Deep Purple: Who Do We Think We Are

1973-at í­runk és a Deep Purple elkészí­tette hetedik stúdiólemezét. Azt a lemezt, amit nagy várakozás előzött meg, hiszen elődje a Machine Head talán a valaha készült legjobb hard rock album, olyan slágerekkel mint a Highway Star, vagy a koncertek kedvelt darabja, a Lazy, és a Purple himnusza, a Smoke On The Water. Ilyen előzmények után a közvélemény sokat várt a Ritchie Blackore, Ian Gillan, Roger Glover, Jon Lord, Ian Paice alkotta, MARK II. - nek is nevezett ötöstől. De sajnos esetükben is beigazolódott a régi mondás, miszerint 2 dudás nem fér el egy csárdában: ebben az esetben pedig 5 dudásról is beszélhetünk. Blackmore legendásan elviselhetetlen természete, Gillan egoizmussal átitatott makacssága, Lord klasszikus zene imádata sajnos nem fért meg békében ezen keretek között. 1972 végére a helyzet addig fajult, hogy Blackmore és Gillan nem is beszéltek már egymással. Teljesen világossá vált: a banda nem fog ebben a felállásban tovább működni. Mindezek dacára nekiláttak, hogy fölvegyék soron következő albumukat. A felvételekre Frankfurtban került sor 1972 novemberében, maga a lemez 1973 februárjában jelent meg. Az album jó kritikákat kapott és a chartokon is igen előkelő helyen állt. Svédországban és Norvégiában első volt, Olaszországban és Ausztriában második, mí­g az akkoriban az olyan zeneileg igazán mérvadó országokban, mint az Egyesült Királyság és Németország, a negyedik helyig jutott - és nem is érdemtelenül. A lemezt nyitó Woman From Tokyo igazi sláger. Egy zseniális riff Blackmore-tól, és egy igen könnyen megjegyezhető és a közönség által is énekelhető refrén. Nem is kell ennél több. Ez a szám a Purple koncertek kedvelt darabjává vált, különösen Japánban. A Mary Long kellemes középtempós nóta (hogy ne a menetelős jelzőt használjuk, hiszen az inkább az Acceptre és társaira jellemző), egy igen kiváló Blackmore szólóval. Érdekes módon ez a szám inkább mostanában került előtérbe a koncerteken, több live lemezen is szerepel. Vajon miért csak 30 évvel a megszületése után került terí­tékre? A Super Trouper egy rövid 3 perces tétel, Jon Lord jellegzetes hammond játékával átitatva. Ha valami, akkor Lord játéka és hangszerének megszólalása igazi védjegye a Purplenek. A Smooth Dancer egy talán tőlük szokatlanul rock and roll-os nóta. Olyan dal, amire akár egy igazán jót is lehet táncolni. Gillan ebben a számban (is) bemutatta, hogyan is kell igazi hard rock énekesnek énekelnie. Helyenként keményen és erősen, máshol igazán kellemes dallamokat produkálva, nem is beszélve, hogy hangja minden tartományban jól mozgott. A Rat Bat Blue talán egy kicsit progresszí­vebb nótája a Purplenek, de azért senki ne Emerson-ra vagy a Pink Floydra gondoljon: a Purple korábbi számaihoz képest Paice játéka "agyasabb" ebben a számban. A kicsit komplexebb dob témák igen jót tettek a szerzeménnyel, és Lord szólója is élményszámba megy. Hiába, Ő volt minden idők legjobb hard rock billentyűse. Sőt, talán nem is csak a hard rock legnagyobb alakja... A Place In Line egy váratlan blues. Igen kérem, minden idők legnagyobb hard rock csapata egy blues nótát is alkotott. De még milyet! Bármelyik New Orleans-i zenész büszke lenne egy ilyen nótára. Hibátlan hangszeres teljesí­tmény, ebben a számban is zseniális szólókkal örvendeztetnek meg minket, egyszerű földi halandókat. És kérem szépen, Gillan hangja még a blueshoz is tökéletesen passzolt. Sokan mára elfelejtették, ki is volt Ian Gillan a 70 - es években, és inkább a mára (sajnos valóban) megkopott hangjával vannak elfoglalva. Az Our Lady egy igen kellemes dal, nagyon szép énekdallammal. A Purple egyik legszebb nótája ez, már ami az éneket illeti. Gillan egyszerűen fantasztikusat produkált itt is. Sajnos azonban hiába készí­tett ez a felállás 4 stúdió albumot és a minden idők legjobb koncert lemezének számí­tó Made In Japan-t, az emberi dolgok közbeszóltak. Gillan már a lemez előtt bejelentette, hogy kiszáll, de akkor még a managerek meggyőzték, a lemez megjelenése után viszont távozott a csapatból. Szóló karrierbe kezdett, készí­tett pár igen kiváló albumot, de a Purple sikereit megközelí­teni sem tudta. Vele együtt ment Glover is, aki később producerként a Nazareth, a Judas Priest és a Pretty Maids sikereiben is tevékeny részt vállalt, később Glover Blackmore Rainbow - jához csatlakozott, hogy utána 1984 -ben újra a Deep Purple égisze alatt folytassák tovább. De ez már egy másik történet... Nazareth: Razamanaz - http://www.hardrock.hu/files/evtizedelo/razmanaz1.jpg A hí­rnév és siker felfedezett, esetleg már kitaposott útjai törvényszerűen vonzzák az újabb "aranyásókat", kik a már kipróbált és bevált módszereket követve próbálják a saját kincsesbányájukat feltárni. Különösen igaz ez az olyan időszakokra, mikor a "piac" méreténél fogva elbí­rja ezeket a szerencsekovácsokat is, kik azonban nem mindig puszta utánfutók maradnak az idolok mögött, hanem esetleg tényleg egy új aranybánya tulajdonosaivá válnak, bőven maradandó értékeket juttatva a világnak és az utókornak. A zenében a "klónok" kérdése, azok megí­télése minden időben ambivalens volt: egyrészt a kreativitás hiányát felróva sosem tekintették őket "igazi művésznek", másrészt viszont remekül betölthettek egy olyan űrt, melyet a rajongók étvágya, esetleg az idol alkotói válsága miatti kényszerpihenő teremtett. Az ebből származó üzleti haszon kecsegtető ajánlatát persze sokan felismerték, sőt, nem volt ritka, hogy maga az "anyakirálynő" hozta létre szorgalmas iker-utódait: hisz ki ismerné jobban a sikert hozó alkotási folyamat műhelytitkait, mint maga a tulajdonos? A Nazareth nevű skót banda nem titkoltan a Deep Purple zenei felfogásának sikerét meglovagolva próbált eljutni a rock Olümposzra, kezdő lemezük azonban még elsikkadt a nagy zenei dömpingben, pedig a Dan McCafferty énekes vezette csapat már akkor megmutatta, hogy a skótok nem skótok a tehetség tekintetében. Az igazi áttörés azonban akkor következett be, mikor minden rock - basszgitárosok felkent királya fogadta kegyeibe az iparkodó zenészeket: Roger Glover felismervén a bandában rejlő spirituszt, megadta nekik azt a szükséges pluszt, mely a slágerlisták élére, és a hí­rnév szárnyaira röpí­tette a bandát. Az 1973-as Razamanaz joggal váltotta be a hozzá fűződő reményeket: hard rockjában ott volt a Purple teremtette zenei világ fogós sokszí­nűsége, és a rock'n'roll elsöprő ereje - megspékelve némi leheletnyi folk í­zzel. Hallgassuk csak meg a kezdő, lemezcí­met adó szerzeményt: mintha csak a Speed King erőteljes riffelését oltanánk fékevesztett bulizós rock'n'rollba. McCafferty énekes smirglihangja és a gitárok kemény, de tiszta sound-ja remekül emeli ki azt az impulzivitást, mely megadta a Nazareth zenéjének lényegét, s mely a sikert is meghozta az együttes számára. A tehetség azonban igazán a második számban nyilvánul meg, ahol a folkos dallamokat ültetik rá a pulzáló, Hendrixes riffekre, melynek hatására az is headbangelni kezd, kinek nincsen nyaka. Emellett az album minden dala telitalálat, egyszerűen nincsen töltelékszám: a blues -os Woke Up The Morning a maga egyszerű remekében ugyanolyan jól sikerült, mint a Night Woman törzsi dobokkal felvezetett - némileg Rolling Stone - os ütemekkel ellátott - erotikus töltésű slágere. A Bad Bad Boy kocsmablues -a a skót pub-ok hangulatát varázsolja elénk, mí­g a Broken Down Angel azóta is az egyik legtöbbet játszott Nazareth sláger, azonnal ható, kitörölhetetlen dallammal. Az album végére ismét egy Deep Purple szerű bomba robbantja - Too Bad To Sad - be a siker-trotilt, itt még az énekes hangja is Ian Gillen-ét idézi , igazi, tökös lezárásaként egy lendületes, sokszí­nű albumnak. A Nazareth zenéjében ügyesen tudta ötvözni a könnyedebb, blues-rock'n'roll orientált dallamokat a hard rock nehéz riffelésével, és a népi dallammeneteket olyan sikerrel integrálta ebbe az ügyesen felépí­tett világba, mely új értéket hozott létre, megszabadí­tván a csapatot az epigon jellegtől.