Lukács Peta: War And Peace

írta Bazsa | 2014.01.29.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Hunnia Records

Weblap: http://www.lukacspeta.hu

Stílus: 

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Hazánk gitárművészei ritkán kezdenek szólókarrierbe, szívesebben maradnak meg a gitárosok hagyományos szerepében, mondjuk egy ismertebb zenekar egyszerű tagjaiként, vagy húzódnak be teljesen a színfalak mögé, hogy ott tanárokként, illetve session-zenészekként, dalszerzőkként, producerekként, zenei rendezőkként segítsék más előadók munkáját. Ma Magyarországon máshogy nem is nagyon lehet megélni a zenélésből, így teljesen érthető, hogy az anyagi megfontolások a legtöbb esetben megelőzik az egyéni ambíciókat, és a szólólemezek igénye – pénz, idő és energia hiányában – az utolsó helyre csúszik vissza a prioritási listán. Vagyis ezeknek a gitárosoknak a zenekari keretek között kell villantaniuk ahhoz, hogy egyáltalán felfigyeljenek rájuk. Mivel azonban a virtuóz, átlagon felüli gitárjáték a nagyközönség számára – teljesen érthető módon – nem feltétlenül tartozik a releváns szempontok közé, inkább csak a szakmától kapják meg azt az elismerést, amit tudásuk és képességeik alapján megérdemelnek. A helyzetet tovább nehezíti, hogy a kifejezetten gitározás-centrikus zenék egyébként sem örvendenek már akkora népszerűségnek, mint a nyolcvanas/kilencvenes években. Az érdeklődés csökkenése mögött főként az az egészen prózai ok áll, hogy bár rengeteg a kiváló, hangszerét tökéletesen ismerő, vagy éppen teljességgel egyedi hangokat megfogni képes muzsikus, forradalmi újítások ma már egyszerűen nem történnek. A meglévő technikák csúcsra járatását, azok apró módosításait és néhány extrém kivételt leszámítva a gitározás globális értelemben vett fejlődése megrekedt, ha meg nem is szüntetve, de jelentősen mérsékelve ezzel az izgalom közönségvonzó erejét. Ez persze nem jelenti azt, hogy manapság ne volna kereslet az igényes gitárzenére, de ebből jelenleg szinte kizárólag a klasszikus gitárhősök tudnak profitálni.

A rengeteg zenekari-, illetve háttérmunka, és a mindezekkel járó szétaprózódás nem csupán az egyéni kibontakozást teszi majdhogynem lehetetlenné, de a hangszeres teljesítmények általános elismertségének sem kedvez. Hogy ez mennyire igaz, különösen Magyarországon, arra éppen Lukács Peta a legjobb példa, aki hazánk legkiemelkedőbb gitárosai közé tartozik, a nagy nyilvánosság mégsem elsősorban gitárművészként, hanem a The Rock Band egykori, illetve a Bikini jelenlegi tagjaként tartja őt számon. Így pedig nehéz önálló karriert építeni, nem véletlen, hogy csupán most látta elérkezettnek az időt arra, hogy első szólólemezének anyagát megjelentesse, noha egyes részei már pályafutásának kezdeti szakaszában elkészültek. Vannak kétségeim afelől, hogy a zenekaros munkásság hoz-e valamekkora – számszerűsíthető – közönségbázist, a szakmai múltnak köszönhetően a gitáros közösség támogatására azonban feltétlenül számíthat.

Egy nyitott és kreatív zenész számára egy szólólemezben az önkifejezésen, illetve az egyéni hang érvényre juttatásán túl az okozza a legnagyobb örömöt, hogy nem kell egy adott zenekar bejáratott zenei világához és hangzásához alkalmazkodnia, vagyis ízlésének megfelelően, korlátlanul ugrálhat a különböző műfajok és hangulatok között. Peta pedig maximálisan kihasználta ezt a lehetőséget, hiszen célja nem a teljes technikai eszköztár öncélú villogtatása volt, hanem egyszerűen csak az, hogy kötöttségek nélkül játszhassa azokat a zenéket, amiket szeret, de egyébként – elvi síkon – nem férnének meg egymás mellett. A lemez tehát a könnyűzenén belül rendkívül széles spektrumon mozog, melynek sarkpontjai az underground/alternatív elektro-pop, az instrumentális rockzene, valamint a groove-os modern metal. Egyes dalokban Peta gitárosként, másokban inkább dalszerzőként kerül előtérbe, de akármelyik is dominál, és akármelyik stílusban is nyilvánul meg, mindegyik jól áll neki, mindegyik hiteles, és természetesen mindegyikben profi munkát végzett az alkotás és a kivitelezés terén egyaránt.

Ha az arányokat nézzük, akkor a lemez jelentős részén azért mégiscsak a modern gitárhősök nyomdokain haladó klasszikus gitárzene dominál. Nem agyatlan hangszermaszturbációra kell gondolni, hiszen Peta sokkal intelligensebb zenész ennél, így nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az egyes dalok mindig egy vagy több könnyen megjegyezhető és vissza-visszatérő dallamból építkezve valamilyen ívet írjanak le. Éppen ezért csak a megfelelő pillanatokban sül el a keze, akkor viszont ember legyen a talpán, aki követni tudja a történéseket. Ennek az eljárásnak ugyebár Joe Satriani a legnagyobb mestere, a 90’s Nights, a Prayer, vagy a tanítanivaló módon megszerkesztett Recollection teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy Satch lemezei igen mély nyomokat hagytak Peta zenei gondolkozásán és technikáján. A Complimentre inkább a játékosság és a különálló témák összefűzése jellemző, ez a másik nagy modern gitárhős, Steve Vai hatásáról árulkodik. A Grief, illetve az I Had A Friend című gitárfantáziákban inkább egy bizonyos – nem túl vidám – hangulat megragadása volt a cél, előbbi szintén Vai-t juttatja az ember eszébe, utóbbi egy basszusszólóval megspékelt csendes, akusztikus tétel.

A lemezen tehát alapvetően a gitáron és gitárra komponált instrumentális dalok vannak túlsúlyban, ezekhez képest éppen a közérthetőbb és hagyományosabb szerkesztésűek azok, amelyek váratlanul érik a hallgatót. Akkor meg aztán főleg, ha egymás mellé teszi a Subscribe-ból ismert Csongor Bálint közreműködésével elkészült Waltz elborult modern metalját, és a tisztán elektronikus hangszerelésű Mellettedet, ami akkor is simán beférne a Unique életművébe, ha Peta egyébként nem Völgyesi Gabit hívta volna meg, hogy felénekelje. A Funny-ban – ahol Pacziga Linda fülbemászó dallamai kapnak főszerepet – szintén ott van ez a melankolikus töltet, ezzel együtt egy irdatlan nagy pop-rock sláger, ami szélesebb körben is komoly sikert arathat, amennyiben megkapja az esélyt az illetékesektől, hogy a nagy nyilvánosság is hozzáférhessen. És persze akadnak olyan dalok is, amelyek a fent említett három kategória valamilyen kombinációjából álltak össze, méghozzá oly módon, hogy a jellegüket tekintve egészen eltérő témák kiegészítsék egymást. Ilyen az egyébként nyugodt, elektronikus alapozással induló, majd a végére bevaduló Because of You (ami egyébként szintén a Unique dolgait idézi), valamint a lemez legmetalosabb/leggroove-osabb dala, a nagyon durván paraszt riffelést Steve Vai-féle szólóbetétekkel váltogató War And Peace. Az It Deeply Hurtsban pedig mindez nagyjából egyszerre van jelen: a kornos tufaságot és a Blind Myself-frontember Tóth Gergő energiával teli acsarkodását irdatlan szólózás és Linda dallamos refrénje ellensúlyozza.

Egyetlen dalról nem esett szó, de nem is véletlenül maradt a legvégére. A lemez ugyanis minden eddig kifejtett erénye ellenére sem tökéletes, az alapvető problémát pedig a Slow Down reprezentálja, méghozzá nagyon koncentráltan. Egymás után pakolt random ötletek váltják itt egymást random műfajokban, Steve Vai Juice-ára erősen hajazó vad gitározástól kezdve bárzongorás jazz-imprón át a föld alá hangolt túrásig. Persze értjük, hogy afféle rafkósan összekacsintós zenészpoénról van szó, de Peta, Borlai Gergő és Nagy János, vagyis az alkalmilag összeállt European Mantra messze túllőtt a célon; annyira erőltetetten akarnak humorosak lenni, hogy az már abszurdba hajlik, és ugyebár a kettő közel sem ugyanaz. Ráadásul mindez tökéletesen ellentmond a funkcionalitás elvének és a zene iránti alázatnak, ami nem csupán ezt a lemezt (beleértve Gergő végig rendkívül fegyelmezett dobolását is), hanem Peta teljes munkásságát jellemzi. Ha pedig a dal problematikáját kiterjesztjük a teljes lemezre, akkor azt látjuk, hogy az egyes, adott esetben meglehetősen eltérő műfajokban íródott részek mind önállóan, mind egymással összekeveredve is képesek arra, hogy jól működjenek, megfelelő vezérfonál nélkül viszont szétesnek, és nem állnak össze egységes egésszé. Ahogy a Slow Downból, úgy a maga teljességében vett ’War And Peace’-ből is éppen ez a vezérfonál az, ami hiányzik. Nem véletlen, hogy az efféle szélsőségesség viszonylag ritka, hiszen a Petához hasonló, több műfajt is kedvelő zenészek a különböző jellegű ötleteiket különböző projektek keretein belül valósítják meg. Ami tehát az egyik oldalról a ’War And Peace’ legjobb vonása, az máshonnan nézve visszásan sül el, attól függően, hogy sokszínűségnek, vagy identitászavarnak nevezzük. Mert bár minden, ami itt hallható, szervesen hozzátartozik Peta zenei világához, így jelenlétük teljes mértékben indokolt, hallgatóként nagyon nehezen mondunk le a koherencia iránti vágyról, még ha ebből a szempontból mindegy is, hogy azt a műfaj, a hangulat, vagy a mindenen átütő egyéni gitárjáték teremti-e meg. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a dolog sajnos így működik, akármennyire is szeretnénk, hogy ne így legyen.

Pontszám: 8