Maradványérték - 2011. június

Menthetetlenül itt a nyár, lassan beköszönt az uborkaszezon is. Ennek szerencsére most még nincs jele, kifejezetten szép megjelenések jöttek össze a Maradványértékben. Klasszikus rock, glam metal legendák, egy AOR supergroup, és Garael tollából egy felemás metal lemez is. Íme a kínálat:

Status Quo: Quid Pro Quo
Firehouse: Full Circle
Def Leppard: Mirrorball
Osukaru: Never Too Late EP
Lionville: Lionville
Alyson Avenue: Changes
Pegazus: In Metal We Trust
Honeymoon Suite: Feel It Again – Anthology

Status Quo: Quid Pro Quo

A Status Quo a rockzene történetének egyik legbiztosabb pontja, hiszen hosszú karrierjük során megannyi értékes, igazi rock albumot alkottak meg, miközben a nyolcvanas években még a rádióhallgatók közt is ismerté váltak – nincs is Magyarországon ember, aki ne ismerné az In The Army Now-t, ámbár biztosan kevesen tudják, kik is adják elő ezt a bizarr nótát (ez mondjuk annyira nem egyedülálló dolog országunkban).

A banda még nem öregedett meg, a tagok kisujjában még mindig ott a kiráznivaló rockzene, a maga telecasteres nyersességével, egyszerűségével, régimódiságával és mégis aktualitásával. Nem is nagyon lehet belekötni az olyan nótákba, mint a Two Way Traffic, a Dust To Gold, vagy a Movin’ On, melyek tökéletes, pörgős, friss, mégis ízig-vérig Status Quo szerzemények maradtak. Az album végére odarakták még az In The Army Now 2010-ben újra-felvett verzióját is, de ez inkább érdekesség, mintsem pozitívum – rocker körökben a dal valamiért nem örvend túl nagy népszerűségnek, pedig nincs sok bűne azon túl, hogy népszerű lett. Annál érdekesebb az album mögé mellékelt bootleg lemez, amiért a rajongók szinte biztosan le fogják rágni a körmüket. A klasszikus és a valódi rockzene kedvelőinek ez az album kihagyhatatlannak ígérkezik, hiszen ilyesmit azért kevesen csinálnak manapság, de a Status Quo pont kitartóan és elkötelezetten. (TShaw)

Firehouse: Full Circle

A havi maradványérték legnagyobb ellentmondása az új Firehouse lemez, amely bár a csapat régi dalait tartalmazza újra felvéve, majdnem sikeresen öngól lett belőle, hiszen a lemezkezdő Overnight Sensation meghallgatása után óhatatlanul elő fogjuk venni az eredeti albumot, mert érezzük, hogy valami nem stimmel… és valóban, az 1990-ben megjelent debütlemez legjobb dala az eredeti album remaster verzióján bizony sokkal jobban szól, mint ezen a 2011-es korongon! Ha valami, hát ez az újrafelvételek totális kudarcát jelenti az esetek többségében…

De azért a Firehouse az Firehouse, ráadásul az utolsó, ’Prime Time’ című lemez óta nyolc év telt el totális némaságban. Általában az ehhez hasonló újrafelvételek egy esetleges új stúdióalbumra való rákészülődés eredményei szoktak lenni (gondoljunk csak a Kissre), így úgy vélem, reménykedhetünk egy új albumban a közeljövőben – és végső soron ez a korong sem rossz, éppen csak értelmetlen… Ennek ellenére is azt gondolom, rajongóknak kötelező, a nyolcvanas évek hard rockját kedvelők számára pedig erősen ajánlott a korong. (TShaw)

Def Leppard: Mirrorball

Mikor befejeztem a Def Leppard életművet, még melegen ajánlottam mindenkinek a ’Mirrorball’-t, de sokadszorra meghallgatva kicsit elrettentem a kétkorongos, igazán régóta várt koncertlemeztől. Furcsa lehet, de részemről ez az album túlságosan steril, kimunkált, ugyanakkor fáradt a Def Leppard számomra igazán kedves, nyolcvanas évek közepi munkáihoz képest – persze, tudom, a korral nem lehet szembeszállni. Ami kifejezetten zavar, az Joe Elliott vokális teljesítménye, ami mostanra szinte teljesen megegyezik Brian Johnsonéval…

Ennek ellenére megértem azokat, akiknek tetszik a lemez, sőt, a hard rockot kedvelők, esetleg a nyolcvanas évek szerelmesei biztosan meg fogják találni a számításukat ezen a felvételen. Különösképpen úgy, hogy a második korong végén hallható stúdiófelvételek különösen jól sikerültek, és ott még Elliott hangját is ki lehet kozmetikázni.

Egyébként én még mindig azt mondom, hogy aki a fénykorában szeretné hallani a Leppardot, az ruházzon be a ’Pyromania’ deluxe kiadására, és tegye be a mellékelt bónusz CD-t. Ahhoz képest a ’Mirrorball’ már egy egészen más kategória, sőt, talán egészen más stílus is. (TShaw)

Osukaru: Never Too Late EP

Oz Osukarubandája tavaly debütált egy nagyra nőtt EP-vel, meglehetősen bíztatóan, bár kicsit talán szürkén. Most aztán itt a folytatás… egy meglehetősen rövidke EP. És a kettőből együtt még mindig nehezen állna össze egy kerek lemez, hisz vannak itt átfedések, ráadásul ezen a lemezen találkoztam 2011 első igazán nagy blődségével: a nyitónóta instrumentális változata jelen esetben a „karaoke version” megnevezést kapta a keresztségben, amin bizony csak mosolyogni, gyenge pillanatunkban röhögni lehet. Ráadásul éppen egy lassú, csöpögős AOR nótáról van szó, ami ének nélkül olyan, mint egy étterem hangulatos zenei aláfestése…

De azért az Osukaruról én még mindig nem mondanék le. Ez a lemez is klassz a maga módján, bátorságukat bizonyítja, hogy a lehető legunalmasabb, legnyugisabb AOR zenében próbálnak utazni még mindig, amivel biztosan kivívják a sors haragját, de a hanganyag nekem kifejezetten tetszik. Nyilván nem lehet persze állandóan hallgatni, de a melodikus zenét így is lehet értékesen tálalni… pedig ez néha már popzenének is túl lassú és unalmas. Éppen ezért az elkötelezett AOR rajongóknak… kizárólag nekik! (TShaw)

Lionville: Lionville

Igazán érdekes, hogy a nyolcvanas évek végén például a Boulevard által játszott megaromantikus AOR zene a mai napig is él és virul – még a havi maradványba is jutott két lemez a stílusból –, sőt, születnek még majdnem klasszikus sorba emelhető darabok. A Lionville supergroupos felállása is ilyesmit alkotott meg. Igazi olasz sztárgárda, nem is feltétlenül AOR körökből összeverődve (pl. Alessandro Del Vecchio, Stefano Lionetti), kiegészülve olyan legendákkal, mint Tommy Denander.

A végeredmény pedig a lehető legegészségesebb, életigenlő AOR projekt, ami a közelmúltban napvilágot látott. Nyálas, ugyanakkor igényes, profi, láthatóan inkább a stílus előtti tisztelgés, mint a feltámadó divathullámok egyikének meglovagolása. A stílus kedvelőinek a leginkább ajánlott megjelenés a hónapban, egyébként pedig a profi zenészek jelenléte miatt gyakorlatilag bárki találhat benne neki tetsző pillanatokat. (TShaw)

Alyson Avenue: Changes

Anette Olzon első zenekara! Bizony, ebben az AOR-töltetű bandában kezdte a pályafutását a Nightwish sokak által vitatott énekesnője, akikkel két lemezt is felvett, mielőtt magasabb ligába lépett volna. A hátrahagyott csapat pedig 2011-ben az ő közreműködésével adott ki új lemezt (igaz, csak néhány háttérvokálban hallhatjuk Anette hangszálait).

Első hallásra ez a lemez a nem is olyan régi Eden’s Curse power metaltól megfosztott, nőcis vokállal megfejelt, kiherélt verziójának tűnt, aminek azonban mégis volt annyi bája és ereje, hogy kellemes hallgatnivaló legyen. Aztán persze kibújt a szög a zsákból, ez az album kicsit más ligában próbál érvényesülni. Inkább a dallamos, AOR-közeli környezetből indulnak ki, amibe belefér néhány erőteljesebb, pofátlanabb riff. A női énekhang mondjuk nem igazán szimpatikus – sem hangilag, sem kinézetileg nem egy Enya a nőci –, de a stílus énekesihez képest még simán a hallgatható kategória. Melodikus hard rock kedvelők nem fognak benne csalódni! (TShaw)

Pegazus: In Metal We Trust

A ’Pegazus’ Ausztrália egyik legrégebbi heavy metal csapata: annak, hogy sosem tudtak kitörni a másod (harmad) vonalból, persze nem csak a távolság az oka. Jóllehet, Danny Cecativel – aki jelenleg a bőven nagyobb potenciállal rendelkező, de tulajdonképpen ismeretlen, progresszív metal csapatban, az Eyefearben játszik – egy ideig nemzetközi szintű énekessel dolgozhattak, a siker messzire kerülte őket, melynek oka tulajdonképpen az ezerszer felhasznált panelek ötlettelen újrahasznosításából eredő unalom. A valahol a Saxon és a Manowar között elhelyezkedő zenei világgal pedig tudnának kit megszólítani – például engem –, de valljuk be, korábbi albumaikat hallgatva még a stílussal türelmesen jóindulatú fanek is inkább a másik ausztrál heavy bandát, a Black Majestyt favorizálhatnák – már ha tennének ilyet.

A jelenlegi, ötödik album sem lóg ki túlságosan a sorból, a színvonalban azért érzek némi emelkedést, melyben főleg a refrének fogóssága játssza főszerepet. A srácok végre rájöttek arra, hogy ha a műfajt nincs szándékuk megújítani, akkor a mások által régóta felhasználtat kell jobb csomagolásban eladni. A jelenlegi énekes, Justing Fleming sajnos cipőjét sem kötheti meg Cecatinek, pedig minden bizonnyal ütne az anyag egy klasszikusan tenorisztikus énekessel.

True heavy metal fanek tehetnek egy próbát, szódával elmegy, de azért ne ezzel a ’Pegazus’-sal próbáljon meg a heavy metal hadsereg légi csapást mérni a metal árulóira! (Garael)

Honeymoon Suite: Feel It Again – Anthology

Néhány hónappal ezelőtt mutattam be a Honeymoon Suite utolsó nagylemezét, most pedig egészen véletlenül a kezembe került tőlük egy különleges gyűjtemény, amire már régóta fájt a fogam. Ez a 2006-os gyűjtemény tulajdonképpen a klasszikus duplakorongos, best ofokat és különlegességeket egyaránt tartalmazó Essential-sorozathoz hasonló formában jelent meg, és címéhez hűen a zenekar egész történetét átfogja, az első lemeztől az akkor éppen utolsó ’Dreamland’-ig.

A gyűjtemény pedig igazi antológiához méltó, hiszen a kronológiai sorrendben haladó dalok között rengeteg olyan ritkaságot találni, amit korábban sosem lehetett hallani lemezen. Ezek lehetnek régi dalok, soundtrackek, vagy akár frissen rögzített nóták is, ha pedig összeszedem őket, bőven kiadnak egy standard, 30 perces lemezt. Ezek a dalok körülbelül a két korongnyi műsoridő egyharmadát foglalják el, a maradék időben a nyolcvanas és kilencvenes évek kasszasiker lemezeinek slágerei húzódnak meg, valamint az újrakezdés utáni, kétezres évek eleji, zseniális AOR albumok néhány kulcsnótája. Gyűjteményünk egyetlen hiányossága talán az, hogy nincsenek rajta élő felvételek, pedig a 2005-ben megjelent ’HMS Live’ koncertlemezről idefért volna néhány szám – a tíz évvel korábbi élő lemezt jó ötlet volt nem megbolygatni, hisz hangzásilag az az album rengeteg hiányossággal küszködött.

Dallamos hard rock, melodikus rock és AOR kedvelők nyugodtan szerezzék be a gyűjteményt, nem fognak csalódni, és egyből gazdagabbak lesznek néhány speciális, gyűjtők által is régóta vadászott dallal. Igazán megéri az árát! (TShaw)