Black Sabbath: Sabbath Bloody Sabbath

A művészet egyik lényege, és folytonosságát biztosí­tó princí­piuma a változatosság. Újat létrehozni legalább olyan fontos ebben a világban, mint elkapni a pillanat remekét, s a statikusság - legyen az bármennyire is tökéletes - előbb utóbb a dinamika igényéhez vezet. Az egyik legfontosabb kérdés persze, hogy hogyan történjen a változás? Egy teljesen új utat keressünk, mely a rádöbbentés elektromosságával csapja ki a siker biztosí­tékot, vagy annak eltalálásával, hogy mit is szeretnének az emberek? Nehéz kérdés, és a válasz veszélyeket is rejthet: mí­g az előbbi módszerrel könnyen a "túldöbbentést", s ezzel együtt az értetlen viszolygást, addig a másik metodikájával éppen a kreativitás zsenialitását vesztheti el a művész. A végeredmény természetesen megadja a választ a döntés helyességéről, ami azonban gyakran a pillanatnyi siker tévkörébe csalva ad hamis képet. A Black Sabbath első négy albumával olyasfajta újat alkotott, mely a korabeli értékek negációjával, az emberi lélek sötét oldalára , és félelmeire ható zenéjével okozta a sikert kiváltó megdöbbenést - ám mivel még a pszichés eredetű fóbiát is le lehet győzni, ha gyakran szembesí­tik vele a rettegő embert, a Sabbath is érezte, hogy váltani kell. Adva volt hát a bevezetőben emlí­tett másik cselekvési mód, amihez az eufória szerves és szintetikus veszélyes megteremtői adtak végső lökést. A kábí­tószer bizonyos fajtáinak ördögi csapdája az átmeneti kreativitást okozó teljesí­tmény kiváltotta extázis, mely azonban egy olyan jégszobor, ami később cseppenként torzul felismerhetetlen formára, és aztán végleg elenyészik. A Sabbath Bloody Sabbath eme sikeres korszaknak utolsó lenyomata, amit aztán hosszú ideig nem sikerült reprodukálniuk, s melynek aztán az Ozzyval történő szakí­tás és egyben majdnem a banda vége lett az eredménye. Ez az album azonban még fel tudta villantani azt az örökbecsű í­géretet, ami ikonná tette a Sabbath-ot, jóllehet a dalok már egy kissé más világot jelení­tettek meg, mely egyrészt a mainstream felé nyit, másrészt - ezzel együtt - beengedi a napfényt is az első három album által teremtett sötét kriptába. Számomra ez a lemez már világosan mutatta, hogy a spontán remekalkotást egy jól megtervezett - és persze tökéletesen profin kivitelezett -, célzott "tervplaszika" váltotta fel, melyet ugyanúgy befolyásoltak a Led Zeppelin sikerei, mint a pszichedelikus rock mesterei. Ezzel együtt azonban vesztettek is súlyukból a dalok: a komor riffek mellett ugyanannyi szerepet kaptak a blues ihlette dallamok - Sabbra Cadabra -, a billentyű pedig a csontszáraz, nyomasztó hangzást dúsí­totta fel, és tolta a hard rock irányba. Aki hallotta az első négy lemez dalait, talán el sem hinné, hogy ugyanez a csapat alkotta a Killing Yourself To Live szinte filmzenés bevetőjét és Hendrixes szólóját, a Who Are You szintivel puhí­tott doom ütemeit és zongorás, himnuszokat idéző dallam betétjét, a szinte glam (!) verzével felvezetett Looking For Todayt, - mely ugyanúgy idézte a Rolling Stone kezdeti időszakát, mint a korabeli rock sláger dallamait - és a Spiral Architect hegedűs, "napfényes" derűjét. A dalokat áthatja a kábulat okozta pszichedelia, a lázadást és a dühöt egyfajta csendes szemlélődés váltotta fel, a riffek komorságát pedig a dallamok emészthetőbb jellege. A hideg verí­téket okozó, zsigerig ható kriptaszagot a virág és a "fű" illata enyhí­tette, mely ugyan jóval szélesebb tömegek előtt nyitotta meg az utat a Sabbath zenéje előtt, ám elvette az élét annak húsbavágó hatásnak, melyet előző albumjaik egyéni komor világával megteremtettek. Szerencsére a Sabbath Bloody Sabbath-on még meg tudták találni az egészséges egyensúlyt a mainstream és a korabeli extremitás határvonalán, ám számomra ezen a lemezen kezdett oszladozni az a mágikus hatás, mely igazán Black-ké varázsolta a Sabbath-ot.