Kedvenc Lemezeim - Fifth Angel: Time Will Tell

Na, csak eljutottunk idáig! Nem volt egyszerű, a régóta dédelgetett lemezkritika megszületéséhez a következő akadályokat kellett leküzdeni: megfelelő nagyságú ékszí­j legyártatása, amely pontosan a kellő sebességgel pörgeti a korongot, valamint több órás barkácsolás, lévén a lemezjátszó tányérja valamilyen rejtélyes oknál fogva egy bizonyos helyen, minden fordulatnál hozzáért a lapjához. Mondanom sem kell, nem mostanában hallgattam bakelitet utoljára. Ez egy '89-es album, és az egyik örök kedvencem. Volt akkoriban az Egyesült Államokban egy olyan zenei vonal, amely igen csak összekacsintott a zenei í­zlésemmel. Bár akkoriban Bon Jovit éppúgy meghallgattam, mint mondjuk a Slayert (most is), és persze fújtam a NWOBHM bandákat, de a dallamosabb, amerikai vonal azért annyira nem hatott meg. Mondjuk úgy, hogy Mötley Crüe-ből és Twisted Sisterből is leginkább az első két lemezt hallgattam, a 'Girls 3x'-t, de még a 'Stay Hungry'-t is meglehetősen kommersznek találtam. Néhány zenekar (Leatherwolf, Heaven's Edge, Spread Eagle, Skid Row) azonban zseniálisan ötvözte a kontinentális, iker-gitáros riffelést az amerikai dallamérzékkel - ebbe a sorba illeszthető a Fifth Angel is. A bandát James Byrd alapí­totta a '80-as évek elején, akinek zenei elképzelései túl keménynek bizonyultak korábbi csapata (Glass) számára. Szikárabb témáihoz társakat egy Ridge nevű, feldolgozásokat játszó (Judas Priest, Led Zeppelin, AC/DC, stb.) formációban talált. A társaság potenciáját mutatja, hogy már az első demójukat Terry Date-tel készí­thették el, ami alapján azonnal szerződéshez is jutottak Mike Varney istállójában. A bemutatkozó korong pozití­v visszhangja ellenére elég hányatott sors jutott nekik. Az Epic/CBS lecsapott rájuk, hétlemezes szerződést kí­nálva, erre kilépett az alapí­tó, Byrd. Hiába kaptak meghí­vást a Maiden elé, máig tisztázatlan körülmények miatt nem tudtak fellépni. Sőt, gyakorlatilag egyetlen igazi koncertjük nem volt, a zárt körű lemezbemutatón kí­vül. Date nem ért rá a következő album munkálataira, őt egy másik Terry, Brown váltotta, és még basszerost is cseréltek közben. Nem voltak tehát túl jók az előjelek a folytatáshoz. Ehhez képest mestermű született, amit igazi kuriózummá tesz a banda tiszavirágnyi karrierje, merthogy nemsokkal a megjelenése után szét is széledtek. Bakelit esetén gyakran előfordul, hogy a B oldallal kezdem a hallgatást, a 'Time Will Tell'-lel is í­gy szoktam. Leginkább azért, mert a remek UFO feldolgozás (Lights Out) í­gy a végére kerül, amolyan bónuszként (Kinek az ötlete volt az A oldal végére tenni?). Máskülönben mindegy, mert jobbnál jobb dalok sorakoznak a korongon, bármilyen sorrendben is hallgatja őket az ember. Olyan alkotás ez, amelyen szinte mindegyik szám kiemelkedő lenne egy másik zenekar albumán. Ed Archer és Kendall Bechtel gitármunkája taní­tani való, a "nagy" párosokat idézi, mint mondjuk Tipton és Downing, Ted Pilot orgánuma pedig unikum a kortársak között a maga öblösségével. John Macko a basszusgitározás mellet finom billentyű-szőnyeget is varázsol egyik-másik refrén alá, még monumentálisabbá téve azokat. Ken Maryt pedig gondolom nem kell bemutatni, szinte mindegyik Sharpnel gitárhős lemezén ő dobolt akkoriban, nem véletlenül. Nem megyek bele egyenként a számokba, í­gy is elég hosszúra nyúlt már a beszámoló, elég legyen annyi, hogy a Time Will Tell, az Angel Of Mercy, a We Rule, vagy a Midnight Love (nem is beszélve a legnagyobb dobásról, a Feel The Heatről), mindegyike orbitális nagy metal himnusz és jó értelemben vett sláger. Zakatolós pörgés, húzós középtempó, vagy éppen bugyinedvesí­tő lí­rai - mindegy, ezek a srácok ott és akkor nem tudtak hibázni. Ezért inkább egy kis történettel zárom az értekezést arról, hogy sikerült végül ráakadnom az első korongjukra, melyet természetesen égen és földön kutattam ezek után. Egyetemistaként volt szerencsém külföldön tanulni, Dánia egyik kikötővárosában. Szocializmusban felnőve, gondolhatjátok milyen hatással volt rám a környezet, ahol hétvégéken olyan bandákat lehetett elcsí­pni, mint az ereje teljében levő Mr. Big, DAD vagy éppen a Rising Force. Megszállottként jártam a várost, kutatva a - szó szerint - underground (merthogy legtöbb a pincében volt) használtlemez-boltok után. Egy ilyenben találtam rá. Fizetéskor a meglehetősen lecsúszott külsejű tulaj közölte velem, hogy nem muszáj ám megvennem, bármikor leugorhatok meghallgatni a lemezeit, csak hozzak néhány doboz sört. "Füstölnivaló" nála mindig akad, tette hozzá. Na, ennyit a fogyasztókat kizsákmányoló karvaly kapitalizmusról, gondoltam. Azért én persze megvettem a lemezt. A cikk apropóját többek között az is adta, hogy nemrég nyomtak egy nosztalgiabulit a Keep It True fesztiválon, a Demonnal, Tygers Of Pan Tang-gel és nem utolsó sorban a mi Kalapácsunkkal egy szí­npadon! A kedvenc lemezeim sorozat további részei