Évtizedelő: 1994 ( második rész) - Keményebb idők

Helloween: Master Of The Rings - Garael Machine Head: Burn My Eyes - Philo Megadeth: Youthanasia - TT Queensryche: Promised Land - Pearl69 Roine Stolt: The Flower King - Brinyó Testament: Low - Tomka Helloween: Master Of The Rings A Chameleon c. eklektikus, és gyakran a metal kereteibe sem férő dalcsokor rosszul sikerült turnéja és a Japán fellépések során Schwichtenberg teljesen a drogok hatása alá került, és képtelen lett folytatni a játékot, helyét egy session dobos, Richie Abdel-Nabi vette át. A problémák betetőzéseként az EMI kirúgta a bandát, és az új album felvételének megkezdése előtt két héttel bekövetkezett az, ami már régóta érlelődött: Kiske elhagyta a Helloweent (nem akarok többé a metal kurvája lenni, hangzott hí­ressé vált indoka, hát remélem, azért még egy-két fuvarra hajlandó lesz:D). Weikath persze kapva kapván az alkalmon, ismételten megkörnyékezte Derist, ki - mivel abban az időszakban nem nagyon futott a Pink Cream szekere- úgy döntött, tesz egy próbát a levitézlett tökfejesekkel. 1994 elején meglett az új dobos is, Uli Kusch személyében., és a Castle Communications is szerződést kötött a bandával. Ettől függetlenül a szakértők, és a rajongók többsége is úgy gondolta, vége a banda karrierének (Ne felejtsük, 1994-et í­runk, a heavy metal tetszhalott állapotának súlyos éveibe léptünk.) Weikath-ék is tudták, amennyiben a következő album is bukta, végleg lehúzhatják a redőnyt. A teher tehát kettős volt. Egyrészt egy olyan időszakban kellett helytállni, mikor a Helloweent meghatározó értékek alapvető negációba kerültek, másrészt a tagcserék folyamán az ősfanok elveszthették azt a perszonális rajongói alapot, amit Kiske énekesi teljesí­tménye és karizmatikus személyisége jelenthetett, nem beszélve arról, hogy itt két album hí­rnév-rombadöntő hatását kellett kiküszöbölni, szinte elölről kezdeni a Helloween név fényesre csiszolását, hogy újra régi (metal)fényében ragyoghasson. Az eredmény szerencsére inkább pozití­v, mintsem negatí­v lett, bár a siker nem azon az irányon következett be, mint amin várható volt: az ős Helloween hatásokat ugyanis nem sikerült teljes mértékben visszahozni a zenébe - ahhoz Deris túlságosan is erős személyiség volt, meghatározó dallamai pedig nehezen voltak összeegyeztethetőek a kapkodós speed futamok okozta slágeres refrénekkel. Mint ismeretes, Andi beléptével a Keeper albumok jellemző dallamai rózsaszí­nbe fordultak át, s a verzék is kaptak egy nagy adag krémet, hogy elfedjék az utóbbi idők okozta ráncokat. Hallgassuk csak meg a Why, vagy a Mr. Ego c, szerzeményeket, egyből világossá válik, hogy itt bizony ismételten zenei váltás történt. Szerencsére - vagy sem - az akusztikus merengések eltűntek, helyüket pedig olyan markáns keményebb momentumok vették át, melyek aztán meghatározták a következő két album irányvonalát is, újabb aranykorszakát csillantva fel a tökfejesek brigádjának. A Sole Survivor bár megpróbált visszakanyarodni az í­gért korai évekhez, Deris énekhangja egyszerűen nem engedte a deja vu érzés teljes kibontakozását. Hogy ez baj-e, döntse el mindenki saját maga, egy azonban biztos: a megí­rt dalok fazonigazí­tás után is jóval emészthetőbbek, fogyaszthatóbbak lettek, mint elődjének progos, elégikus hangulatú művei. Természetesen a Helloween nem lenne az, ami, ha nem maradtak volna meg a játékos, bolondos dallamok is, az a happy feeling, ami hosszú idő után erre az albumra tért vissza a számok közé, - a The Game Is On ugyanolyan habkönnyű szórakozást nyújt, mint a mellé rendelhető német sör. A már emlí­tett keményedő irányvonal hatásosságát jól szemlélteti a Still We Go szinte thrash-es vágtája, vagy a Take Me Home besúlyosí­tott rock'n'rollja, de ezek mellett jól mutatnak a Pink Creames "elegyek" is: a Secret Alibi, vagy a lassú In The Middle Of A Heartbeat dallamaikkal ugyanúgy elvarázsolhatták a hallgatót, mint annak idején a Keeper albumok jellegzetes mágusának refrénjei. A kicserélődött hangszeres szekció mellett Deris jól teljesí­tett, természetesen hangjának másfajta karaktere meghozta a truccolást is az ősfanok csoportjaiban, ám úgy gondolom, ekkor még bőven pótolni tudta neves elődjét, kinek hangja azért, valljuk be őszintén, maga volt a metal unikum. Machine Head: Burn My Eyes Még mielőtt belemelegednék, el kell, hogy áruljam, igazából nem is szeretem a Machine Head-et. Viszont jelen albumuk, azaz a Burn My Eyes, a kilencvenes évek közepének egyik legkiemelkedőbb thrash-hard-core albuma kétségtelenül. A csapat 94-ben nem csak a zenei adók és a szaksajtó által lett felkarolva, de még a tetkós újságok is tele voltak Rob és Logan tetkóival. És még mi lehet a bizonyí­téka annak, hogy egy zseniális debüttel robbantak az élvonalba? A Slayer kiválasztotta őket egy közös turnéra... A Machine Head 1992 körül alakult, amikor is az ex-Forbidden, Vio-lence gitárosa Robert Flynn barátjával Adam Duce-al és két további taggal (Phil Demmel, Chris Kontos) összehozták a MH-t. Philt aztán Logen követte és összeállt szerintem a legjobb felállás a MH életében. Nem vitatható, hogy Rob Flynn életében jelentős szerepet játszottak olyan bandák, mint a Slayer, vagy a Pantera. Ezen zenekarok hatásának keveredése erősen érezhető az első MH albumon. A korong az azóta is klasszikusnak számí­tó Davidian - Old kettőssel indul. Az erős hardcore gyökerekkel felvértezett, de megthrashesí­tett darabok megmutatják a csapat erősségeit. Változatos ritmusok, nyers gitárhangzás, erőszakos ének(témák), részletekig kidolgozott, tökéletes dobtémák. Kifejezetten koncertre termett darabok. A Davidian-t hallgatva a legtalálóbb jelző az "erőszakos" lehet. Főleg a szám közepe, vége felé, a szóló után. Az egy nagyon brutális rész. A végére még belassul a szám, és valami hihetetlen bólógatós témával zárják ezt a nem hétköznapi szerzeményt. Az Old basszusjátékkal kezd, amire bejönnek a hardcore gitártémák. Erősen ugrálós gitártémák ;-). A verzéket követő refrénben aztán tanúi lehetünk, egy kis énekelgetésnek, amit hamar levált a már megszokott kiabálós/üvöltős ének. A második refrén után bejön megint a Davidianban is megtalálható üveghangos gitárnyikorogtatás, majd utána indul az erőszak/gyűlölethullám. A videóklippen ez az a rész, amikor elkezdik rugdosni az öreg csókát a sikátorban ;-))). A Thousand Lies úgy kezdődik, mint valami Shouth of Heaven átirat. A kezdőtételt rafkósan dolgozzák tovább a srácok és verzét faragnak belőle. A kezdő éneksorokra megint bejönnek a tipikus hc-s gitárfutamok, amik rögtön bólogatásra bí­ztatják a lelkes hallgatót. A refrén énekesebb kicsit, dallama sokáig megmarad az ember fejében. None But My Own kezdése hasonlatos az előző tételhez, de ez sokkal brutálisabb, sokkal thrash-esebb. Forgatja az ember gyomrát rendesen. Folyamatosan adagolja a zenekar a jobbnál-jobb tételeket, nincs üresjárat, nincs tölteléknóta. Ezen szerzemény eleje kissé elszállósabb, még Kobain neve is beugorhat hallgatva a kezdő verzéket, de amint bejön a refrén, rögtön olyan kép ugrik be, hogy taglóval ütöm a főnököm fejét...Hihetetlen energiákat szabadí­t fel bennem. Igazi dühös, lázadós szerzemény ez kérem. The Rage To Overcome megint visszatér a bonyolultabb dobos megoldásokhoz és a nyikorgós (üveghangos) gitárokhoz. Érdekes, de annak ellenére, hogy egy normális nóta ez is, számomra valahogy kicsit kilóg az eddigi hibátlan tételeket tartalmazó sorból. A szerzeményt a szóló menti meg, itt kezd olyanná válni ez a tétel, mint egy normális szám, de aztán a szóló után megint jönnek a kiállások, elszállósabb részek, nyikorgó gitárok... A Death Church megint egy kicsit elmélázósabb, de csak abban az értelemben, hogy felvezetésként szolgáljanak a merengő részek a mészárláshoz. A refrénben egy kis futurisztikus érzés is támad bennem annak ellenére, hogy mintha valami cowboy filmből jönne a refrén gitártémája. Amit kiemelnék még az a Blood For Blood. Ennek a tételnek olyan kezdése van, hogy akármelyik nagymenő thrash csapat körbepisilhetné örömében. Tökéletes kezdés. A hátralévő tételek is tökéletesen beleférnek az előbbiek sorába, nincs meglepetés az albumon (illetve maga az album volt anno a meglepetés). Elszállósabb részekre dühös hc-s, thrash-es durvulatok Rob rekedtes, erőszakos, nyers hangján, néhol eszelős dobos aláfestéssel, egyedi gitárhangzással eljátszott í­zléses szólókkal. Sajnálatos módon az album kiadása után a zenekar szétszakadt: Chris Kontos nem tudott igazán kibontakozni a további zenekarjaiban (többnyire ismeretlen bandákról van szó), pedig számomra ő volt a legegységesebb és legjobb teljesí­tményt nyújtó zenész a csapatban. Logan megcsinálta Max Cavalera-val a Soulfly-t (ahonnét nem sokkal utána távozott). Adam és Rob folytatta a MH-et, de a mai napig nem tudtak olyan albumot összehozni, ami egy picit is a Burn My Eyes nyomába érne... Megadeth: Youthanasia "Ki fog felsegí­teni? Hol van a segí­tő kéz? Ellenem fordulsz? Ez a végállomásom?"(Addicted to Chaos) Mi az, ami nem változott? A Megadeth felirat, és a minőségi borí­tó. És sajnos Mustaine drogproblémái... Igen, minden, ami a zenét illeti az megváltozott. Ez már nem a gyors metál zenével elhí­resült, halandók számára eljátszhatatlan gitárszólók tömkelegét feljátszó Megadeth. Már önmagam unalmas ismétlését jelenti, ha a zenekar történetéből idézek, melyből nem maradt ki eddig egyszer sem a drogok használata. Ismét a Behind the Music - Megadeth VH1 DVD-ről szemezgetek, mikor azt í­rom, hogy a Youthanasia lemez elkészí­tésének idején először kezdte el a heroin használatát Mustaine, intravénásan... Magam sem hittem el a Megafőnök szavait, amikor több mint 10 évvel a Metallica-ból történt eltávolí­tása után, még mindig ezzel a "démonnal" küzd. Ő erre az időszakra í­gy emlékszik: "A játéknak vége. Elveszettem a csatát, ezt sosem fogom megnyerni..." 1995 novemberében, a Megadteh megalakulásának szí­nhelyén akarta utoljára belőni magát Dave, de ezt a többiek nem engedték. Szerencsére, mert valószí­nűleg ebbe belehalt vonal, nyilatkozta Dave. Ezután Kalifornia, rehabilitáció következett sokadszorra, majd egy minden eddiginél tisztább Dave Mustaine és Megadeth kezdett dolgozni a következő stúdió lemezen. Emlí­tés nélkül nem lehet elmenni a borí­tó mellett. Nem csak a külső borí­tó morbid remekmű (nagymama korú hölgy rózsaszí­n otthoni papucsban újszülötteket tereget, egy felhős gyönyörű tájon), hanem a belső lapok mindegyike külön - külön is tökéletes. A dalokhoz kötődő fotó montázsok a zene hallhatása közben kelnek életre igazán. Személyes kedvenceim a Tout Le Monde és a Family Ttree dalokhoz készí­tett képek. Vic csontváz kétszer is feltűnik a könyvecskében. Mindkét képen gyermekkel a kezében jelenik meg. Emlékeimből előtűnik, hogy mind a borí­tó, mind az egyedi cí­m botrányokat eredményezett. Nem volt egyszerű átpréselni a kiadón ezt a koncepciót... Legalább másfél éve nem hallgattam ezt a lemezt. Most egy fárasztó nap után tettem be a lejátszóba, úgy, hogy éppen nem volt senki ezen az estén akit zavarhatott volna a hangerő. Sokat, nagyon sokat hallgattam ezt a lemezt a megjelenéskor, de most kicsit félve nyomtam meg a lejátszás gombot, hiszen bennem leginkább az az érzés maradt meg, hogy itt történt meg a végleges váltás a zenéjükben. Én ehhez kötöm az eltűnt gyors riffeket, gyorsvonatként a hallgatóságon átvágtató dalokat, szóval innentől számí­tom a dallamos rockzenét játszó Megadeth korszakot. A zene szélesebb rétegek számára lett emészthetőbb, viszont a szövegvilág sötét maradt, súlyos témákkal, egyszerűbb közérthetőbb nyelvezettel. Ahogy elindul az első dal (Reckoning Day), sorban jönnek vissza az emlékek, az érzések 1994-1995 -ből. Az első hallgatások után, kisebb sokk, majd az emésztés következett. Igen, akkor meg kellett emésztenem ezt a halom középtempós dalt. Utólag visszanézve nem ért annyira váratlanul a lassí­tás. Miután a Metallica kiadta a "Black album"-ot, számos együttes adott ki sokkal "populárisabb" alkotást. Sokan "belassultak". Ebben a trendben nem volt meglepő Dave Mustaine alkotása. Hamar megbékéltem a kiadott 12 dallal. Annyira megtetszett a lemez, hogy kétszer vettem meg. Egyszer a megjelenéskor, utána 1995-ben a Hidden Treasures duplalemezes változatot. Ez a bónusz CD 8 remek dalt tartalmazott, feldolgozásokat (Paranoid, No More Mr Nice Guy) és új saját szerzeményeket, mint példádul a 99 ways to die, Diadems vagy az Angry Again remekművet a Last Action Hero filmből. A Train Of Consequences már feszült idegekkel talál rám, hiszen pontosan tudom, hogy a következő két szerzemény meghatározó alapkövei Dave alkotómunkásságának. Hosszan lehetne elemezni ezt a két művet, amelyek Dave Mustaine életének feldolgozásán kí­vül, minden embert megérintenek, aki érezte káosznak az életét, és találkozott a halál fekete alakjával. Az Addicted To Chaos és A Tout Le Monde Dave Mustaine alkotások hallatán a teljes figyelem és a borzongás kerí­t hatalmába. Megunhatatlan dalok, súlyos, érzelmi kavalkádot okozó szöveggel. Az Addicted To Chaos igazi telitalálat! Bensőm megfogalmazhatatlan gondolatait hordozza, dalban tálalva. Ki ne félne, hogy egy napon, egyedül fog tovasétálni... "...Azt mondtam szükségem van rád, tévedtem? Gyenge ember vagyok? Te erősnek érzed magad? A szí­vem megfeketedett, most vérvörös Egy luk a szí­vemen, egy luk a fejemben? ...Emlékszem, ahogy azt mondtad: Egy nap majd egyedül maradsz" A Tout Le Monde -hoz remek videoklip is készült, melyet az interneten talált információk szerint az MTV nem játszott, hivatkozva a túlzottan öngyilkos hajlamokat erősí­tő mondanivalóra. Egy biztos, a sötét szövegvilághoz a nem egyszerű képi világ (Dave Mustaine sí­rköve, sí­rba besétáló tagok stb...) nem hagyja gondolatok nélkül a nézőt! Sok alkotás foglakozik a rockzenében a halál témájával. Viszont az A Tout Le Monde -alkotás az ami számomra a legtökéletesebb. Egy feledhetetlen dallam, egyszerűen-igaz szöveggel. Több embernek kellene ismernie. Nem hiszem, hogy véletlen, hogy éppen Dave Mustaine az, aki meg tudott í­rni egy ilyen dalt. Kevés emberről tudok a zenész világban, akinek nála több halál közeli élménye van. "Nem emlékszem merre voltam, Amikor rájöttem az élet egy játék volt Minél komolyabban veszem a dolgokat, A szabályok annál keményebbek Fogalmam sem volt mi az ára, Mikor az életem leforgott a szemem előtt Rájöttem mennyire nem értettem meg, Minden tervem romba dőlt Amint ezt olvassátok lássátok barátaim, Szeretnék veletek maradni Kérlek mosolyogjatok, amikor rám gondoltok Csak a testem vált semmivé, ennyi az egész..." És sajnos én azok közé tartozom, aki nem értik meg, hogy a 2007-ben megjelent legújabb stúdiólemezükön miért kellett ezt újra feldolgozni női énekkel kiegészí­tve... Ez a két dal áll a legközelebb hozzám a lemezről, de ez még csak a kezdet, hiszen olyan dalok várnak még ránk mint : Elysian Fields, Blood Of Heroes , Family Tree , Youthanasia . Igazi középtempós, harmonikus szerzemények, dallamhegyekkel fűszerezve, és mellesleg olyan témákkal, mint a családon belüli erőszak (Family Tree). A Victory szövege, egyedi, hiszen az eddig megjelent dalcí­mekből, szövegekből "ollózta" össze Dave. A végére érjük el a lemez maximális sebességét, de ez a tempó is csak töredéke az elődlemezekhez képest. Sikeres volt e lemez? Igen. Kanadában 30 percen belül lett aranylemez. Az USA államokban gyorsabban lett platina lemez, mint bármelyik előző album. Aki meg tud békélni, fel tudja dolgozni a változásokat egy zenekarral kapcsolatban, annak hibátlan a lemez. Aki nem tud toleráns lenni, nem nyí­lik más irányzatú zenékre, az új dolgokra, az ettől a lemeztől nem hallgatta a Megadteh lemezeket. Nekem ez a Megadteh is Megadeth. Maximális minőség, kiváló hangzás, minőségi csomagolásban. A szerzemények: Reckoning Day (zene: Mustaine, Friedman, szöveg: Mustaine, Ellefson) Train Of Consequences (zene, szöveg: Mustaine) Addicted To Chaos (zene, szöveg: Mustaine) A Tout Le Monde (zene, szöveg: Mustaine) Elysian Fields (zene: Mustaine szöveg: Mustaine, Ellefson) The Killing Road (zene, szöveg: Mustaine) Blood Of Heroes (zene, szöveg: Mustaine) Family Tree (zene: Mustaine, Ellefson, Menza szöveg: Mustaine) Youthanasia (zene, szöveg: Mustaine) I Thought I Knew It All (zene: Mustaine, Ellefson, Friedman, Menza szöveg: Ellefson, Mustaine) Black Curtains (zene: Mustaine, Friedman, szöveg: Mustaine) Victory (zene, szöveg: Mustaine) A zenészek: Dave Mustaine - ének és gitár Marty Friedman- gitárok, háttérének David Ellefson - basszusgitár, háttérének Nick Menza - dob, háttérének Queensryche: Promised Land A Rage For Order, Operation:Mindcrime, Empire "triumvirátus" után, a sokak által a Queensryche nagy ví­zválasztójának tartó Promised Land albummal jelentkezett 1994.október 18-án a csapat! A rajongók kevésbé tartják meggyőzőnek, mégsem osztja ketté a tábort, mint a következők, valahol a penge élen táncol, ám ezek a mozdulatok igazi gyönyört í­gérnek, egy visszafogott, mégis vérpezsdí­tő "flamenco"-t, ahol minden pillanatnak súlya van. A Scott Rockenfield által jegyzett 9:28 a.m. intro vezeti fel a zseniális I Am I-t! Nyomasztó hangvétel, lüktetés és finoman adagolt effektek jellemzik a dalt. Folyamatos hullámzás mellett élvezhetjük Geoff Tate rendkí­vüli hangját, melyet kimunkált ritmusok, dobhártyaszaggató basszus és nagy í­vben játszó gitárok kí­sérnek. Még a végkifejlet "énekismétlődése" sem tudja elrontani a darabot. Zakatolva hatol az érzékszervekre a Demaged, a legnagyobb Queensryche klasszikusok iramával. Semmi bonyodalom, csak a tökéletes egyszerűség és az egyszerű tökéletesség dominál. Hibátlanul épí­tkezik a nóta, egészen az egekig, elképesztő! Izgalmat sejtet az Out Of Mind kezdete, mí­g egy csodás ballada felvezetése (és átvezetése) "csupán". A legnagyobb progresszí­v előadók is megirigyelhetnék, minden szempontból! Egy újabb csodás kompozí­ció, lenyűgöző dinamika, az abszolút hallással bí­rókat gyönyörködtető dallamok, csodálatra méltó hangszerelés, maga a tökély! Ismét az "egyszerű a nagyszerű" jegyében muzsikál a 'Ryche a Bridge-el. Ha azt mondom: Szép!, mindent elárultam! A cí­madó opusz folytatja a sort. A Promised Land ismét zaklatottan indul (és nincs ez másképp a folytatásban sem), fantasztikus, ahogy a hangszerek, mint egy komplex effektus, festik alá Geoff földön kí­vüli orgánumát. A nóta amúgy szikár ritmusát, "csipkelődős", mégis homogén hangzását a szaxofon teszi teljessé! Aztán igazán különleges élmény jön, gitárszóló egy álom közepén, de nincs ez másképp a folytatásban sem, álmodunk tovább, Geoff mesél, a hallgató pedig tátott szájjal hallgat, nem is tehet másként, hiszen már rég hipnotikus állapotban van. A Disconnected még nem a "csettintés", mely felriaszt, épp csak kelteget, nem durván, lökdösve, kiabálva, csupán érzékeltetve a környezeti "hatásokat", majd lüktető ritmusba ringatva tárja elénk a valóságot. Komplex hangorgia a végeredmény, kétség sem fér hozzá, hogy nem a szí­npadra való előadás. Ki tehetné szebbé az ébredést, mint Lady Jane?! Zongora hangja vezeti fel a géniusz hangját, hogy egy újabb ballada gyönyöreiben részesülhessünk. Semmi bonyodalom, "csak" hibátlan futamok a gitárokon, lenyűgöző ének, ritmusból is épp csak annyi, ami szükséges, a hangszerelés magasiskolája! A My Global Mind viszont már nem hagyja nyugodni az álmodozót, felpörget, mégsem erőszakos. Ízléses aláfestéssel lüktet, egészen a refrénig, ahol már "szól" rendesen, hogy azt követően ismét elringasson, majd pörgessen. Ringat-pörget-ringat-pörget...! Még ad egy kis időt a One More Time arra, hogy megbizonyosodjunk, milyen zsenialitás rejlik a Queensryche-ban. A végletekig kidolgozott, mégis egyértelmű, egyszerű progresszivitás, nagyzenekari hangszerelés, csodás gitárszóló, tökéletes arányok és a megunhatatlan, éteri hang, ez a seattlei banda védjegye! Nem egy tempós, gyors sodrású album az "Ígéret földje", a záróakkord Someone Else? sem cáfol rá kinyilatkozásomra. Vegytiszta zongora kí­sérete mellett hatol a zsigerekig Geoff hangja, szerettem volna ott lenni, akkor, a stúdióban...! A lemez már bőszen elővetí­ti Chris DeGarmo jövőbeni elképzeléseit, a letisztult, egyszerűen érthető, mégis progresszí­v vonal irányába, ám igazi átmenet két korszak között, mely egy kifinomult, érett társaság tudását tárja elénk. Lemez a lejátszóba, fülhallgató a fejre, közepes (vagy egy hangyányival nagyobb) hangerő, szem "becsuk" és hadd jöjjön ismét a tökéletes összhang(zat)! Az "Ígéret földje" 11 tételben: 1. "9:28 a.m." (Scott Rockenfield) - 1:43 2. "I Am I" (Chris DeGarmo, Geoff Tate) - 3:56 3. "Damaged" (DeGarmo, Tate) - 3:55 4. "Out of Mind" (DeGarmo) - 4:34 5. "Bridge" (DeGarmo) - 3:27 6. "Promised Land" (DeGarmo, Eddie Jackson, Rockenfield, Tate, Michael Wilton) - 8:25 7. "Disconnected" (Rockenfield, Tate) - 4:48 8. "Lady Jane" (DeGarmo) - 4:23 9. "My Global Mind" (DeGarmo, Rockenfield, Tate, Wilton) - 4:20 10. "One More Time" (DeGarmo, Tate) - 4:17 11. "Someone Else?" (DeGarmo, Tate) - 4:38 Az etalon "összeállí­tás": Geoff Tate - ének, szaxofon, szintetizátor Chris DeGarmo - gitár, zongora, cselló, szitár Michael Wilton - gitár Eddie Jackson - basszusgitár Scott Rockenfield - dob, ütőhangszerek, effektek A Promised Land a The Billboard 200 listáján a (Queensryche addigi életében legelőkelőbb) 3. mí­g Németországban a 10. helyet orozta el mások elől, az Egyesült Államokban ismét Platina, mí­g Kanadában Arany státuszt kapott. A Mainstream Rock Tracks három dalt is jegyzett, még '94-ben a Bridge a 6., az I Am I pedig a 8., mí­g a rákövetkező évben a Disconnected a 32. pozí­cióig jutott el. Roine Stolt: The Flower King Lehet, hogy sokan vannak, akiknek elsőre semmit nem mond a Roine Stolt név, az album cí­me azonban már beszédesebb lehet. A The Flower King még a gitáros-énekes szóló munkájaként látott napvilágot, de a rá egy évre érkező következő munka, már The Flower Kings néven jelent meg, mely elnevezés azóta is garancia az igényes, kortárs progresszí­v rockmuzsika szerelmeseinek. Jómagam a csapat munkájával akkor ismerkedtem meg, amikor valamikor 2000-ben a Transatlantic project első lemezének lehengerlő hatása után elkezdtem érdeklődni a tagok előélete iránt. Mike Portnoy-al (Dream Theater) és Pete Trevawas-al (Marillion) már korábban alaposan megismerkedtem, de Roine Stolt és Neal Morse munkássága még rejtély volt számomra. Előbb Neal Morse kapcsán a Spock's Beard került terí­tékre, majd következett a The Flower Kings, melynek megismerése által egy új világ nyitotta rám kapuját. A jelen í­rás tárgyát képező album tulajdonképpen a progresszí­v rock történetének is egyik legjelentősebb, -picit mérföldkőnek is számí­tó alkotása, mely meghozta a várva várt továbblépést a hetvenes, nyolcvanas évek királyainak, -addigra kicsit megfáradt - munkáiból. A muzsika, mely a The Flower King cí­mű korongon található, olyan hatással van rám, mint egy szép tavaszi délutánon, egy virágos mezőn megejtett séta. Amerre csak fordulok, a szivárvány minden szí­nében pompázó, illatotó virágokat találok, melyek minden részletükben különbözőek, de mégis, amikor végignézek a mezőn, valami megfoghatatlan, varázslatos egységet érzek. Ez az album pontosan ilyen. A nyolc szerzemény, nyolc külön kis világ. A The Flower Kings későbbi munkáira is olyannyira jellemző ötletgazdagság már itt felüti fejét. Stolt mester minden szerzeménye arról árulkodik, hogy szerzője hatalmas zenerajongó. A dalok, -bár szerkezetükben, felépí­tésükben sokszor idézik a progresszí­v rock muzsika nagyjainak munkásságát - minden esetben a reveláció erejével hatnak. Roine Stolt szerzeményeit nem a hangszeres bravúrok jellemzik. Bár minden egyes pengetésből, billentésből és ütésből az derül ki, hogy végtelen profizmussal felvértezett zenészek kezelik a hangszereket, a muzsika soha, egyetlen pillanatra sem fordul át öncélú magamutogatásba. A kompozí­ciók, -melyek hossza többnyire tí­z perc körül van, de akad egy 20 perces mű is - olyanok, mint a már emlí­tett virágos rét. Sok pici kis egységből összeállí­tott, harmonikus egész. Talán a The Flower Kings egész életművének ez a lényege. A harmónia. A The Flower Kingaz a lemez, melyen akárhogy keresünk, nem találunk gyenge pillanatot. A nyolc dalt átlengi valami kellemesen bizsergető, mosolyra fakasztó, lélek simogató varázs, melynek hatása minden egyes újra lejátszásnál csak fokozódik. A totális egységet képviselő szerzemények közül két dalról azonban külön is meg kell emlékeznem. Az egyik, a cí­madó, -és későbbi zenekari "név adó" - kompozí­ció, máig Stolt életművének egyik legmeghatározóbb darabja. Már a kezdő gitárhangoktól megindulhat az ember testén a szőr felfelé törekvő munkája, de a refrént követően egészen biztosan messzebbre kerül a bőrünktől a felsőruházat. A másik -számomra az album csúcspontja - a lemezen kettes sorszámmal szereplő Dissonata cí­mű dal, melynek középrészén található, gitárral játszott dallamorgiával sohasem tudok betelni. A körülbelül fél percen keresztül tartó, kétszer is ismétlődő dallamsor hallgatása közben egész egyszerűen mindig kiszakadok e világból. Mámoros örömmel tölt el hallgatása. Olyan, mintha a hangok, melyek belém áramlanak, boldogság hormonnal lennének átszőve. Egyszerűen varázslatos. Néhány szót ejtenék a lemezen közreműködő azon muzsikus társakról is, akik a későbbiekben is Stolt mesterrel maradtak. Énekesként Hasse Fröbergszerepel, (vele a zenekar 2006-os, budapesti vendégszereplése alkalmával sikerült interjút is készí­tenünk), kinek orgánuma tökéletesen illeszkedik Stolt finom témáihoz. A kiváló dobos és ütőhangszeres Jaime Salazar ül a szerelés mögött, ki egészen a "mi" Csörsz Zolink megjelenéséig szolgáltatta a beton biztos, időnként rendkí­vül agyafúrt ritmusokat. Az egészen elképesztő eszköztárat is bevető Hasse Bruniusson ütőhangszeres, szinte árnyékként követi végig a zenekar pályáját. Hol állandó tag, hol vendég, hol csak a turnékon tűnik fel, de, hogy valahol mindig képbe kerül, az biztos. A The Flower King talán az egész kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb progresszí­v mesterműve. Egyrészt azért, mert egy tökéletesen megí­rt, szerkesztett és feljátszott albumról van szó, másrészt pedig azért, mert ezzel a koronggal indult el egy olyan zenekar pályafutása, mely a nagy elődök munkásságának esszenciáját ötvözni tudta a kilencvenes évek elvárásaival. Ezt az alkotást, minden szemrebbenés nélkül helyezem el egy képzeletbeli polcra, melyen olyan mesterművek találhatóak, mint a Yes, Close To The Edge-e, az Emerson, Lake & Palmer, Tarkus-a, vagy a Pink Floyd, Wish You Were Here cí­mű munkája. Tökéletes, elgondolkodtató album, melyet a The Flower Kings pályafutása során majd számos hasonló követ. Találkozunk még velük! A "Virág Király" szirmai: The Flower King 10'28" Dissonata 9'57" The Magic Circus Of Zeb 7'02" Close Your Eyes 3'10" The Pilgrims Inn 9'11" The Sounds Of Violence 5'38" Humanizzimo 20'55" Scanning The Greenhouse 3'32" Testament: Low A stí­lus iránt maximálisan elkötelezett thrash bandák voltak azok, akik talán a legjobban megérezték a stí­lus '90-es évek elején/közepén bekövektező perifériára kerülését; sokuknál kifogyni látszott a kreatí­v ihlet, több nagyágyú is a földbe állt - gondoljunk csak a Destruction vagy az Exodus példájára, akik csak az évtized végén adtak újra életjelt maguktól. Ezzel szemben Amerikában virágoztak a stí­lus különböző leágazásai, legfőképpen a Pantera által elindí­tott, és a Far Beyond Driven albummal a végletekig felfokozott thrash-groove metal, amely irányzat a Machine Head 1994-es debütálásával vált teljes mértékben populárissá - már ha ez eddig nem történt volna meg. Akik pedig életben maradtak a thrash régi iskolájából, azok is gyengébb korszakukat produkálták: példának okáért a sokak által origónak tartott Slayer is alább adott a szí­nvonalból (Divine Intervention), a Jeff Waters dirigálta Annihilator túl volt csúcskorszakán, a Kreator előbb szürkeségbe fulladó (Cause For Conflict), majd a rajongókat megosztó (Outcast) lemezzel jelentkezett; a sort a végtelenségig lehetne folytatni. Ellenpélda sajnálatos módon annál kevesebb akad: a legékesebb talán a brazil Sepultura regnálása, akik ekkoriban adták ki azóta leg(el)ismertebbé vált albumaikat (Chaos A.D. , Roots), még mindkét Cavalera testvért a soraikban tudva. A legérdekesebb példa viszont valószí­nűleg a Testamenté: az amerikai thrash brigád ugyanis történetében pregnánsan tükrözi a szcéna történéseit. A kezdeti stí­lusdefiniáló művek után úgy tűnt, hogy a 1990-es évek elején kifogy a lendület - az 1992-es The Ritual egyértelműen a megfáradás jeleiről tanúskodott, amely ví­zválasztót jelentett a banda számára. Valamin változtatni kellett. A legtöbb együttes reakciója ilyenkor feltehetőleg - és tegyük hozzá, teljes mértékben érthető módon - az aktuális trendekhez való részleges (rosszabb esetben teljes) hasonulás lett, a túlélést szem előtt tartva. Ezzel szemben Chuck Billyék egy zseniális huszárvágással a "halál" föld alatti vizeire eveztek: megtartva az eddigi jellemző stí­lusjegyeket, mind a zene, mind a vokálok terén integrálták a death metal sajátosságait (nem is tudom, van-e ilyen irányú stí­lusváltásra még példa - fordí­tva megszokottabb), amely tendencia a 3 évvel későbbi Demonic c. albumban teljesedett ki. És hogy mi lett a végeredmény? Egy, az elődjénél feltétlenül változatosabb, mondhatni akár, hogy invenciózusabb korong, amely sokkal könnyedebben produkálja - a pszichedelikus hangulatot messze elkerülve - a súlyosságot, mint példának okáért a Pantera ez évi kiadványa. A két stí­lus ötvözése a mesterek kezében nem egy életképtelen hibrid, hanem egy sokkal több lehetőséget feltáró új útvonal megszületését eredményezte. Első körben ez a legszembetűnőbb módon a sokat megélt Chuck Billy énektémáin látszik, illetve hallatszik: korábbi, kilométerekről is felismerhető énekhangját most hörgéssel ellenpontozza, ami egyrészt lehetőséget biztosí­t a két variáció váltott cserélgetésére, ám ami a legfontosabb, hogy mindezt úgy teszi - ellentétben sok "esztelen" hörgőmasinával - hogy még ebben az extrém énekstí­lusban is felismerhető marad orgánuma. Kiválóan mutatja a megoldás legitimitását a zseniális cí­madó nóta: a földbeállí­tó döngölés mellett is szinte sí­ró riffel rendelkező verzék alatt Chuck jól ismert hangszí­ne a refrének mindent elsöprő szaggatása alatt már jócskán keveredik a pokol bugyraiból feltörő hörgéssel. Az együttes zeneileg is egy súlyosabb tendenciákat mutató irányba indult el - talán kevésbé lesz meglepő a váltás, ha megemlí­tjük, hogy a Savatageba távozó fantasztikus gitáros, Alex Skolnick helyére a Death ex-húrnyüvője, James Murphy érkezett, aki egyébiránt a lemez számainak kb. a felében közreműködött az dalszerzési procedúra során. Hogy ez mennyiben tulajdoní­tható az ő hatásának, az már nem fog kiderülni, ám tény, hogy a hangzás terén is újí­tottak: a cí­mmel adekvát módon sokkal mélyebb tónust kapott a zene, ahogy a gitártémák terén is egyre több a torzí­tott, súlyos döngölés a korábbi magasabb, élesebb hangokat preferáló riffelés helyett. Bár az se elhanyagolható tény, hogy az eddigi papí­rvékony hangzásvilág végre kiteljesedett, de a riffek terén is fejlődésről (vagy változásról) beszélhetünk: variáltabbak, és sokkal könnyebben elkülöní­thetők egymástól, mint korábban - mondhatni, egyedibbek. Ami viszont talán Skolnick távozásához köthető, hogy a szólók száma redukálódott, többnyire csak nyúlfarknyi időre bukkannak fel, ám a polí­rozott mivoltukban is halálerős gitártémák minden bizonnyal feledtetik ezt a rajongókkal. Ezzel párhuzamosan a sebességből is visszavettek a srácok, í­gy például John Tempesta "vendégdobos" is nagyobb teret kaphatott a féktelen tempójú témák helyett jobban kidolgozott, ritmusos, apró finomságokat tartalmazó megoldásokat alkalmazni - érdemes külön is odafigyelni rá. Jó példa a lassulásra a Trail of Tears c. ballada, ami megspékelve Eric Peterson gyilkos szólóival a BLShez hasonlatos vadnyugati hangulatot áraszt. A lemez számai nagyjából egységes szí­nvonalat képviselnek, nem igazán találhatunk itt gyenge nótát - természetesen van pár szám, ami kiemelkedik az "átlagból". Ide sorolható a Hail Mary örömkönnyeket okozó zúzása, Billy régi énekhangját előtérbe állí­tva, a Dog Faced Gods régi érát idéző, vérbeli thrashes darálása, vagy a P.C. rövid, ám annál velősebb, középtempójú döngölése. Mindemellett minden számban találhatunk 2-3 olyan riffet vagy gitártémát, amely már önmagában is megállná a helyét - igazán nem lehet a kreativitás hiányával vádolni a bandát (gondoljunk csak a kimondhatatlan nevű Urotsukidoji c. instrumentális számra). Ahogy még az í­rás elején emlí­tettem, a banda története tükrözi a thrashét is, ám egy metaforikus szinten: a '90-es évek eleji megfáradást egy, az eredeti stí­lustól való eltávolodás jellemezte (szerencsénkre ez a Testament esetében pozití­v jelzőkkel illethető), amely több korongon keresztül tartott. Nevezetesen az 1997-es Demonic még sokkal nagyobb mértékben tolta el az arányokat a death metal felé, amely már jóval inkább megosztotta a rajongókat. Ezek után következett a szokásos gyökerekhez való visszatérés, az 1999-es The Gatheringre már levetkőzték az ilyetén hatásokat (ekkoriban indultak a nagy reunionok is). A szándékot jól példázza a 2001-es First Strike Still Deadly, amely újra felvett régi dalokat tartalmaz - a régi thrash csapások újra életképesek lesznek. Arról már nem is beszélve, hogy a Chuck Billy gyógyulásáért tartott Thrash of the Titans segélykoncert milyen mértékben befolyásolta a stí­lus újjáéledését, összehozva olyan régóta polcra került együtteseket, mint pl. a Death Angel. És, hogy a siker sztori teljes legyen: 2008-ban végre elkészül a már régóta í­gérgetett új Testament korong, a The Formation of Damnation, a klasszikus felállással. Csalódás kizárva!