Rush: Hemispheres

A Rush sajnos azon előadók sorát erősí­ti, akiket nyilvánvaló zsenialitásuk ellenére sem emeltek be a "rock kánonba", kevéssé népszerűek hazánkban például, de meg merem kockáztatni, hogy külföldön sem olyan szinten, mint ahogyan megérdemelnék, popularitásuk nem áll egyenes arányosságban produkciójuk értékével, hiszen itt az egyik legjobb és legötletgazdagabb progresszí­v rock együttessel van dolgunk. Ezt az állí­tást könnyen lehet az együttes tagjainak (hí­r)nevével alátámasztani, mindegyikőjük saját hangszerének kiváló ismerője és mestere: Alex Lifeson, Geddy Lee és Neil Peart instrumentális játéka külön-külön és együtt is élvezhető, de akár úgy is végig lehet hallgatni az albumaikat, hogy csak a zene egyes részeire, vagy egyes hangszerre koncentrálunk, ami valljuk be, nem kis szó. A Rush zenéjének ezen tulajdonsága a tárgyalt Hemispheres lemez során még jobban előjön, mivel ez a korong a maga 4 számával az együttes talán legprogresszí­vabb oldalát mutatja felénk. A komplexitás és a dalstruktúrák bonyolultsága következtében jó pár hallgatás kell az albumnak, mire maximálisan ki lehet bogozni a prezentált prog.rock zene selymes szövetének szálait, de talán mondanom sem kell, hogy megéri, de még mennyire: a sikeres "régészeknek" nem mindennapi élményben lehet részük! Ezzel párhuzamosan a monumentalitás iránti igényüket is maximálisan kiélték - a lemezen található számok fele 10 perc feletti -, ám ezen valószí­nűleg a banda egy rajongója sem lepődik meg, hiszen már a korábbi két, szintén zseniális lemezen is szerepeltek hosszú epikus szerzemények, amik közül (számomra legalábbis) a progresszí­v rock egyik legpompásabb szí­nfoltjának számí­tó 2112 az etalon. Ezekben a számokban több olyan dal(részlete)t gyúrnak egybe és varázsolnak belőlük egységet, amik akár önmagukban is megállnák a helyüket, í­gy biztosí­tva az ilyen nagy lélegzetvételű szerzeményekhez elengedhetetlen nagymértékű differenciáltságot és elkerülve a monotonitást, illetve a túlzottan repetití­v jelleget. Geddy Lee ekkor még a kissé "heavy metálos" énekstí­lussal operáló, azaz a "sikí­tozósabb" korszakát élte, ám a Hemispheres-en kissé "visszafogta" magát ezen a téren, nem úgy, mint virtuóz basszusjátékát, amely mondhatni, hogy semmit se változott, ami Geddy Lee vonatkoztatásában dicséret, hiszen mindig ötletes és finomságokban bővelkedő minden szám, ami keze nyomát viseli magán. Neil Peart szövegei maximalizmusában köszönhetően továbbra is nagyon jól megí­rtak, a fantasztikumok világába kalauzolnak el minket újfent, illetve a Trees cí­mű számban kiválóan prezentálnak szocialista ideológiákat mese formájában. A Cygnus X-1 Book II: Hemispheres, ami a Farewell To Kings-en hallható szám folytatása igazi "progresszí­v orgia" néhány helyen jó adag populáris attitűddel fűszerezve, egyes részek David Bowie Space Oddity-jét idézik a sci-fi hangulatával, amelyben a szintetizátor atmoszférateremtő képessége játssza a legnagyobb szerepet, Geddy Lee éneklése pedig néhol a korai Peter Gabriel-re emlékeztet, például a Supper's Ready kezdésére. A Circumstances talán a "leggyengébb láncszem" a lemezen, de mivel egy klasszikusról van szó, ez talán nem minősí­theti degradálásnak. A szám fő vonzereje a fölöttébb fülbemászó gitárjáték, ill. hatalmas, mondhati heavy metálos riff, igazi rock nóta. Rövidségével szép kontrasztot alkot a nyitónóta monumentalitásával. A "bronzérmes" The Trees sem hosszúságával tűnik ki, hanem nagyfokú érzelmi töltetével, a nyitó és záró számhoz képest relatí­v egyszerűségével kiváló pihenést nyújt a hallgató számára. Itt a számon belül található gyönyörű ellenpontozás, a felütés akusztikus gitárral és madárcsicsergés még a maga kissé giccsbe hajló mivoltában is megkapó, ám ezután jön a "fekete leves", amikor is belecsapnak a húrokba, a szövegvilág és a zene teljesen egymásba fonódik, mindkettő a másik muzikális, illetve lí­rai realizációja, vica-verse. Az utolsó szám, az őrületes La Villa Strangiato egy 10 percen felüli teljes mértékben instrumentális szerzemény, ami a Rush ötletgazdagságát bizonyí­tandó egy pillanatra sem válik unalmassá, minden tagnak megengedi, hogy kiteljesí­tse individuumát, kiélje magát, aminek eredménye fantasztikus zenei mágia. Ebben a számban sikerült Lifesonéknak a jazzes hatásokat maximálisan integrálni zenéjükbe, a végén található örömzene pedig igazán impresszí­v. Alex gitárszóló(i) kiemelkednek a mindenki prog.rock mezőnyből, gyönyörűek, a számot végigkí­sérő fő riff pedig igazán fülbemászó, mindehhez hozzájön még Geddy Lee "koprodukciója", kiválóan együtt tud működni egymással a két gitáros. A hab a tortán pedig Peart megunhatatlan és felülmúlhatatlan dobolása: ez a három ember a progresszí­v rock zene kvintesszenciáját alkotta meg. A Rush ezen albumával eljutott "korai korszakának" csúcsára, pontosabban tartotta a szintet, amit előző két remekművével felállí­tott, hiszen a 2112 és a Farewell To Kings is minimum ilyen ní­vójú produkciók. Ezt a hármast nem sikerült felülmúlni a két következő lemezzel, bár mindkettő fantasztikusra sikeredett, az "új hullámos" lemezek közül pedig majd a Roll The Bones-al és a Counterparts-al alkottak ilyen zseniálisat.