Húsz év már van olyan komoly évforduló, hogy ez a lemez kapjon egy-két sort, életem egyik legmeghatározóbb metálzenei élménye, a stílusba való beavattatásom egyik legfontosabb mérföldköve érkezett ebbe a szép korba. 2001 március 20-án látott napvilágot ez a pusztító anyag, amiről azóta is megy a vita a stílus rajongói között, ugyanis a Dimmu Borgir ezzel a lemezzel emelkedett ki a középszerű black metal bandák közül és alkotta meg a saját stílusát. A black metal vaskalapos rajongói szerint a zenekar itt fordított hátat régi, autentikus önmagának és k.rvult el végleg a nagyszabású filmzenés betétekkel, a dallamos ének bátor és nagyvonalú használatával, a black metal stílusra egyáltalán nem jellemző tiszta hangzással. Húsz évvel ezelőtt az én Yeshez és Pink Floydhoz szokott fülemnek nagyon új, ismeretlen és lenyűgöző volt. Ahol valaki más csak egy gusztustalan, velőtrázó sikolyt hall, mint mondjuk a Hybrid Stigmata elején, nekem ott kamaszkorom legszebb évei jutnak eszembe, és sokan lehetnek így ezzel, hiszen a lemez masszív sikereket hozott a zenekarnak.

Ezen a lemezen nincs, megismétlem: nincs gyenge pillanat. Különös együttállás lehetett, amikor elkezdtek rajta dolgozni, mert három új tag is érkezett akkor a zenekarba, ők voltak: Galder gitáron, ICS Vortex basszusgitáron, Nicholas Barker pedig a dobok mögé ült be. Ez a három új tag nagyon fontos szerepet töltött be, ahogy a zenekar utóéletéből is kiderült. Barker a csatlakozása előtt a Cradle Of Filthben ütötte a cájgot, ahol szintén a zenekar egyik legfontosabb és legjelentősebb időszakában volt tag, úgyhogy ő igazán elemében volt, amikor a Dimmuba került. Vortex a Borknagarból érkezett – ahova később vissza is tért – úgyhogy ő sem volt ismeretlen a szcénában, valamint a Dimmu Borgir előző, ’Spiritual Black Dimensions’ lemezén már vendégeskedett, mint énekes. Galder pedig saját bandája, az Old Man’s Child éléről csatlakozott és hosszútávú választásnak bizonyult, ugyanis a három, 2001-ben belépett tagból ő az egyetlen, aki a mai napig a zenekar sorait erősíti.

A tagcserék miatt akár rosszul is elsülhetett volna az anyag, de valami nagyon más történt. Olyan sátáni, pusztítóan kreatív energiák szabadultak el a dalírás alatt, amiket meglovagolva alig két évvel később még egy pazar lemezt ki tudott hozni a zenekar (’Dead Cult Armageddon’), aztán soha többet nem tudták elérni ezt a színvonalat. Ebben az anyagban csúcsosodtak ki azok az irányok, amik már jóval előtte meghatározták a zenekar hangzását. Elsősorban a billentyűs Mustis sátánian sötét hangulatú harmóniáira gondolok itt, amelyek teljesen egyedi hangzásvilágot adtak a zenekarnak, és méltóan a névhez egy sötét, ódon kastélyra emlékeztetnek. (A zenekar a nevét Izland vulkanikus eredetű, kísérteties tájegységétől csente, a „Dimmuborgir” sötét várakat jelent.) Bár a dalszerzők listáján az énekes Shagrath és a gitáros Silenoz szinte végig szerepel, szerintem mindehhez kellett Mustis zsenije is, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a távozása óta sokkal kevesebb ragadós dallam született a zenekar neve alatt.

A hangzás bátor elrugaszkodás volt a black metal hagyományosan nehezen érthető, kásás megszólalásától, ezzel a zenekar zenéje befogadhatóbb lett. Az anyag a kultikus Studio Fredmanban készült, a legendás Fredrik Nordström főnök kezei között, aki egészen elképesztő dolgokat rejtett el a lemezen, elég ha csak arra gondolunk, hogy bizonyos kiemelt helyeken milyen intuitív, szinte 3D-szerű módon helyezte el a dobokat, hogy mennyire „larger than life”-jelleggel dörrennek meg a szimfonikus zenekarral megtámogatott részek vagy hogy mennyi túlvilági hatású vokáleffekttel színesítette végig az egész anyagot. Hihetetlenül egyben van hangzás terén is a lemez és semmit nem avult a húsz év alatt. A gitárok inkább a harmóniák dúsításaként vannak jelen, mint főszereplőként, de ez is csak azt mutatja, hogy rendkívül átgondolt az anyag megszólalása, valamint Galder és Silenoz agyas, pontos és ötletes riffekkel, akkordokkal ellensúlyozták, hogy kissé háttérbe szorultak. Nick Barkert nagyon sokat piszkálták a triggerelt dobhangzás miatt, de én tulajdonképpen nem bánom, mert a lemez egyik legerősebb pontja még így is a dobolása. Először is azért, mert rengeteg törődést kaptak a sávjai, a hagyományokkal szembemenve inkább a dobok és a cintányérok magasabb frekvenciáit emelték ki az összképben, ami metszően éles hangképet eredményezett. Amit ezen a lemezen összedobolt, az nem a triggerek, vagy a magas frekvenciák miatt jó, hanem azért, mert olyan ötleteket, ritmusokat, konkrét dallamokat tett bele a játékába, amihez foghatót a mai napig nem hallottam. Tisztán emlékszem, hogy annak idején letaglózott, hogy a p.csába lehet így dobolni, ilyen dolgokat kitalálni és ilyen sebességgel kivitelezni őket. Érdemes meghallgatni a Blessings Upon The Throne of Tyranny kegyetlen tempóit, az Indoctrination lábmunkáját, az orkánerejű és sebességű fel-le rohangálásokat a tomokon, vagy a kegyetlenül metsző díszítéseket a cintányérokon a Maelstrom Mephistóban. Tulajdonképpen mindegyik dalban olyan húzásai vannak, hogy azokat oktatni kellene, óriási veszteség, hogy csak két lemez erejéig erősítette a zenekar sorait.

Ráéreztek, hogyan lehet feldobni a megszólalást, úgyhogy elő is kapták azt a mára már klisének számító ötletet, hogy szimfonikus zenekart vonjanak be a zenéjükbe. A lemezen a Göteborgsoperan zenekarát hallhatjuk néhány dalban, amelyeket teljesen új dimenzióba emeltek ezzel, elég csak a lemezt felvezető Fear And Wonderre gondolni, ami teljes egészében róluk szól, profin eljátszott, hidegrázós filmzene. A Dimmu Borgir és a szimfonikusok közötti zseniális válaszolgatások az Indoctrinationben nagyon jól bizonyítják, hogy ezen a lemezen senki sem díszlet, mindenkinek fontos szerepe van.

A végére hagytam az énekeseket, ide tartozik Shagrath, aki az előző lemezeken már megcsillogtatta, hogy az ő orgánuma nem csak egy a sok black metal károgás közül, de úgy érzem, Nordström kezei között teljesedett ki igazán az összetéveszthetetlen hangja. ICS Vortex volt felelős a tiszta énekért, és igazi viking szálat csempészett az együttes megszólalásába, kristálytiszta, vastag és magaslatokat ostromló hangjával, egy-két helyen ezt a sátánian gonosz és aljas hangulatú zenét képes volt széppé varázsolni. Amikor rázendít a Hybrid Stigmatában vagy a Sympoziumban, olyan, mintha kisütne a nap.

Vannak lemezek, amikről üvölt, hogy a zenei-technikai felkészültség és a művészi ihletettség közös alkotói csúcspontján készültek. Amiken hallatszik, hogy az összes résztvevő beletett mindent, amije csak van, aminek a kreálása és feljátszása közben egy kicsit mind meghaltak. Szimfonikus black metalban a ’Puritanical Euphoric Misanthropia’ az a lemez, ami megvillantja a kreativitás csillagainak ilyen szerencsés együttállását. Időtálló, dermesztően gonosz, döbbenetesen profi és sátánian ihletett lemez.

Zenészek:

Shagrath – ének, szintetizátor
Galder – gitár
Silenoz – gitár
ICS Vortex – basszus, ének
Mustis – szintetizátor, sampler
Nicholas Barker – dobok, ütőhangszerek

‘Puritanical Euphoric Misanthropia’ (2001):

Fear And Wonder (Instrumental) / Blessings Upon The Throne Of Tyranny / Kings Of The Carnival Creation / Hybrid Stigmata – The Apostasy / Architecture Of A Genocidal Nature / Puritania / IndoctriNation / The Maelstrom Mephisto / Absolute Sole Right / Sympozium / Perfection Or Vanity (Instrumental)