Kedvenc Lemezeim - Night Ranger: Dawn Patrol

Night Ranger - egy méltatlanul kevés figyelmet kapó banda, ami a nyolcvanas években levette Amerikát a lábáról. Na, igen, nálunk a korszakot a Bon Jovi, a Dokken és a Ratt fémjelzi, de azért a tájékozottabbak a rangereket is beveszik a sorba, hisz végső soron ők voltak az elsők, akik nyugaton be tudtak robbanni a köztudatba, méghozzá jókora erővel. Ez javarészt annak volt köszönhető, hogy 1982-es debütlemezük, jelen í­rás tárgya már annyira letisztultan mutatta be a banda zenei profilját, hogy az itt alkalmazott fogások gyakorlatilag az 1995-ös albumukig minden munkájukon megismétlődtek. Egyszerű volt a trükk - két gitár, de véletlenül sem ritmus és szóló felosztásban, inkább versenyeztetve őket; visszafogott, de azért jól érezhető szintifutamok és feszes dobritmus, amik mögött már majdnem elveszik a basszusgitár. Ez volt az a recept, ami majd tí­z évig a csúcson tartotta a Night Ranger-t, és amely recept már 1982-ben készen állt a bevetésre. A Jack Blades vezetésével menetelő banda eredetileg a Rubicon nevű, rövid életű csapatból alakult ki. Először Stereo, majd Ranger névre hallgattak, aztán amikor kiderült, hogy ilyen néven már létezik egy együttes, felvették a Night Ranger nevet - ezen album zárótétele után. A csapatban egyébként mindenki kezdő volt, korábban nem nagyon hallattak magukról, kivéve Alan Fitzgerald-ot, aki a Montrose-zal és Sammy Hagar-ral zenélt együtt, valamint Brad Gillis-t, aki Ozzy Osbourne legendás gitárosának halála után átmenetileg helyettesí­tette Rhoads-t, és egy élő lemezre is felkerült a játéka. A San Francisco-ból származó banda egyébként már karrierjének kezdetén jó kapcsolatot ápolt a Mötley Crüe-vel is - nem véletlen, hogy Jack Blades gyakran feltűnik Vince Neil és csapata körül. Maga a Dawn Patrol minőségileg a zenetörténet egyik talán legjobb debütálása, igazán átütő sikert csak azért nem tudott elérni, mert a banda ekkoriban még nem az MCA-val állt szerződésben, hanem egy kisebb kiadóval kellett beérnie. Kezdésként a Don't Tell Me You Love Me-ben gyönyörködhetünk - nem is lehetne ennél jobb egy albumnyitány. A dalt egy bizonyos lista a világ 92. legjobb hard rock szerzeményeként jelölte meg - személy szerint azt gondolom, jóval előrébb lenne a helye. A dalban nagyon jól érződik Brad Gillis és Jeff Watson gitárosok tökéletes összjátéka. Sorrend kettőjük között nincs, a dal gitártémájában mindketten fontos szerepet kapnak, a gitárszóló pedig gyakorlatilag kettőjük egymást követő gitárjátéka. Kettőjük stí­lusa jól megkülönböztethető - ha másról nem, hát a tremoló használatáról -, de mégis koherens egységet tud alkotni. Nem hiszem, hogy sok gitáros lenne képes ilyen finom együttműködésre. A következő nagydobás a kicsivel puhább Sing Me Away, amiben már Kelly Keagy csillogtatja a vokális teljesí­tményét. Ilyen téren szerintem jócskán elmarad Blades mögött, de még í­gy is kenterbe ver jó néhány rock pacsirtát. A folytatásban szinte kivétel nélkül húzónótákkal találkozunk. A Call My Name majd az album egyetlen balladája lesz, itt azonban ez sem zavaró tényező. A mai napig koncert kedvenc Eddie's Comin' Out Tonight szintén Gillis és Watson együttműködésére épül, igazán remek szerzemény. Az album második fele aztán töltelékszámokból áll össze, itt azonban egy kicsit vigyázni kell a fogalommal. A jól kitalált NR-hangzás ugyanis ezeket az egyszerűbb, nem éppen túlbonyolí­tott dalokat is kimondottan élvezetessé és jól eltalálttá teszi. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy egy gyenge bandánál ezek slágerek lennének, itt viszont a szürkeség homályába vesznek az album első felének csodái mögött. Az egyetlen mélyebb pont a Play Rough, ahol az ember türelme egy kicsit már fogytán... de sose rosszabbat! A Penny viszont megint húzódal, a zárás pedig a rajongók egyik potenciális kedvence, a csapat névadó dala, a Night Ranger - érdekességképp megjegyzem, hogy ebben a dalban még J.D. Salinger kultikus Zabhegyezőjére is tesznek egy megjegyzést. A Dawn Patrol egyike azon lemezeknek, amik megjelenésük pillanatában nem váltottak ki akkora hisztériát, mint kellett volna, de később mind a zeneipar, mind a közönség felismerte a benne rejlő feszültséget és energiát. Ilyen szempontból talán a Too Fast For Love-hoz lehetne a leginkább hasonlí­tani. Az egy évvel később megjelenő Midnight Madness már meghozta a Night Ranger-nek a jól kiérdemelt hí­rnevet és a rajta lévő Sister Christian és You Can Still (Rock in America) pedig a mai napig az együttes esszenciájával egyelőek. A Night Ranger debütálása tehát 1982-ben még nem szólt akkorát, de nagyszerűen felvezette a következő albumot, ami meg is hozta a várt sikert. Jack Blades kisebb-nagyobb szünetekkel máig csúcson lévő bandája egy igazi, de elfeledett amerikai legenda, amivel mindenkinek illik legalább egy próbát tennie, aki kicsit is bí­rja a nyolcvanas évek zenéit. A kedvenc lemezeim sorozat további részei