Ian Gillan Band: Scarabus

Ian Gillan neve hallatára valószí­nű minden rockzene rajongó felkapja a fejét, hiszen a Deep Purple énekeseként beí­rta magát a rock halhatatlanjai közé. 1969-1973 között 4 stúdió lemezt és minden idők legjobb koncert lemezét, a Made In Japan-t készí­tette el a fent emlí­tett csapattal. Azonban 1973 -ban Gillan és Ritchie Blackmore között olyannyira elmérgesedett a helyzet, hogy az énekes elhagyta a Purple-t. Egy kis ideig régi zenekarában, az Episode Sixben énekelt, majd 1976- ban belefogott szóló karrierje épí­tésébe. A Scarabus a 3. lemeze Ian Gillan mesternek, sőt, 1977 - ben a Scarabus előtt megjelent a Clean Air Turbulance cí­mű album is. Tehát az elmondhatjuk, hogy Gillan nem tétlenkedett ezekben az időkben, ám a siker valahogy elkerülte. Hogy mi ennek az oka? Talán a zenei irány, amit választott. A Scarabusra akár a jazz-rock kifejezést is lehetne alkalmazni, bár lehet, hogy ez a kategória nem fedi be teljesen a valóságot.. Mindenesetre a zene sokban különbözik a Purple munkásságától. Ennek oka nagy részben az, hogy a Purple zenei vonalának alakí­tói Blackmore és Lord voltak igazából, mí­g Gillan a már kész dalokba rakta bele saját egyéniségét, és formálta olyanra, amitől igazán emlékezetessé váltak. Ezzel az ég világon semmi baj nincsen, a Purple számok pont úgy voltak jók, ahogy elkészültek, csak talán ez adhat magyarázatot, hogy miért is nem ért el a Ian Gillan Band akkora sikereket, mint a Deep Purple. (Egy másik ok lehet, a kisebb mértékű sikerekre, hogy Blackmore Rainbowja ebben az időben élte aranykorát, és az ortodox hard rock hí­vők erre a bandára tekintettek úgy, mint a Purple örökösére). Mí­g saját bandájában Ő volt a vezér, és noha kitűnő énekes, dalszerzőként akkora nevet nem szerzett magának. A Scarabuson az Ian Gillan - ének, Ray Fenwick - gitár, Colin Towns - billentyűk, John Gustafson - basszus, Mark Nauseef - dob felállású ötös működik közre, és bár a zene eléggé "elvont", jazzes beütésekkl átszőtt hard rock, ami nehezen emészthető, több hallgatást igényel, a zenészek hibátlanul teljesí­tenek. Különösen Mark Nauseef dobos remekel, óriásit játszik az albumon, nagyon jól mennek neki a jazzes tempók is, igazi zseni. Gillan hangjára nem lehet panasz sőt, hozza azt, amit akkor igazán tudott. Hol kőkeményen, hol finoman, szép dallamosan énekel, és persze a védjeggyé vált, gigászi magasságú sikolyok is előjönnek. A fent leí­rtak ellenére maximálisan élvezhető album a Scarabus, igazán változatos nóták találhatók rajta. A nyitó tétel a lemez cí­madója egy remekül felépí­tett nóta, Gillan szikár, kemény énekével, nagyon "feeling-es" szerzemény ez, akár a progresszí­v jelzőt is rá lehet aggatni. A következő Twin Exhausted egy rock and roll jellegű, kellemes tempójú dal, Fenwick igen jól eltalált szólójával. A Poor Boy Hero már viszont igazán jazz-es mű, itt végre előkerülnek a jellegzetes sikolyok, amiket azért már nagyon várt az ember Gillantől. A Mercury High egyike a legnagyobb Gillan slágereknek, igazán kellemes hallgatni való ez a szám, talán a lemez legjobb nótája. Nagyon jól megí­rt, tökéletesen felépí­tett dal. A Pre-release ismét egy agyasabb, összetettebb darab, a már fentebb emlí­tett Nauseef játéka az, ami kiemelhető, bár Gillan lágyabb oldala is előkerül a nótában. A hatodik tétel a Slags To Bitches, ismét jazz-es hangvételű, hiba nélküli alkotás, azt hiszem ebben minden benne van. Az Apathy névre keresztelt dal, egy rockosabb szerzemény, bár a kicsit komplexebb ritmus képletek itt is jelen vannak. A Mad Elaine egy lüktető, klasszikus jazz-rock szerzemény, Colin Towns remek szólójával megspékelve. A Country Lights a lemezen már megszokott jazz-es érzetű, változatos nóta, akárcsak az azt követő Fool's Mate. Mindkét számnál igen kellemes, dallamos refrén van, Gillan helyenként brillí­rozik, és a már sokat dicsért Nauseef-Gustafson ritmus szekció is remekül teljesí­t. 30 év távlatából talán kijelenthető, hogy az akkori zenei piac nem volt felkészülve erre a lemezre, teljesen mást várt Ian Gillantől és csapatától, ami a Purple "háttere' miatt nem is volt meglepő. Hiszen aki a Smoke On The Water-t, vagy épp a Child In Time-ot énekelte, attól mindenki ezeknek a számoknak a folytatását várhatta. Mindent egybevéve kellemes hallgatni való ez a lemez, bár nagyon-nagyon meglepő alkotás a hard rock legnagyobb hangjától. A maga nemében zseniális, és bár Japánon kí­vül nem ért el számottevő sikereket, mégis érdemes meghallgatni, hiszen egy érdekes, kevéssé ismert oldalát mutatja meg Gillan ezen a lemezen, és ha másért nem is, énekesi teljesí­tménye miatt megéri esélyt adni neki. Én ezt tettem, és nem bántam meg.