Black Sabbath: Sabotage

A siker okozta eufória feldolgozását, saját személyiségünknek a közösségben elfoglalt helyének és szerepének újraértelmezését egy bizonyos szint után éppoly nehéz megtenni, mint a magasból a mélybe zuhanás ingernegáló, légüres térbe helyező folyamatának feldolgozását. Nem véletlen, hogy a viszonylag hirtelenséggel csúcsra jutó Black Sabbath legénysége is némi "segédlettel", Narkotikum Kapitány logisztikai támogatásával tudott a - szakmai és magánéleti- megváltozott elvárások okozta követelményeknek megfelelni, az általuk kialakí­tott image pedig önálló életre keltve "alárendeltből" bizony vezénylő parancsnokká változott. Az önrombolás két szintje - a magánéleti - közösségi, illetve a szakmai - zenei - együttesen vezetett a Sabbath státuszának megváltozásához. A fiúk érezvén a problémákat, a stresszhelyzetet kábí­tószerrel feloldani próbáló magatartással azonban csak a bandában fokozódó feszültség növekedését indukálták: felerősödtek azok a pszichés önvédelmi reflexek, melyek a lassan szétfoszló hatalom még meglévő viszonyait próbálták az individuum szintjén megragadni. Ennek megfelelően Iommi erősebb személyisége révén ki tudta harcolni azt a pozí­ciót, mellyel az önálló cselekvésre nehezen rábí­rható Ozzyt képes volt háttérbe szorí­tani - a koncerteken ez aztán a maga fizikális valóságában az énekesnek a szí­npad szélére kerülésével teljesedett ki. Az állandó kábultságban lévő Osbourne jóllehet felfoghatta szerepének leértékelődését, ám ereje már nem volt ennek megváltoztatására. A személyes problémák természetesen a zenére is rányomták bélyegüket: jóllehet szokás ebben az időszakban a kommersz elemek megjelenését felróni a bandának, ám én azért óvatosan bánnék ezzel a megfogalmazással. Az tény, hogy az első három album kriptaszagú, doomos hangulata némiképp megváltozott, ám a Sabbath zenéje még a Sabotage idején sem volt a kor slágerzenéje: több lett a pszichedelia és a rock'n'roll, ugyanakkor mai füllel hallgatva bizony megmaradtak azok az elemek, melyek a későbbi modern metal alapjait rakták le. Hallgassuk csak meg a Hole In The Sky "groove"-os riffjeit, azt a monoton pulzálást, melyet aztán az amerikai power fejlesztett tökélyre, vagy a Sepultura által is feldolgozott Symptom Of The Universe - ben megbújó fékevesztett erőt, amit olyannyira zseniálisan oltanak egy blues-os jammelésbe, hogy ezt azóta sem nagyon sikerült überelni. Nem hiába nyilatkozta a Fear Factory énekese, Burton C. Bell, hogy számára a tökéletes album a Sabotage - a riffeket hallva felsejlenek a kilencvenes évek modern fémzenéjének gyökerei. A Megalomania egyfajta droghimnuszként is felfogható - itt valahogy úgy érzem, hogy ennek a dalnak az elejét megszületése előtt három évvel az egyik legsúlyosabb "funeral doom" - nak í­rta volna meg Iommi: talán ebben a számban nyilvánul meg leginkább a csapat zenei világának változása. A felgyorsuló betét zakatolós, rock'n'rollos húzása ismét a heavy metalt idézi, a hangulati és tempóváltások pedig még mindig a csapat alkotói nagyszerűségét jelzik. A The Thrill Of It All az előzőekhez képest egy "könnyedebb" tétel, elszállós gitárszólóval, némileg álomvilág jelegű hangulattal, fülbemászó refrénnel - talán a dallamformálás terén változott a legtöbbet a banda, ami számomra egyáltalán nem negatí­vum - ám ezt sokan a slágeresedés jeleinek vélték felfedezni. Az tény, hogy könnyebben befogadhatóbbak ezek a szerzemények, az Am I Going Insane joggal verte ki a biztosí­tékot a komorságot kedvelő rajongóknál, és hát a Supertzar - egyébként remekül sikerült - filmzene jellegű dallamai is inkább illenének egy kosztümös moziba, mint az akkori Sabbath nyomasztó birodalmába. A The Writ ismét "könnyí­t a doom terheken, a rock'n'roll slágeres dallamait hallva szinte el sem lehet képzelni , hogy ez a csapat í­rta meg pár évvel ezelőtt a Master Of Reality-t. A Sabbath Sabotage albumát egyértelműen a hanyatlás jeleként könyvelték el: ez meglátszott az eladásokban és a csapat személyi problémáinak eszkalálódásán is. Ennyi év távlatából azonban - jóllehet az elidegení­tő, komor világ helyét átvette a pszichedelikus dallamosság és a headbangeltető tempó - világossá válhat, hogy ezt a lemezt is nyugodtan odatehetjük a klasszikusok mellé, doomon innen, Iommi projecten túl.