Pink Cream 69: Headstrong

írta Hard Rock Magazin | 2018.01.06.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Frontiers Music

Weblap: http://pinkcream69.de/

Stílus: dallamos metal / hard rock

Származás: Németország

 

Zenészek

David Readman – ének
Alfred Koffler – gitár
Uwe Reitenauer – gitár
Dennis Ward – basszusgitár
Chris Schmidt – dobok

Dalcímek

01. We Bow To None
02. Walls Come Down
03. Unite And Divide
04. No More Fear
05. Man Of Sorrow
06. Path Of Destiny
07. Vagrant Of The Night
08. Bloodsucker
09. Whistleblower
10. The Other Man

Értékelés

Az 1987-ben a németországi Karlsruhe városából startolt Pink Cream 69 nagyon ígéretesen indult, és azóta is üde színfoltja a színtérnek. Nem a megszokott germán metal vonal fő ösvényére léptek, hanem egy attól dallamosabb, lazább, kicsit amerikaias, de európai ízzel fűszerezett melodikus hard rock stílusban alkottak óriási lemezeket. Korai korongjaik a stílus elitjébe tartoznak. Sajnos a ’Games People Play’ című harmadik lemez megjelenése után az alapító énekes, Andi Deris átigazolt a Helloween csapatába, ami már akkoriban is egy sokkal „menőbb” banda volt, mint a PC69. Szerencsére a többieket ez nem tántorította el a folytatástól, és a Doogie White-tal futott rövid kör után megtalálták David Readmant, aki orgánumával a tradicionálisabb hard rock felé irányította az együttest.

A kilencvenes években – a zenei klíma akkor egyébként sem kedvezett a magukfajta csapatoknak – hullámzó teljesítménnyel jelentettek meg albumokat. A ’Change’ és a ’Food for Thought’ albumok dalain némi útkeresést érezni, ami az akkori időszak sajátossága volt. Szerencsére ez a korszak hamar elmúlt és már jó ideje tudjuk, hogy ha megjelenik valamilyen anyaguk, akkor az csakis minőségi muzsika lehet. Szerintem az 1998-as ’Electrified’ album óta nem nagyon sikerült mellényúlniuk. Meglepő is lenne, ha egy olyan zenei géniusz, mint Dennis Ward – aki időközben az egyik legkeresettebb producerré nőtte ki magát – bármiféle fércmunkát adna ki a kezei közül. Sajnos ennek ellenére egy méltatlanul alulértékelt brigád, akik sokkal több elismerést érdemelnének attól, ami kijut nekik mind a zenészek hangszeres tudását, mind a dalok minőségét illetően.

Érzésem szerint az urak az új lemezzel sem akarták feltalálni újra a kereket vagy megújítani magukat, csak tenni azt, amihez igazán értenek. Minőségi dallamos rockzenét játszani a hard rock és a melodikus metal határvonalán egyensúlyozva, néha ide – néha oda billenve. Ez alkalommal talán a metal felé billen többször a mérleg nyelve. Már az előzetesen megosztott Man of Sorrow című dal is előrevetítette, hogy érdemes lesz várni a teljes anyagot, mert a csalódásra nem sok esély van.

A korong lendületesen indul a We Bow to None és a Walls Come Down kettősével, amelyből az utóbbi erős heavy metal töltettel operál. Hasonló felfogásban íródott dal még a No More Fear, melynek fő riffjét akár az Iron Maiden is megírhatta volna. Minden dal azonnal képes a hallójáratba tapadni és simogatni a minőségi zenére vágyó fülkagylókat. Egyszerűen képtelen vagyok háttérzenének használni, mert mindig azon veszem észre magam, hogy a közben végzett munka szorul háttérbe és én a zenére figyelve bámulok a semmibe. A középtempós Bloodsucker és az azt követő Whistleblower is lehet hatalmas koncertkedvenc az énekelhető húzós refrénjével és ízes szólójával.

A lemezt záró The Other Man egy hagyományosabb PC69-dal némi bluesos érzéssel fűszerezve, telepakolva selymesen simogató kórusokkal. Megnyugtató hangulatával megfelelő levezetése a korongnak.

Pontszám: 8