your Enemy
08. Take Control
09. Ravenous
10. I Can't Be The Only One
11. Bite the Hand That Feeds

Értékelés

20 évvel ezelőtt alakult meg a massachusettsi metalcore brigád a nem túl sikeres Overcast és az Afterschock romjain, és keményen dolgoztak újabb öt évig, mire a ’The End Of Heartache’ albummal befutottak. Azóta milliós nagyságrendben keltek el a lemezeik, Grammy-jelölést kaptak, és az amerikai heavy metal új hullámának tagjaként a metalcore stílus úttörőinek tekintik őket.

Ez a banda nyolcadik stúdióalbuma, és kénytelen vagyok ellőni a poént az elején azzal, hogy nagyon pengén sikerült, dalszerzésből, dinamizmusból ötös, és nem a tízes skálán, hanem a magyar iskolai érdemjegyek szerint. Persze lehet abból az irányból is közelíteni, hogy maga a stílus egészen egyszerűen kifutott a lehetőségeiből a képviselőivel együtt és képtelen a megújulásra, mert ez bele volt kódolva a műfaj születésénél az adottságai miatt. Hát, ebben van némi igazság. Meg abban is, hogy érzek némi skizofréniát az anyagban, mert a metalcore gyökerekhez történő ragaszkodás mellett rendre felbukkannak mainstream modern metal klisék. Ezzel csak annyi a bajom, hogy ha az ilyen dalok kottáját odaadnánk egy tehetségkutatós üdvöskének, és megtisztítanánk a blastbeatektől, valamint a zajos gitáreffektektől, egy szál kongán kísérve indulhatna vele az Eurovíziós Dalfesztiválon. Ilyen hozzáállással viszont nem szabad zenét hallgatni, én is inkább arra figyeltem, hogy elsodor-e az album hangulata, és hogy találok-e benne értékeket: a válasz igen!

Mi legyen erős egy lemezen, ha nem az indítás? A nyitó Unleashed horrorfilmbe illő intrójából olyan ordítás bontakozik ki, amit kezdőknek nem javaslok felnőtt kísérete nélkül, de nem kell beszarni, mert kiváló arányt találtak meg a dal folytatásában zúzás, tekerés és dallamok között. Ha ilyen lenne az egész album, simán bevágnék az ellenőrzőjükbe egy kilencest gondolkodás nélkül. A The Signal Fire ráerősít erre a géppuskatempójával, meg a kétszereplős, kompromisszummentes énekével, a jelenlegi (és egyszer már kiszállt) énekes Jesse Leach mellé ugyanis meghívást kapott Howard Jones. Az a Howard Jones, aki több mint kilenc éven át volt a banda frontembere és éppen Leach helyére érkezett, mikor az elhatalmasodó depressziója miatt váratlanul elhagyta a zenekart 2002-ben. A gesztus nagyon szimpatikus, a produkció nemkülönben. Ami utána következik, az viszont már kevésbé, mert részemről az nem metalcore, ha eurovíziós dallamokat (én megmondtam!) oldschool ikergitárral támogatunk meg, és mellé hörgünk egy kicsit (Us Against The World). Chuck Billy vendégszereplése nem teljesen világos nekem, mert ugyan a lendületes The Crownless King jól sikerült és feledteti az előző botlást, de egyszerűen nem tett semmit hozzá, és nem is érvényesül az éneke. Nem fogok egyesével végigmenni a dalokon, mert nagyjából végig ez a jellemző: Nickelback + Harem Scarem-hangulat és a metalcore súlya és svungja váltogatja egymást, még azt is megkockáztatom, hogy a kellő egyensúlyt megtalálva.

Szót kell ejteni Jesse Leach énekteljesítményéről, akinek tavalyi hangszálműtétje a lemezkészítést is hátráltatta. A műtét sikerült és a beteg túl is élte, az anselmós ordítás kiválóan megy újra, ahogy a tradicionális nótázgatás is, ilyenkor Harry Hesst és Chad Kroegert egyaránt hallani vélem, néha Ivan Moody (5FDP) is előbukkan a hangok mögül.

Általában nem szokás egy dalt az eladhatósága miatt méltatni, de az utolsó előtti I Can’t Be The Only One olyan dögösen rádióbarát és befogadható lett, hogy egymagában képes eladni a lemezt a már említett Harem Scaremségével, igazi fesztiválhimnusz született!

Pontszám: 7.5