UFO: Phenomeon

Szerkesztő kollégáim nagy megdöbbenésére nem a KISS első albumát választottam ebből az évből. Hogy miért, ennek két oka van. Az egyik, számomra a gitár első számú mestere Michael Schenker, a másik, ezen az albumon található és ettől rock alapműnek számí­tó két dal. De ne szaladjunk ennyire előre. Az UFO (nem tévesztendő össze azzal a magyar ultra gagyival, mellyel gyerekeket lehetett riogatni annak idején) 1969-ben, pont abban az évben alakult, amikor Schenker 15 évesen csatlakozott bátyja Scorpions nevű zenekarához. Az alap bandát Phil Moog, Pete Way, Andy Parker és Mick Bolton keltették életre. 1970-ben és 71-ben két stúdió és egy élőalbumuk jelent meg a Phenomenon-ig. 1973 nyarán csatlakozott az akkor 19 éves Michael a zenekarhoz és a Chrysalis Records-hoz szegődtek, hogy elkészí­tsék immár az új gitárossal a soron következő albumot. Az ifjú titán viszont nem csak azért jött, hogy eljátssza a nagyok által elképzelt melódiákat. Sőt! A korongon található tí­z dalból nyolcból kivette a részét ezzel egy teljesen új UFO hangzást teremtve, amit azt hiszem, minden túlzás nélkül mondhatom, azóta is keresnek. Talán nem véletlen, hogy a mai napig, amikor csak lehet, próbálja Phil visszacsalni Schenkert a zenekarba, ami időnként sikerül is neki. Az album elején, rögtön az Oh My dalban beköszön az új hangzás és a Schenker által elővezette szólók is azt sugallják, itt tényleg egy ifjú zsenit fogtak ki a rockzene mélyví­zéből. A következő Crystal Light cí­mű ballada kicsit megtöri azt a lendületet, amit élvezhettünk az elején. A lemez szerkezetét tekintve talán ez a dal hátrább kellett volna, hogy szoruljon. Persze ha jobban belegondolok, nem is rossz felvezetése a Doctor, Doctor klasszikusnak. Azt hiszem, ha lehetne felállí­tani egy hardrock dalok toplistát, ez a szám biztos ez első tí­zben lenne nálam. Nem véletlen, hogy elképzelhetetlen egy UFO vagy egy M.S.G. koncert a mai napig is a dal nélkül. Természetesen nem is kell mondanom, hogy a Schenker/Moog szerzőpáros kiváló teljesí­tménye. Doctor, Doctor Please... A Space Child zenei világa visszarepí­t minket a hatvanas években a Deep Purple által megálmodott hardrock melankóliához. Bocsánat, hogy mindig visszatérek, de a gitárszóló azt hiszem taní­tani való, és még egyszer mondom itt egy 19 éves fiatalemberről beszélünk. No és aztán megérkezik a másik nagy UFO himnusz a Rock Bottom . Akkora Rock n' Roll, hogy leszakad az ember feje, és egyszerűen nem tudja nem együtt üvölteni a refrént Phil-el. Több mint hat percben adják elő a lemezen a nótát, de aki hallotta már élőben, az tudja ez az a sláger, amit reggelig hallgatna az ember. Azt hiszem, most újra elmélyülve a Rock Bottom-ban, ez a dal is ott lenne a lista elején. Húúú, és mi lenne akkor a többi nyolc? 🙂 Ha ez a csapat mást nem csinált volna, csak azt a két dalt adta volna a rockzenének, már megérte, hogy voltak (vannak). De ugye tudjuk, letettek azért még nagyon sok mindent az asztalra ezen kí­vül is. Lazí­tásképpen jön egy Mogg/Way szerzemény, a Too Young To No, hogy egy kicsit összeszedje magát az ember. A Time On My Hands egy nagyon érdekes szerzemény, mintha nem is Michael követte volna el. Talán ilyen dalt nem is í­rt soha többet. Kicsit "kántrisra" vett dallamos, a lemez lazí­tó blokkjába tartozó dal. Aztán egy igazi meglepetés következik. Willie Dixon, egy amerikai blues zenész egyik dalát, a Built For Comfort-ot dolgozták fel. Ez is igazi kuriózumnak számí­t, mert bluest sem sokat lehet hallani Schenkertől. Az album utolsó előtti dala, a Lipstick Traces egy instrumentális igazi Michael dal. Előhí­rnöke az első M.S.G. album Bijou Pleasurette cí­mű klasszikusának. A záró tétel talán a lemez gyenge pontja. Nem egészen értem, mit akartak kihozni a Queen Of The Deep -ből igazán. Ha a hetvenes évek kissé pszicho hangzását és zenei világát, akkor azt mondom sikerült, de valahogy nekem nem illik bele ebbe a képbe, főleg, hogy szerintem nincs vége a számnak és í­gy a lemeznek sem. Az UFO sajnos a "méltán elfeledett" hardrock bandákhoz tartozik, pedig talán a legnagyobbak is lehettek volna. Most csak egy gyöngyszemet mutattam meg azoknak, akik nem ismerik, és azoknak, akik elfeledték, vagy csak legyintettek mindig is rájuk. Érdemes még leporolni ezeket a lemezeket, mert a következő években olyan elképesztő nagy dalokkal ajándékoztak meg minket, mint a Shoot Shoot (1975), a Too Hot To Handle, Lights Out, Love To Love (1977), vagy a Only You Can Rock Me (1978), hogy csak tényleg a legnagyobbakat emlí­tsem.