fbpx

Rival Sons: Feral Roots

írta Bigfoot | 2019.02.25.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Elektra Records

Weblap: www.rivalsons.com

Stílus: blues-rock

Származás: USA

 

Zenészek

Jay Buchanan – ének, ritmusgitár (5,9)
Scott Holiday – gitár
Michael Miley – dob
Dave Beste – basszusgitár

Dalcímek

01. Do Your Worst 
02. Sugar On The Bone 
03. Back In The Woods 
04. Look Away 
05. Feral Roots 
06. Too Bad 
07. Stood By Me 
08. Imperial Joy 
09. All Directions 
10. End Of Forever 
11. Shooting Stars

Értékelés

Van úgy, hogy egy zenekar az első albumaival megalapozza sikerét, és úgy döntenek, nem változtatnak a sikert hozó koncepción, a további lemezeiket is az eredeti gondolat vonalán haladva készítik. Ez ugyanakkor veszélyes is, mert az előadó beleeshet az önismétlés csapájába, a további albumok kliséhalmazzá válhatnak. Változtatni ugyanilyen veszélyes vállalkozás. Egy formáció úgy dönt, már mindent elmondtak a kezdeti stílusukban, más zenei világban is ki akarják magukat próbálni. Megeshet, hogy nem tudnak maradandót alkotni, és közönségüknek sem tetszik az új gúnya.

A Rival Sons kezdetben nehezen tudta letagadni, hogy a Led Zeppelin nyomdokain halad – egyesek szerint szinte az összes lábnyomukba beleléptek. Azonban a harmadik albumuktól hallhatóan kezdtek távolodni attól a stílustól, ami miatt nem kevesen epigonnak nevezték őket, és sok irányba elvitték zenéjüket. A legújabb lemez is hasonló stílusban készült, mint a megelőző, egyértelműen magán viseli a hatvanas évek végének savas, pszichedelikus zenéjének nyomait, ám azt gondolom, ezúttal kiforrottabb, nagyobb hatású lemezt hoztak össze. Úgy tűnik, tényleg rátaláltak arra a nyomvonalra, mely tényleg a sajátjuk.

Azt nem mondom, hogy végleg az ajtón kívül hagyták a Zeppelint, mert az első nóta, a Do Your Worst teljesen ilyen fazonúra sikerült. Aztán a Sugar On The Bone vagy a Back In The Woods időben már kicsit hátrébb tekint. A Look Away akusztikus gitár alapja talán megint Zep-szerű (kicsit a Ramble Onra hajaz), ám az ének távolról sem. A címadó újra elcseppen a savtól, viszont az énekdallam nagyon jó. És ezen a ponton csíphetjük el a lemez egyik erősségét, a kitűnő, sokszor kifejezetten fülbemászó melódiákat. Hallgasd meg a Stood By Me-t vagy a lírai All Directionst, mindkét szerzeményben nagyon ül az ének! Az utolsó nóta, a Shooting Stars igazi „tapsolj velünk” szerzemény, akár a tábortűz körül is rá lehet vele zendíteni.

Ugyanakkor az is tény, nem egy tipikus dallamközpontú lemez, sőt, egyáltalán nem az. Ez csak egyik fontos eleme az egésznek, ugyanis a remekbe szabott gitárriffek és szólók, a helyenként brutális, elsöprő ritmusszekció olyan energiával tör ránk, mint a régi szép időkben. Valószínűleg a lemez címe is erre utal. Nem tartom kizártnak, hogy az is doppingolta a fiúkat, hogy nemrég lett kiadójuk az Elektra Records, mely a The Doors albumait is gondozta. Szóval egy ilyen banda lábnyomába lépni nem semmi, még akkor sem, ha Jim Morrison és bandájának hatása nem hallatszik a muzsikában.

A hangzás is megtévesztő. Ha nem ismerném a Rival Sonst, nincs kizárva, hogy valahova ötven évvel ezelőttre tenném őket időben. Lehet, hogy elcsépelt a kifejezés, de autentikusan hozzák a régi idők rockzenéjét. Őszinte, kásás, őserejű blues-rock. Semmi lacafacázás, a zene alaposan eltángálja hallgatóságát. Jay Buchanan éneke már-már védjegyszerű, Scott Holiday játéka nem egy, nem két gitáros-legenda hatását viseli, jóval több itt a szín. Nem a modern iskolát képviseli, mint ahogy az egész banda sem, ám minden kétséget kizáróan helyet követelnek maguknak a huszonegyedik század rockzenéjében.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások