Viharos évek - Poison életmű II. rész

Az 1990-es évek közepén a Poison teljes mértékben lerobbant és lepukkadt. A 'Native Tongue' album relatí­v sikertelensége után turnézni indultak, a körútról pedig készí­tettek egy koncertanyagot, ami azonban csak mérsékelt eladásokat tudott produkálni. Egyetlen kereskedelmi sikerük a korszakban az 1996-ban megjelent 'Greatest Hits' anyag volt, amire cseppet sem meglepő módon javarészt a klasszikus albumtriójukból válogatták ki a dalokat. Azokon kí­vül csak a Stand és két friss szerzemény kapott helyet a lemezen, amiket a következő stúdióalbumon is meghallgathatott a nagyérdemű. A csapaton belül azonban C.C. kiválása után sem csökkent a feszültség, sőt, a hangulat minden addiginál forróbb lett, és nem elsősorban a rajongólányoknak köszönhetően. Richie Kotzen és Rikki Rockett között olyan konfliktus bontakozott ki, amit még egy profi menedzsment sem tudott volna csak úgy elsimí­tani: egy nőn veszett össze a két zenész. A közkedvelt történet szerint Kotzen elszerette Rockett menyasszonyát. A legelterjedtebb verzióban akkor a hölgy és a dobos már nem alkottak egy párt, de a szakí­tás és az új egymásra találás közötti időszak meghökkentően rövid volt. Én sosem kételkedtem abban, hogy a fedősztori csak mese. A Poison egyszerűen nem egy olyan banda, aminek a tagjai közötti kötelék elviselne egy ilyen eseményt. A 'Crack a Smile... and More!' cí­mű album munkálatai 1994-ben rögtön egy szerencsétlenséggel indultak. Mintegy rossz ómenként Bret karambolozott a Ferrarijával, a balesetben pedig súlyos sérüléseket szerzett, eltorzult az arca, elvesztette néhány fogát, és sokak szerint csoda, hogy életben maradt. Az album felvételeikor az új gitáros, Blues Saraceno meglehetősen nagy zenei szabadságot kapott, aminek a végeredménye egy vidám, emelkedett hangulatú lemez lett, ami stí­lusát tekintve néha érezhetően a pop felé fordult. Tizenkét remekbe szabott dalt játszottak fel a lemezre, amik ugyan nem közelí­tik meg a régi Poison szerzemények hangulatát és erejét, de mindenképpen elismerésre méltóak. Megjelentetni azonban nem sikerült a lemezt - a kiadók olyannyira elutasí­tóak voltak, hogy a banda klipjeire sem voltak már kí­váncsiak. DeVille 1996-ban, a 'Greatest Hits' megjelenésekor visszatért a csapatba, Saraceno tevékenysége í­gy látszólag terméketlen volt, pedig a lemez már ott pihent a raktárban. Két dala felkerült ugyan a válogatásra, de viharos sikert természetesen ezek sem arattak. A 'Crack a Smile...' végül csak 2000-ben kerülhetett a nagyközönség elé, megtoldva extrákkal. A lemezre demókat és élő dalokat is felraktak, amiken már C. C. zenélt. Az album í­gy rögtön afféle gyűjteményes anyaggá avanzsált, egyúttal az egyik leghányattatottabb sorsú Poison anyag is lett. A banda energiája (a most már józan) C. C. visszatérésével megint megnőtt. Mi sem bizonyí­tja ezt jobban, mint a tény, hogy Bret ekkor már egy amatőr pornós szereplést is a háta mögött tudhatott, Pamela Anderson közreműködésével. A zenei energiát azonban szerencsére hasznosabb dolgokra fordí­tották, í­gy néhány hónappal a 'Crack a Smile...' kissé megkésett megjelenése után felvették a 'Power to the People' cí­mű lemezt. De várjunk csak, lemez ez egyáltalán? Nos, nem feltétlenül. A 'Power to the People' inkább egy normál albumnak álcázott EP, vagy egy koncertlemeznek álcázott EP, netán egy normál albumnak álcázott bootleg... Bonyolult egy helyzet, annyi már szent. Mindenesetre a friss anyag gyakorlatilag valóban inkább egy EP-nek tekinthető, hiszen mindössze öt új dalt tartalmaz, a fennmaradó részt egy erősen közepes minőségű, úgynevezett keverőpultos bootleg tölti ki, ami ráadásul már megjelent egyszer hivatalos kiadásban. Haragudni azonban nem lehet a CD-re, mivel itt hangzik fel a Can't Bring Me Down, hosszú idő óta az egyik legfogósabb új daluk, valamint C. C. itt áll először mikrofon mögé, rögtön egy divatos és erőteljes dal erejéig - ez a I Hate Every Bone In Your Body But Mine, egy punkos energiától duzzadó nóta. A két felemás lemez után azonban a csapat 2002-ben végre rászánta magát egy normális, összeszedett, átgondolt zeneiséggel bí­ró album elkészí­tésére. A régi hagyományokkal szakí­tva ez az új lemez nem lett slágergyár, de nem is várható el egy glam bandától, hogy a XXI. század elején hozza a nyolcvanas évek szintjét... egyszerűen nem engednék a körülmények. Emellett viszont a 'Hollyweird' nyugodtan tekinthető az 1990 óta felvett legjobb lemezüknek. A 44 perces korong tizenhárom dalt tartalmaz, az egyiket kétszer. Ez a Home, amit Bret és C. C. előadásában is meghallgathatunk, és mit ne mondjak, szerintem C. C. verziója sokkal hangulatosabb, mint énekes kollégájáé, talán mert az ő hangja új szí­nt tud vinni a Poison amúgy már kicsit unalmas vokális hagyományaiba. Felhangzik még egy Who feldolgozás is, a Squeeze Box, valamint a Wishful Thinkin' cí­mű remekmű, aminek a gitártémája legalább annyira hajaz a Nirvana és a Boston legnagyobb slágerére, mint a korábbi Can't Bring Me Down - mondhatni, C. C. kétszer is lekoppintotta a két ikonikus nótát. Az albummal kapcsolatban számomra külön öröm, hogy C.C. három dalban is megcsillogtatja vokális képességeit - nem mondom, hogy penge énekes a fazon, de a punkokat megidéző erő, amit belevisz a szerzeményeibe, egészen újszerűvé teszi az amúgy már rutinból dolgozó zenekar hangzását. A 'Hollyweird' utáni néhány évben a banda körül lecsendesedtek az indulatok. Lemezfelvételre jó ideig nem került sor, és 2007-ben is csak egy feldolgozásalbumra futotta a társaságtól. Koncertezni viszont koncerteztek, és nagyon úgy néz ki, hogy az egykor haragos csapat újra megbékélt önmagával. Manapság a Poison Bret magánügyei miatt kissé tetszhalott állapotban van, de a tavalyi évben még a Def Leppard és a Cheap Trick társaságában turnéztak. Bár koncertjeiken természetesen felelevenednek a nyolcvanas évek emlékei és mozzanatai, sajnálatos módon az idő rajtuk is fogott. Szerencsére a 2000-es évekre sikerült egy olyan zenei környezetet létrehozniuk, mely egyszerre régimódi és előremutató. Nem is kell megismételniük a nyolcvanas évek sikereit, úgyis lehetetlen lenne, de modern kori albumaikkal sem ejtettek csorbát a becsületükön, sőt, talán még a kilencvenes évek útkereső hagyományait is egészen jól viselték. A 2010-es esztendő szomorú aktualitása azonban az, hogy Bret Michaels betegsége jó néhány izzasztó órát okozott a családjának, a csapat tagjainak, a barátoknak és a rajongóknak. Noha éppen a betegségéből fakadóan Bret sosem vitte túlzásba a rock 'n' roll életmódot, végül mégis ledöntötte a lábáról az egyre súlyosabb kór. Jelenleg azonban úgy tűnik, hogy az állapota javul, és makacs zenészhez illően egyre csak a szí­npadon akar lenni. Sajnálatos, hogy mára igazi celeb lett... valóságshow-sztár, szépségkirálynő választások házigazdája, és még lehetne sorolni, mennyi mindennel foglalkozik a zenén kí­vül. Bizonyos értelemben azonban pontosan azt teszi, amit karrierjének kezdetén is csinált - csillog. Vége