Kedvenc lemezeim - Pandora's Box: Ómen (Almár Ákos)

'85 őszén a Vörösmarty téri lemezboltban egy érdekes lemezborí­tóra figyeltem fel. Valahogy olyan szokatlan volt. Először az Ómen felirat tűnt fel, azt hittem, ez egy új zenekar neve (jósnak kellett volna mennem...). Aztán a borí­tót megfordí­tva, mikor megláttam a gyertya félhomályában az asztal körül ülő ismerős, hosszú hajú, bajszos alakokat, jöttem csak rá, hogy kedvenc zenekarom új albumát tartom a kezemben. Nem volt kérdés, mit kérek szüleimtől karácsonyra... Ez a lemez számomra azóta is 85 karácsonyát jelenti, ahogy este óvatosan kivettem a tasakból a gyönyörű fekete korongot, rátettem az öreg lemezjátszó tányérjára, finoman ráhelyeztem a tűt, és megszólalt a csoda... Pedig a zenében semmi különleges nem volt, pont azt kaptam, amit vártam - de akkor nekem erre volt szükségem, de nagyon. Egy biztos pont az állandóan - és nem mindig jó irányba - változó világban. Egy kitűnő csapat kitűnő alkotása. Tovább mentek a Kő kövön albummal megkezdett úton, de közben még keményebb lett a zene (hallottam olyan véleményt is, hogy az első magyar heavy metal lemez). Ami viszont teljesen új volt, az a szöveg, ugyanis Földes László í­rta, bár ez a borí­tóról nem derült ki, csak mint közreműködőnek í­rták ki a nevét. Nem egészen értem, hogy miért, bár tény, hogy nem igazán Hobó szövegvilága. Bencsik Sándor gyönyörűen gitározik. Ezekben az években egyre inkább átvette az újabb generáció játéktechnikáját, de játékában továbbra is az érzelemvilága dominál. Itt nincs felesleges virga, minden egyes hangnak szerepe van. Ráadásul a gitár hangzásvilága is megújult, egyszerre dögös, harapós, és tiszta. Zselencz László kiváló basszusgitáros (akárcsak Sáfár József volt), a basszussound ugyan kevésbé tetszik, mint a korábbi lemezeken. Ezt azonban sajnos a kényszer szülte, Zsöci, ha jól tudom, egészségi problémák miatt kénytelen volt áttérni a pengetős játékra. Pálmai Zoltán zseniális dobos, nála csak az nem tetszik, hogy szerintem túl sok helyen használt elektronikus dobokat. Cserháti Istvánt is utolérte a technika, de vele nincs ilyen problémám, játékában alapvetően továbbra is a Hammond orgona dominál (bár lehetett volna kicsit hangosabb), pontosan ott és annyit használja a szintetizátorokat, ahol és amennyit kell. Vikidál Gyula pedig még igazi rock hang volt, bivalyerős, mélyebb tónusú, férfias hangja pedig egyszerűen felüdülés volt az ekkoriban divatos, fejhangon nyávogó énekesek között. Misztikus bevezetővel kezdődik a cí­madó szám, majd belép a basszusgitár, dob, és berobban az egész zenekar. Zseniális kezdés. Középtempós, döngölős dal. A kitűnő gitárszóló Tony Iommi világát idézi, oktávtologatással kezdődik, majd begyorsul. Bukott angyal: marad a dögös középtempó. Ebben a dalban nagyon benne van, miért Bencsik a kedvenc gitárosom, kiválóan megkomponált szólók és harapós, dögös riffek, melyeket tovább fokoz a diszkréten háttérben meghúzódó Hammond orgona. Egyik kedvencem a lemezről. Az Éjszakai vágta lassú dal. Orgona bevezetővel kezdődik, amit zseniálisan fokoz a szintetizátor, majd a gitár, és ezt tetézi Vikidál hatalmas átéléssel előadott éneke. Az István a királyra hajazó refrén azonban nem az igazi. A gitárszóló persze megint zseniális. A Szűz a máglyán sima rock-bluesnak indul (Tolcsvay László szájharmonika-játékával), de ahogy a végén átmegy jazz-bluesba, az a lemez egyik üde szí­nfoltja. Erre mennek a szólók, gitár, orgona, majd szájharmonika, miközben Zsöci walking bass-t játszik, Pálmai pedig finoman, jazzesen kí­sér. Árulók kapuja - újabb misztikus kezdés. A szöveget Hobo mondja, alatta basszust, dobokat (sok elektromost) és sejtelmes billentyűket hallunk. Aztán a refrénnél Vikidál erős éneke, a gitár és az orgona adja a kontrasztot. Az Átok és í­géret billentyű bevezetővel kezdődik, majd a dob hozza be az egész zenekart. Sajnos az ének keverése nem sikerült tökéletesre, helyenként a szavak kí­nosan félreérthetők ("A kí­gyó most a hasán jár" helyett igencsak mást lehet érteni, ami talán nem lenne akkora baj, ha nem pont egy ilyen súlyos témájú, komoly szövegről lenne szó). A dal az (akkori) új időknek megfelelően kicsit lazább. A középrész nem igazán tetszik a szintetizátorokkal és elektronikus dobokkal, de utána felüdülés a gitárszólót hallani. Instrumentális szerzemény következik, Pandora tánca. A dob viszi a hátán a dalt, duplázásaival, kiállásaival, de a szólók (orgona, gitár, szintetizátor, dob) is kitűnők. A lemezt a másik nagy kedvencem zárja: Névtelen hős. Szerintem Samu egész munkásságának talán a három legjobb riffjét zsúfolta bele ebbe a dalba. Vikidál éneke hátborzongatóan gyönyörű, Zsöci és Pálmai zseniálisan támogatja a riffeket (Zoli még a kolompot is bevetette). A szólók megint csak kiválók, főleg az, ahogy a gitár szinte átadja a stafétabotot az orgonának. Kitűnő, egységes lemez. Egyetlen negatí­vumot tudnék csak mondani, hogy szinte végig középtempójú dalokból áll (kivéve az egyetlen lassú nótát), nagyon hiányzik egy gyorsabb, húzósabb téma. Sajnos szerintem részben ennek tudható be, hogy a lemez (akkor) nem lett olyan sikeres, mint a Kő kövön (legalábbis nem fogyott belőle annyi). A hagyományos rockzene addigra már sajnos erőteljesen kiment a divatból, hódí­tott a punk és az új hullám. Igaz, akkoriban már kezdett megjelenni a rockerek újabb generációja, számukra azonban ezek a régi vágású, középtempós dalok már öregurasan hatottak (ha ismerték egyáltalán...). Ők már inkább a frissebb, gyorsabb zenét játszó, fiatalabb zenekarokat éltették. Jó pár évnek el kellett telnie, mire ezek a srácok újra felfedezték a régebbi idők nagy hard rock bandáit. Tudom, nem szokás ilyet í­rni, de egyszerűen hálás vagyok Samuéknak ezért a lemezért. Akárcsak a két évvel korábban kiadott Kő kövön, ez az album is kamaszkorom meghatározó élménye volt. Fogódzó egy bizonytalan világban. Almár Ákos A kedvenc lemezeim sorozat további részei