Pink Floyd: The Endless River

írta Bigfoot | 2014.11.12.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Parlophone / Columbia

Weblap: http://www.pinkfloyd.com

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
David Gilmour - gitár, ének, billentyűsök, basszusgitár (2, 4, 7), beszédhang Nick Mason - dob, ütősök, beszédhang Richard Wright - billentyűsök, beszédhang Vendégek: Guy Pratt - basszusgitár (9, 14) Bob Ezrin - basszusgitár (11, 13, 18), billentyűsök (1) Andy Jackson - basszusgitár (5, 16), effektek (15) Jon Carin - szintetizátor (9, 11, 13), ütősök (11, 13) Damon Iddins - billentyűsök (4, 12) Anthony Moore - billentyűsök (15) Gilad Atzmon - tenor szaxofon (7), klarinét (7) Chantal Leverton - brácsa (18) Victoria Lyon - hegedű (18) Helen Nash - cselló (18) Honor Watson - hegedű (18) Durga McBroom - vokál (14,17,18) Louise Marshal - vokál (18) Sarah Brown - vokál (18) Stephen Hawking - beszédhang (14)
Dalcímek
01. Things Left Unsaid 02. It's What We Do 03. Ebb And Flow 04. Sum 05. Skins 06. Unsung 07. Anisina 08. The Lost Art Of Conversation 09. On Noodle Street 10. Night Light 11. Allons-y (1) 12. Autumn ‘68 13. Allons-y (2) 14. Talkin' Hawkin' 15. Calling 16. Eyes To Pearls 17. Surfacing 18. Louder Than Words
Értékelés

2014 végén megjelent a Pink Floyd új albuma – utópisztikusabb mondatot nem tudnék elképzelni manapság. Pedig ez nem utópia, ez valóság. Sokadmagammal nagyon-nagyon vártuk ennek az anyagnak a megjelenését, azonban nem rejtem véka alá, egy kicsit csalódtam, hogy egy húsz évvel ezelőtti anyag újrapolírozásáról van szó. Milyen lett volna egy vadonatúj lemez – Roger Watersszel?

Egy majdnem teljesen instrumentális anyaggal állunk szemben. Ez nem újdonság a Pink Floyd esetében, hiszen – főleg a korai időkben – számos hangszeres fantáziát komponáltak, viszont ilyen keveset – egy számot – semelyik albumon sem énekeltek, igaz, az ’Ummagumma’-n sem viszik túlzásba a hangszálak tornáztatását. Ha már a hatvankilences dupla lemezt említjük – és ne felejtsük megemlíteni a másik  hasonló szellemiségű albumot, az ’A Saucerful Of Secrets’-et sem –, hallhatunk jó kis savas részleteket, ilyenek a Sum idegborzoló hangeffektusai, és ezt folytatja a Skins, ebben Nick Mason dobjátéka is az utóbbi címadó dalát idézi. Azonban az ’Atomheart Mother’-re vagy a ’The Wall’-ra jellemző nagyívű szimfonikus dallamok kimaradtak az albumról. Talán ezek túlzottan Waters zenei világát idézik, ezért mellőzték. Az album kezdete egyértelműen a ’Wish You Were Here’-t eleveníti fel, hiszen a Things Left Unsaid It’s What We Do páros erősen emlékeztet a hetvenötös album dalfolyamának, a Shine on You Crazy Diamondnak a kezdetére.

Egészében persze hogy leginkább a ’The Divison Bell’-t hozza vissza a régi-új lemez, hiszen abban az időben készült, egyes dalok csíráit itt is halljuk. Például az utolsó előtti szám, a Surfacing akkordbontásai kísértetiesen emlékeztetnek a ’94-es LP harmadik dalára, a Watersnek címzett Poles Apartra. Egyes helyeken kétségbeesett beszédet hallunk, akárcsak a ’The Dark Side Of The Moon’ kezdetén, de a ’The Wall’-on is vannak ilyen részek. A Talkin’ Hawkin’-ban maga a tudós, Stephen Hawking szólal meg, valószínűleg nem mostani a felvétel. Ebben a dalban Gilmour a lemez talán legjobb gitárjátékát produkálja. A zene pedig hömpölyög tovább. A végén Gilmour felénekelt egy számot, a Louder Than Words-öt – hátha valamelyik kereskedelmi rádió szerkesztőjének eszébe jut betenni a műsorfolyamba, bár ez olyan lenne, mintha a csatornákban a végtelen szarfolyamban megcsillanna egy gyémánt. Ezt hallgatva beugrott a gitáros 2006-os szólóalbuma, az ’On An Island’ – hasonló szellemiségben íródott, mint a ’The Divison Bell’ és Wright is közreműködik rajta.

Nem hosszú az album, ötvenkét perc, erre azonban rápakoltak tizennyolc nótát. Apró kis szösszeneteket, talán nem mindegyik készült el egészen, ám egy kis utómunkával helyrepofozták. Nem zavar, hogy nem hallom Gilmour vagy Richard Wright énekét, nélkülük is beszédesebb a zene. Mert ez Pink Floyd a javából: Wright pszichedelikus-földöntúli billentyűs hangzásával, Mason kimért, lassú ütemivel, és – talán a legfontosabb komponenst nem elfelejtve – Gilmour utánozhatatlan gitározásával. (De hiányzott ez nekem tavaly augusztusban Waters ’The Wall’ showjából!)  

Igaza van Nick Masonnek, ez a zene nem stadionokba való. Az átlag rockrajongónak túl sok ennyi hangszeres zene, összességében nehezebb anyag, mint a ’The Divison Bell’ volt, azonban méltó a Pink Floyd névhez. Így a vége felé felvetődik bennem pár kérdés: miért nem adták ki még Richard Wright életében? Hogy-hogy csak most jutott eszükbe ez az anyag? És miért nem vették be Waterst legalább az utómunkálatokba?

Pontszám: 8