Elephant9: Psychedelic Backfire I-II

írta Bigfoot | 2019.07.11.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Rune Grammofon

Weblap: https://www.facebook.com/elephant9music/

Stílus: progresszív rock, jazz-rock

Származás: Norvégia/Svédország

 

Zenészek

Ståle Storløkken – billentyűs hangszerek
Nikolai Hængsle  basszusgitár
Torstein Lofthus – dob

Közreműködik:
Reine Fiske – gitár

Dalcímek

’Psychedelic Backfire I’:

01. I Cover the Mountain Top
02. Farmer's Secret
03. Habanera Rocket
04. Skink / Fugl Fonix
05. Actionpack1
06. Dodovoodoo

’Psychedelic Backfire II’:

01. You are the Sunshine of My Life
02. Skink / Fugl Fonix
03. Habanera Rocket
04. Freedom's Children / John Tinnick

Értékelés

A több mint egy évtizede aktív norvég trió most két élő albumot is kiadott egyszerre. A lemezek szerkesztéséhez volt is miből válogatni, hiszen az oslói Kampen Bistróban egymás után négy koncertet is adtak. Az absztrakt festményekbe csomagolt két album (valamennyi lemezük ilyen típusú borítóval látott napvilágot) ha nem is merőben más, de semmiképp sem ugyanolyan muzsikát kínál.

Az első közelebb áll a progresszív rock műfajához. Azért csak közelebb, mert hallható jazz-rock is, de a legerősebb vonal egyértelműen a progresszív rock. Itt a trió segítség nélkül játszik, és Ståle Storløkken billentyűs viszi a vezérvonalat, szólóiból lejön, hogy leginkább Keith Emerson volt az egyik tanítómestere, igaz, számos esetben elég szabadon kezeli az improvizációkat, elég elborult jazz-virgákat is belerámol. Ennyire Emersonnak sem szállt el az agya játék közben. A Nikolai Hængsle-Torstein Lofthus ritmusszekció bivalyerős, óriási dolgokat művelnek a billentyűs szóló alatt. Egyes helyeken olyan eszement tempót diktálnak, hogy egy speed metal banda is megirigyelhetné, és akkor még nem szóltam a nem éppen egyszerű ritmusképletekről, amiket a billentyű alá pakolnak. Mindezek ellenére nem emészthetetlenül elvont muzsikáról van szó, nem kell bármiféle spirituális élmény a befogadásához.

Ugyanezt tudom elmondani a második lemezről, igaz, ott már beköszönt a pszichedélia és feladják a trió felállást, mert itt már Reine Fiske, a jó nevű svéd progresszív rockgitáros is beszáll közéjük, aki amúgy nem ismeretlen vendég számukra, korábban is dolgoztak már együtt. Ha lehet, a második rész izgalmasabb, mint az első. Egy kicsit úgy kezdődik, mint Miles Davis ’In a Silent Way’ jazz-rock alapvetése, de aztán Fiske és Storløkken beindulnak. Sarkallják egymást, félelmetes hangszerpárbajokat vívnak egymással, melyek időnként kilógnak a progresszív rock kategóriából, itt amúgy is több a jazz, mint az első lemezen, sőt egyes helyeken a King Crimson borulásait vélem hallani.

Kedvelem azokat a zenészeket, akik nem kötnek kompromisszumot a szélesebb hallgatóságért. Akik elvárják közönségüktől, fogadják be, amit ők kínálnak, és nem ők lesik közönségük igényeit. És akkor most hadd idézzem Hobót, aki egyszer azt mondta egy interjúban: „Nem azt kell játszani, amit a közönség vár tőlünk, hanem várjuk el tőlük, hogy kíváncsiak legyenek arra, amit mi játszunk.” Hallgatva ezt a két albumot azt érzem, az Elephant9 tagjai pontosan ezt a gondolkodásmódot követik. Az átlag zenésznél jóval tágabban értelmezik a zene vagy a zenei szabadság fogalmakat, de ha lehet ilyet mondani, tudják, hol a határ. Nem mennek el öncélú, felesleges magamutogatásba, valamennyi megmozdulásuknak megvan a maga funkciója, az improvizációk jól illenek a kompozíciókba. Mindebből következik a kiváló csapatmunka és talán ezért sem változott a zenekar felállása az évek során. Egy trió alapításához bátorság, nagy adag invenció és nem mindennapi tehetség szükséges. Az Elephant9 estében mindhárom komponens működik. Hosszú percekig is elnyújtanak egy-egy szólót, én meg sajnálom, amikor végük szakad.

Azért is különleges nekem ez a formáció, mert az utóbbi évtizedben megszámlálhatatlan technikás, jó zenésszel találkoztam, akik tökéletesen uralták hangszereiket, ám a tökéletesség, vagy az arra való törekvés sterilizálta produkciójukat, kiveszett belőle a lélek, őserő, ami alapeleme a rock műfajnak. Az Elephant9 – képzettségüket egy pillanatra sem vitatnám – természetesen szól, játékukban ott fészkel az őserő, a spontaneitás, mindez jól illik az albumok kissé kásás hangzásához. 

Pontszám: 9.5