Ezt tényleg ’El kell mondani’: 10 új dal érkezett a Depresszió 11. stúdiólemezén. Vigyáztak rá, hogy a 25 éves jubileum évében egy tökéletes sorlemez kerüljön az eddigiek mellé. Vörösbe borult – na nem az elmém vagy a szemem, hanem – a lemez borítója. Sokáig nem értettem miért vörös, kerestem, az okát. Próbálom mindenben keresni az értelmet, így ha nekem kell erre választ adni, akkor az egyik dalhoz kötném ezt a színt, ez pedig a Nem felejtek című.
„…Én a világ mérgét
Az arcába köptem
Nem torzulok el
Legbelül így a vörös ködben
A harag ne emésszen!”
Így végződik ennek a szerzeménynek az utolsó néhány sora, ez számomra az album dizájnjának a magja, de meglátásom szerint ennél több üzenet van a borítógrafikában. Ahogy a lángok és a belső hő emésztik a borítón látható énekes szörnyet, aki próbálja kiadni magából a benne tomboló érzéseket azért, hogy se őt, se minket ne emésszen tovább az, amiben élünk. Ez is az egyik pozitív vonása a 11. stúdióalkotásuknak, hogy számos értelmezése lehetséges a dalszövegeknek. A lemez hangzása, a hangszerek megszólaltatása mind ismerős, mégis a figyelmes hallgató érzi, most még nagyobbat üt a basszus, másképp szól a dob, még erőteljesebbek a gitárok.
Szerencsére a hazai rock- és metálzenekarok is egyre inkább adnak az albumaik megjelenésére, szebbnél szebb kiadványokkal rukkolnak ki, már nemcsak a zene számít, amit rögzítenek a stúdióban. Ők is tudják, hogy az eladás fontos szempontja a csomagolás, vagyis milyen kivitelben tárják kreativitásukat a zenészek azon rajongók elé, akik ismét hajlandóak hanghordozót vásárolni, nem csak letölteni vagy streamelni. Pozitív, hogy nemcsak a CD-re és a vinylre fordított figyelmet a Depresszió, hanem mellétettek plusz relikviákat is, ami az album megjelenését új szintre emeli. Aki akar, az DVD-vel kiegészített CD-t, a fekete mellett a limitált kiadású piros színű vinylt, pendrive-ot, piros limitált pólót vagy pulóvert és passtartót is vásárolhat. Szintén kiváló plusz, hogy az elmúlt években már hagyomány, hogy az új lemezeket a H- Music egy kifejezetten a megjelenéshez dedikált újsággal egészít ki. Ebben a nyomtatott kiadványban számos érdekes és értékes információval egészítik ki a tagok a lemezkészítés munkálatait, betekintést kapunk az alkotófolyamatban részt vevő és a végeredmény minőségét jelentősen befolyásoló hangmérnök és grafikus munkájába is.
Senki se várja a lemeztől, hogy első hallgatásra a kedvenc Depresszió-albumává váljon és hogy csak újdonságot, új témákat, új szófordulatokat kap. Ez egy “sokat hallgatós” lemez. Érett anyag, mert Halász Ferenc szövegei egy világosan látó ember gondolatai, mert a rögzített zenék az évek során profivá vált szerzők művei. Amíg korai korongokon föltűnt egy-egy káromkodás, ami egyébként Depresszióra annyira nem jellemző, addig ezen a lemezen (ha jól számoltam) csak egyszer kapott szerepet, mégpedig az Én tényleg… című szerzeményben. Ott pedig helye van annak a szónak. Maradjunk még egy kicsit ennél a dalnál, amelyben benne van az album esszenciája. Ez az öt versszak úgy írja le a napjainkat uraló, mindenkinek a lelkébe kúszó közéletet, hogy azt sokan azonnal magukénak érezhetik. És akkor még nem beszéltünk Hartmann Ádám gitárszólójáról.
Az El kell mondani és a Kártyavár többszöri hallgatás után mutatta meg az értékét – elsősorban a szövegvilág miatt –, amit tovább erősített a zenei alap. A két dal közös vonása az aktuális valóságtól elszakadt, virtuális, hamis, abnormális viselkedésminta, ami a digitális térből árad, felőrölve az embereket. Nem teljesíthető célokkal bombáznak, amiket sztenderdekként állítanak be, amelynek elsősorban a fiatalok esnek áldozatul, akár egy életre boldogtalan tévútra terelve őket. Mintegy előkészítése e két dalnak az önmagunkat kereső Arcomba vág és mintegy levezetése a témának a már említett Nem felejtek.
A Mi lesz a vége? című dalt Kovács Zoli 1:30-nál kezdődő basszusfutama miatt hallgattam sokat. A Veszem a bátorságot igazi Depi-sláger, meglepődnék, ha nem kerülne be gyorsan az állandó műsorba. Kapunk még két dalt a szerelemről, az Édenkert a párkapcsolati boldogságról, a Mi dalunk pedig az eggyé válásról szól. A dob biztos pontja mindegyik Depresszió-albumnak, most sincs ez másként. Nagy Dávid kitett magáért, az Engedd elen nyújtott teljesítménye kiemelkedő, a Mi lesz a vége szintén izmos lett.
Az ’El kell mondani’ lemezzel egyetlen negatívumot tudok csak mondani, az pedig a hossza, amely körülbelül 35 perc. De inkább egy sallangtól mentes bő félóra, mint 80 perc önismétlés. Ne feledjük, a nagyszabású budapesti albumbemutató koncertre november 21-én kerül sor a Barba Negrában, jegyet a Rock 1 oldalán lehet vásárolni, további információ a Facebook-eseményben.
Menetrend:
20:00 – kapunyitás
20:30 – Phrenia
21:30 – Depresszió
Jegyek:
▲ 6 999 Ft – elővételben (már csak ma)
▲ 7 999 Ft – a koncert napján
▲ 11 999 Ft – limitált VIP jegy
Pontszám: 8,5
Megjelenés: 2025
Kiadó: H-Music Hungary
Stílus: heavy metal, metalcore
Származás: Magyarország
Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok: digipak CD, digipak CD+DVD, fekete vinyl, piros vinyl és pendrive.
Zenészek:
Halász Ferenc – ének, gitár
Nagy Dávid – dob
Hartmann Ádám – gitár
Kovács Zoltán – basszusgitár
Közreműködött:
Varga Zoltán – billentyűs hangszerek
Dalcímek:
01. Édenkert
02. Arcomba vág
03. El kell mondani
04. Kártyavár
05. Nem felejtek
06. Én tényleg…
07. A mi dalunk
08. Engedd el!
09. Mi lesz a vége?
10. Veszem a bátorságot
Legutóbbi hozzászólások