Pokolkeltés a PeCsaban: Cradle of Filth & Gorgoroth & Moonspell & Septic Flesh, 2008.12.09., PeCsa

Karácsony fele közeledve, rendre megérkezett a soros Cradle of Filth koncert is: a black metal renegátjai, az underground szférából is kitagadott pszeudo-vámpí­rok showja előtt azonban - no, meg a blaszfémiára "hajlamos" Gorgoroth bagázsa előtt - a polgárpukkasztástól mentes, doom-death-gót metal is hangsúlyos szerepet kapott, hogy szélesebb közönségréteget is elcsábí­tson erre az antiklerikális, télközépi szeánszra... Ám előtte még - és némi gótikus bohóckodás után - a Septic Flesh nevű feltörekvő death metal banda hergelte a nagyérdeműt, legutóbbi, Communion c. lemezükkel hirdetve a világvégét. Azaz csak hergelte volna, ha ez az élőben előadott death metal nem lett volna már az első számtól kezdve halott - köszönhetően a hangosí­tónak, aki egy irdatlanul agresszí­v masszát hozott létre a komplex zenéből: a baj csak abból adódott, hogy az eléggé zavaró zúgáson kí­vül nem nagyon lehetett kivenni, hogy mi is történik a szí­npadon. És ez most - kivételesen? - tényleg nem a zenekar hibája volt. Elég csak belefülelni az éjfekete muzsikába, hogy halljuk a szándékot, mondhatnánk is, hogy nesze neked, Dimmu Borgir, ám ez aznap, szűz füllel teljesen reménytelen vállalkozás volt - a gonosz metalosok pedig ezúttal nem folyamodtak erőszakhoz. Tisztességesen lepörgették a koncertet, jöttek és láttak, reméljük, legközelebb több sikerrel. Ilyen rossz - vagy, ahogy Lovecraft mondaná: baljós - előjelek után kissé félve ácsoroghatott az egyébként meglepően szolid kinézetű plénum (mindössze egy-két úriember vette a fáradtságot, hogy magára mázolja a black metal hieroglifáit) a várva várt Moonspell koncertjéig - igaz, a "vérbeli" sokk még hátra volt. A tavaly tavaszi, egészestés doom-death metal konferencia után idén meglepően elő-zenekari pozí­cióba szorult Fernando Ribeiro és legénysége, ám, sebaj: produkciójukban garantáltan nem lehet csalódni, köszönhetően a (maradjunk lovecrafti fogalmaknál: ősi) atmoszférának, ami 1995 óta árad (na jó, egy-két albumot leszámí­tva) zenéjükből. Meg persze a lemezről lemezre várható minőségi megújhodás, és annak reményteli sötétségéből rendre előbújó slágereknek és a black metalban gyökerező gót himnuszok arányos keverékéből összeálló best of programból kifolyólag. Habár a frontemberséget mesterfokon űző Ribeiro ezúttal otthon felejtette sámánbotját, í­gy is professzionális koncertet vezényelt le az In Memoriam kezdő taktusaitól a Full Moon Madness hörgés-áriájáig bezárólag. Ellentétben az utána következő két produkcióval, itt kizárólag a zenén maradt a hangsúly, a minimalista hozzáállást egyszerű koncepcióra fűzték fel: szinte csak piros megvilágí­tásban pompázó szí­npadkép, a háttérben végtelen variációban ábrázolt vércsepp-cseppenésekkel. Hűen ehhez a vér-szellemhez több nótával is megidézték az első két lemez delí­riumát, kihagyva a zenekar történetének középső, gótikus útkeresésre redukálható korszakát. Kaptunk ópiumos álmokat és teliholdi őrületet, vámpí­rokat és földanya imát - mindezen opusokat pedig az utóbbi két, agresszí­v és dinamikus death metalra épülő lemez energia bombái szakí­tották meg, példának okáért a Night Eternal vagy éppen a Blood Tells képében. A kissé fakó hangzás azonban most nem vehette el senki kedvét, alulról súrolva a tolerálható kategóriát - csupán azt sajnálhatta az immár igencsak lelkes rocker sereg, hogy a bájos Anneke van Giersbergen nem tette tiszteletét egy vendégszereplés erejéig, ahogy megvalósult az Londonban. Bizonyára a távolság miatt hiúsult meg - de az is lehet, hogy csak szimplán nem szimpatizált Gorgorothék show business felfogásával... Setlist: In Memoriam / Finisterra / Night Eternal / Moon in Mercury / Blood Tells / Scorpion Flower / Opium / Vampiria / Alma Mater / Full Moon Madness Tomka A norvég Gorgoroth nem gyakori vendég Magyarországon, pedig igény, az lenne rá - ha az ember igazi, minden cicomától garantáltan mentes black metált szeretne hallgatni, vagy ha gyermeki örömmel tölti el a szí­npadi show minden formája, a Gorgoroth az ideális együttes számára. (Feltéve, hogy az illető "szí­npadi show"-nak nevezi még az élő kecske lefejezését, a közönség vérrel való leöntését és a két szám közti űrt kitöltő keresztre feszí­tést is. De hát mi másnak tekintené?) Persze, hogy egészen őszinték legyünk, mégiscsak van annak is valami perverz csábereje, hogy a sok fellelhető zenekar közül épp azt nézzük pár méteres közelségből, amelynek tagjai kis túlzással többet töltenek börtönök celláiban, mint a próbateremben. Legutóbb az énekes Gaahlt kasznizták be laza 14 hónapra, mert alaposan megagyalt egy faszit, olyan megjegyzésekkel téve számára élvezetesebbé a nevezett eseményt, mint például hogy még muszáj tovább püfölnie, hiszen még nem vérzik eléggé, márpedig a vérének az előre odakészí­tett tálkában volna a helye, hogy azt aztán Gaahl elfogyassza. Utóbbi vád az énekes kedves mamája szerint ugyanakkor hiteltelen volt, hiszen a gyermek - í­gy a könnyező anyuka - amúgy is vegetáriánus, rosszul is lenne, ha csak rágondolna a vérre. (Mama nyilván nem konzultált a Revolver magazinnal, amely egy interjú alkalmával kifizette Gaahl rénszarvashúsból álló vacsoráját.) Ez egyébiránt Gaahl második letöltendő börtönbüntetése volt verekedésért, és akkor még nem számoltuk azokat a vádemeléseket, melyeket például az erősen vallásos lengyelek indí­tványoztak - alighanem igazolható matematikailag, hogy minél mélyebben vallásos az ember, annál kevésbé szereti egy szí­npadon látni a (meztelen nők által elfoglalt) feszületet meg a birkabelezést. Hogy megértsük, mégis mi a frászt ad az ilyesmi hozzá egy zenekar értékeihez, érdemes összehasonlí­tani a hard rockkal: Axl Rose hí­rnevét is nyilvánvalóan jócskán megdobta a folyamatos drogfogyasztás és a mértéktelen kurvázás, a szétvert szállodaszobák és a balhés koncertek: mert ez a rakenroll. Hát Gaahl meg maga a black metál. Bárgyú érv, de van benne valami. Sajnálatos módon a fenti cirkuszi elemek közül alig hozott magával valamit a zenekar a Petőfi Csarnokba, de azért annak a kevésnek is megvolt a maga bája. Így nézett ki valahogy: villany le, a kihelyezett négy kereszthez odasétál két meztelen férfi és két meztelen nő, szépen felmásznak a rajta lévő kis támaszkodóra, fejükre engedelmesen fekete csuklyát húznak, kezüket beletörődően a kereszt végén lévő hurkokba helyezik, majd villany fel, és jöhet a Gorgoroth. Ha egyszer a norvég Bergenben járok, mindenképp megkeresem a helyi újság apróhirdetés-rovatában a felhí­vást, melyben "garantáltan szexmentes, nyugodt, nem túl megterhelő munkára keres alkalmazottakat helyi zenekar, kizárólag azok közül, akik nem ódzkodnak sem a meztelenségtől, sem a black metáltól, ja, és a néhány órás mozdulatlan keresztre feszí­téstől sem. Arc nem fontos". Az impozáns dí­szlet egy darabig lekötötte az ember figyelmét - legalábbis nem volt nehéz ezt gondolni, látva a szí­npadra szegeződő fényképezőgépek extrémen magas számát. Nem mintha bármi gond lett volna egyébként Gaahlék koncertjével: hozták a formát, megállás nélkül (szó szerint: Gaahl egyetlen félmondatot sem szentelt a dalszövegeken kí­vül másnak, sem egy "good evening", sem egy "the next song is..." nem hangzott el a koncert szűk egy órája alatt), masszí­van játszották egyénibb vagy tucat-szerű számaikat (melyek közül az utóbbi kategória is megbí­zható értéket képvisel), volt persze Bergtrollets Hevn és voltak újabb dalok is. Azt meg, hogy mennyire hiányzott a nemrégiben kilépett és egy másik Gorgorothot gründolt (jelenleg a névhasználati jogokért küzdő) Infernus - már soha nem tudjuk meg. Miután a Gorgoroth koncert végén a megjelent hölgyek és urak lemásztak a keresztről, levették a fejükről a kedves kis csuklyájukat és elsétáltak, még hátra volt a levezetés - egyesek ezt inkább az este főbandájaként emlegették, lelkül rajta -, a Cradle of Filth. Semmi jót nem lehetett várni ettől a koncerttől: a jó suffolki urak nevét akkor foglalta, ha nem is imába, de káromkodásba mindenképp a fémzene megannyi hí­ve, mikor gyakorlatilag miattuk szűnt meg a remek Summer Rocks fesztiválsorozat Budapesten (mert Dani Filthék koncertjére olyan kevesen voltak kí­váncsiak, hogy a dühös szervezők fogták kalapjukat és távoztak az alvégen). Aztán meg a néhány évvel ezelőtti szigetes fellépés sem ápolta sokat a renoméjukat - még nem sikerült olyan embert találnom, aki végignézte volna a béna hangzású, minden í­zében gagyi fellépést. Na meg nem elhanyagolható az sem, hogy a Midian óta erős recesszió tapasztalható a stúdiólemezek terén is, amit elég jól kifejeznek már az olyan kacagtatóan szánalmas, gyengébb HVG-s cikkcí­meket idéző lemezcí­mek, mint a Nymphetamine vagy a Thornography. A szí­npadkép igazán kedves volt, a Vámpí­rok bálja cí­mű ví­g-musicalre hajazott leginkább a kidőlt kereszttel és a kinyí­lt, üres koporsóval (oké, a csontvázból készült mikrofonállvány nem illett a vámpí­ros képbe). Csak emelte az est "gótikus esti mese"-jellegét, amikor a három méter magas, köpenyes Kaszás is besétált a szí­npadra Danit ijesztgetni, aki persze résen volt, és válaszként énekelt neki valami szépet. De láss csodát: függetlenül attól, hogy az ember szereti-e az angolok black metálból kiindult, mára már valami egészen más stí­lusú zenéjét - ez egy abszolút hibátlan koncert volt. A hangzás tökéletes, minden úgy szólt, ahogy kell - és ennek még nagyobb a jelentősége annak fényében, hogy a Moonspell végig kissé tompa, a Gorgoroth első tí­z perce pedig kásás volt -, s a hangerő is pont jó volt. Dani, a még igen vastag talpú cipőben is ugyancsak mélynövésű frontember meg nagyon tudta, hogy kell levezetni egy zenés szí­npadi show-t: egy percre sem állt meg, fel-alá rohangált a lépcsős szí­npadon a kivetí­tő előtt a szintetizátorhoz és vissza a mikrofonállványhoz, na meg persze a pózolásai is jól illettek az összhatásba, az elektro-goth diszkók és szado-mazo show-k ruhái közt valahol félúton elhelyezkedő hacukákhoz. Nem (teljesen) elhanyagolható az sem, hogy a régebbi és újabb lemezekről egyaránt válogatott számaikat is hiba nélkül prezentálták, egy percre sem ült le a hangulat. És még Báthory Erzsébetről is énekeltek nekünk, Drakuláék szomszédjainak. Az volt a hab a tortán. Kovács Bálint Köszönet a lehetőségért a Concertonak, a képekért pedig a CSLPnek!