Deep Purple: Come Taste The Band

1974ben a Stormbringer album és az azt követő turné után Ritchie Blackmore - megelégelve Glenn Hughes és David Coverdale "ténykedését"- távozott a Deep Purple - ből. Nem szerette Coverdale blues-os, Hughes funky-s témáit, Ő inkább a már bevált receptet követte volna. A pohár azonban akkor telt be, amikor a többiek leszavazták a készülő albumról a Black Sheep Of The Family cí­mű számot, amit Ritchie mindenképpen meg akart jelentetni. (Később saját zenekarával, a Rainbowal meg is jelentette). Tehát 1974ben a Purple gitáros nélkül maradt. Utódja több meghallgatás után Coverdale ötletére Tommy Bolin lett. Bolin nem volt rock gitárosnak nevezhető hiszen megfordult Billy Cobham - nél vagy éppen a Zephyr - ben, ahol jazz-t vagy jazz-rockot játszott, de tagja volt blues bandának is. A management és később a társak is mégis úgy vélték, hogy Bolin jazz-es, blues-os hatásai jót tehetnek a zenekarral. Bolin nemcsak mint zenész (gitározás mellett énekelt is), hanem mint dalszerző is kivette a részét az új album munkálataiból. A lemez 9 nótája közül 7-ben benne volt a keze, mí­g az alapí­tó tag, Jon Lord "csak" 1 nótát jegyez szerzőként. A lemez 1975 októberében jelent meg. A nyitó szám a Comin' Home egy igazán dögös, lendületes, rock and roll-os nóta, tökéletes alkotás, amiben minden hangszer a helyén van, olyan táncparkettre való nóta. A következő Lady Luck szintén kellemes középtempósabb szerzemény, némi funkys í­zzel átitatva.( Senki ne az Earth Wind and Fire nótáira gondoljon itt, a Purple korábbi számaihoz képest funkys). Kellemes dallama van számnak, Bolin jót szólózik rajta, Hughes basszusgitárja is igen jól alapoz, de nem mondaná erre a nótára az ember hogy í­zig-vérig Deep Purple. Ha a Lady Luckról azt í­rtam, funky í­zű dal, akkor a lemez 3. tétele, a Gettin'Tighter tényleg funky. Hughes imádta a "fekete" zenéket, hangja bármelyik feka énekessel felvette a versenyt, és ez a mai napig í­gy van. Ez a nóta azóta is rendszeresen része a Glenn Hughes koncerteknek. A maga nemében zseniális, hibátlan gitárjátékot tartalmaz, azonban ez a nóta olyan távol van a klasszikus Deep Purple slágerektől, mint Makó Jeruzsálemtől. A Dealer cí­mű számról sokaknak morbid módon mindig Bolin heroinizmusa ugrik be, pedig ez a nóta a lemez egyik legjobb tétele. Coverdale brillí­rozik benne, és Bolin is igen jól énekel egy szakaszt, Paice is ötletesen dobol, talán a billentyűjáték tűnik el a háttérben, igaz Bolin határozott pengetése mellett ez nem is akkora csoda. Az I Need Love szövegét tekintve egy "csajozósabb", érzelmesebb nóta. Valahol ez a dal a későbbi Whitesnake számok előfutárának is tekinthető. (Mivel a szövegekért Coverdale volt a felelős, leszámí­tva a Gettin Tightert) A zene ritmusa mozgásra készteti az ember végtagjait, Bolin itt is zseniálisan játszik. Hiába, egy igen tehetséges, ám nem igazán elismert művész volt. A 6. nóta a Drifter blues-os érzéseket is tartalmaz, végre hallani lehet valamit Jon Lord játékából is, változatos tempójú szám, kemény beindulásokkal, és finom melankolikus lelassulással. A Love Child egy jól eltalált, igazi hard rock nóta, a lemez legkeményebb tétele. Egy remek riffel indul, Coverdale magasabb énekével, Paice precí­z, óramű pontosságú játékával, és Lord kicsit furcsán hangzó szólójával: a lemez legkiemelkedőbb nótája, amit bátran emlegethetünk a Purple legjobb nótái között. A 8. szám két részre oszlik. Az első This Time Around egy Hughes-Lord kettős. Lord mesterien játszik, Hughes pedig úgy énekel, ahogy csak Ő tud. Ez a szerzemény egy igazán szép ballada lehetne, ha a tétel 2. része nem az Owed To G cí­mű instrumentális (elnézést a kifejezésért) rock orgazmus lenne. Bolin lejátssza a csillagokat az égről, (nem először a lemezen, talán elmondhatjuk hogy, minden számban fantasztikusat alkot), dob és basszus hibátlan alapot hoz, és Lord is odateszi magát. A záró tétel egy melodikus, szép tétel, a You Keep On Moving. Coverdale és Hughes is énekelnek benne és nem is akárhogyan. Hughes magas, tiszta hangja remekül megfért Coverdale öblös, mélyebb dallamaival. Két ilyen tehetséges énekes egy csapatban...Nem sok példa volt (van) erre a rock történelemben. Mindent egybevetve zseniális album született a fiúk keze alatt, de azért nem igazán Deep Purple. Inkább a Bolin-Hughes Band név lett volna a megfelelő. A lemezeladások is ezt támasztják alá. Amerikában nem is jegyzik, az Egyesült Királyságban is csak 19. lett Tommy igen előtérben van a lemezen, és Hughes is ezen az albumon énekel a legtöbbet. Ami nem baj, de valahogy mégis furcsa érzések maradnak az emberben hallgatás után. Lord kicsit megbúvik a háttérben, egy-két szólót leszámí­tva, ami a Purple korábbi munkáit ismerve eléggé szokatlan. Paicet semmi kritika nem érheti, pontosan, precí­zen dobolja végig a lemezt. Ennek a felállásnak Bolin (és Hughes) drog problémái vetettek véget. Előfordult hogy Bolin karja lebénult egy túladagolástól és nem tudtak játszani. Coverdale 1976-ban közölte, neki elég volt és kiszállt a bandából, majd létrehozta a Whitesnaket. Paice és Lord is a befejezés mellett döntött, először Tony Ashtonnal készí­tettek lemezt, majd különböző formációkban folytatták. Hughes szólókarrierbe kezdett, ami a mai napig tart. És Bolin. Ő nem tudott tullépni a heroinon : 1976 decemberében túladagolásban meghalt. Mindössze 26 éves volt. Az egyik legtehetségesebb gitáros távozott el vele. Nyugodjon Békében!