AC/DC: Powerage

Szemeimet elvakí­tják a reflektorok, de í­gy is hallom, ahogy a tömeg neveket kiáltozik. Néha Alice Cooper-ét és az Aerosmith-ét, de leginkább a mienket. Oldalra nézek, ahogy Angus hangolja a gitárját, miközben grimaszokat vág a nézők felé: imádják! Elönt a boldogság érzése, csak azt sajnálom, hogy apáék nem lehetnek itt. Nehezen mozdulnak ki a szigetről, meg hát nem is nagyon hiszik el ezeket a dolgokat, amik megtörténtek velünk. Ez a hangos zene - mondják - ez nem lehet, hogy ennyi jót hozzon nektek. De igen, mondja Margaret, a húgom, ki azóta is drukkol nekünk, hogy elnevezte a bandát annak a varrógépnek a hátulján lévő feliratról. Ám még ő sem gondolta volna, hogy a High Voltage helyi sikere után ide jutnak a testvérei. Scott közben kicsit hergeli a közönséget, ehhez nagyon ért, nemhiába tartották otthon őt az egyik leghí­rhedtebb verekedőnek. Bunyózni, azt tud - de énekelni is. Egy pillanatra ismét megrohannak az emlékek: High Voltage, TNT, majd már a nem Ausztráliáben kiadott lemez, az első kettő számaival és az európai körút sikerei. Black Sabbath turné, - kár, hogy összebalhéztam a Geezer gyerekkel. De most, itt vannak Amerikában, na és kikkel együtt? A legjobbakkal! Aerosmith, Cooper, Journey, Scorpions, UFO. Mi lehet a titok? A magával ragadó egyszerű, ám az ember vérét felforrósí­tó tempó? A hangos gitárok? Az előadás, Angus szuggesztí­v őrjöngése? A boogie és a blues szerencsés ötvözése, esetleg Scott énekhangja? Vagy az ördög, amit O'Brian atya állandóan emleget a rock-kal kapcsolatban? Ránézek Angusra, és bólintok, hogy elkezdhessük az első számot, ezt a jó kis rock'n'rollt, amolyan Slade-es tapsgéppel, lábrázásra ingerlően. Milyen egyszerű alaptéma, de mégsem válik sosem unalmassá, hiába jó ez a Damnation nyitószámnak, remek hangulatot csinál, csakúgy, mint nekem a Whiskey. Igen.. Ez bejött, tombolnak, ott, az a lány levette a pólóját is, ez az, baby, neked szól a Down Payment Blues! De jól sikerült ősblues riff ez, viszi végig a nótát, ezt érzik is itt, szól a kí­sérő ének, hiába, a blues őshazája! Gyerünk hát, baby, kérj egy golyót tőlem, itt van a két lábam között Angus gitárja. Gimme a Bullet! Ennek a Rock'n 'blues-nak a főtémáját még el lehetne sütni egyszer kétszer, fel is jegyzem ide, az agyam szegletébe. Riff-raff, ez az, amit legjobban tudunk. A tempós boogie-ra Angus már járja is a kacsatáncot! Szegény Chuck Berry, ha látná ezt.. Brian szinte üvölti ezt a kocsma feelingű slágert, ez lesz a lemez egyik húzónótája, még a szóló részénél is rázzák a fejüket az emberek. Gyerünk hát, ismét egy bluest - Sin City! Jól eltalált dzsunga hangulat, és ahogy Bon és Angus felelget egymásnak, az maga a bűn útjára tévedt ember töprengése. Mi melyik utat választottuk, hahaha? Folytassuk egy kissé tempósabban: What's Next To The Moon! A feszültséget sugárzó verze és a tempósodó refrén hatását más számban is ki kell próbálni. Tetszik az embereknek, pedig milyen egyszerű téma. Gone Shootin', hagyunk egy kis pihenőt, elmélkedjetek. De mi ez? Még inkább megvadulnak erre a riffre, pedig kissé monotonra sikeredett a nóta, de úgy látszik, ezt is kajolják. Húz ez a tempó, az biztos, Brian szinte elvarázsolja az embereket Hát akkor készí­tsétek a nyakatokat, kaptok egy kicsit tempósabbat is, Up To My Neck In You! Milyen jó, hogy annyit hallgattam Berry-éket, onnan hoztam ezt az egyszerű főtémát, és most is beválik. Rock 'n'roooooollll!!! Itt van hát a végére még egy boogie, Kicked In The Teeth! Ez Bon nótája, ő szereti ezeket az életből ellopott szövegeket, csak nem róla szól? Höhöhöhhöhöhöhö. Fokozzuk hát a tempót , nem először a mai est folyamán. Felnézek az égre, a csillagok ezer fényben ragyognak, vajon melyik a miénk? Vajon van ott egyáltalán olyan , ami a miénk? Vagy nem is az égre kéne néznem? Lehet, hogy lefelé kell keresnem az utat? Az utat a pokolba, mely talán a csillagokhoz is elvezet.......