Életmű: Ronnie James Dio

Ronnie James Dio, azaz polgári nevén Ronald Pedavona a New Hampsire állambeli Portsmouth-ban született 1942-ben. Már fiatalon megtanult trombitálni, zongorázni, majd basszusgitárra és énekre váltott. 1970-ben unokatestvérével alapí­totta meg első zenekarát, melyet először Electric Elves-nek, majd ennek rövidí­téseként Elf-nek neveztek el. Már ekkor megnyilvánult a fiatal Dio tehetsége, melyre nem kisebb zenészek, mint Roger Glover és Ian Piece figyeltek fel. Annyira megtetszett nekik a fiatal énekes, hogy nemcsak turnézni vitték el őket, hanem producerei is voltak az első blues-os hangzású Elf albumnak (Elf-1972).

Az Elf 1975-ig négy lemezt készí­tett, majd egy óriási fordulat következett be: a Deep Purple-t otthagyni készülő Ritchie Blackmore maga köré gyüjtötte az Elf tagjait, hogy egy szólólemezt készí­tsen, ami végül Ritchie Blackmore's Rainbow cí­mmel jelent meg, s ez egyben a Rainbow zenekar megszületését is jelentette.

A kitűnő gitáros különösen jó vásárt csinált az énekessel. Ronnie James Dio kicsiny testmérete ellenére óriási hang birtokosa, aki mind a hard rockban megkövetelt ordí­tásra, mind pedig az érzelemdús balladák eléneklésére képes. A Ritchie Blackmore's Rainbow cí­mű lemez kiváló alkotás lett: nagy slágerek, összetett számok, precí­zen megkomponált művek egysége. Az LP szinte minden száma nagy siker lett, a Catch The Rainbow és a Temple Of The King a balladisztikusabb hangvételű dalok közé tartozik, mí­g a 16 th Century Greensleeves és a Still I'm Sad egy-egy feldolgozás. Dionak igen nehéz dolga volt, hiszen állandóan Ian Gillan-el hasonlí­tották ösze, a "törpe óriás" hangja azonban kiállta a próbát, egyrészt orgánuma, hangfekvése által, másrészt pedig nem az ex-Deep Purple- tag, Gillan stí­lusát követte - mint olyan sokan a stí­lusban -,hanem teljesen egyéni utakon járt. Blackmore továbbra is hasonlóan pengetett, mint korábban, de sok olyan dolgot is csinált, amely nem volt Purple-gyökerű. A sikeres album nyitódala, a Man On The Silver Mountain még a slágerlistákat is megmászta.

Azután ahogyan a siker jött, úgy mentek el a zenészek Blackmore miatt, Dio azonban maradt. Ekkor még nem volt rossz a teljes tagcsere. Olyan zenészek vettek részt a második album elkészí­tésében, mint Jimmy Bain és Cozy Powell a "nyolckarú". A Rising ismét egy nagyon jól sikerült nagylemez lett. Tökéletes volt az összmunka a profi zenészek között. Erről a korongról is lettek slágerlistás dalok, mint a Tarot Woman, vagy az A Light In The Black, azonban az igazán nagy alkotás, a hard rock-heavy metal öröklistán is előkelő helyet foglaló elfoglaló Stargazer (A csillagokat bámuló) volt. Ez a hosszú ballada egyértelműen a középkori lovagok történetei által inspirált Dio gondolatvilágának zenei megjelení­tése lett.

Ahogyan a dal főszereplője sem érte el a csillagát, úgy nem lehetett a Rainbow tagjait az utálatos Ritchie-vel együtt tartani. Megjelent ugyan egy pazar dupla koncertalbum is, de a tagok ettől még nem jöttek ki Blackmore-ral. 1978-ban elkészült a Long Live Rock and Roll, az utolsó igazán remek, élményből fakadó album. A lemez igazi nagyágyúja a Kill The King, a mai amerikai power metál egyik első alapköve (nem véletlen, hogy annyian feldolgozták a Stratovariustól a Primal Fearig ), illetve a Gates Of Babylon, melyet a Nemezis is remekül feldolgozott.

Ezek után egy olyan irányváltás következett, melyben Dio nem akart részt venni, szerelmes balladák helyett egy jóval markánsabb zenei irányvonalra kí­vánt térni. Kilépett a Rainbow-ból, és készült szólólemezének elkészí­tésére. Ekkor hí­vta fel Tony Iommi, aki ki akart szállni a Sabbathból, és szí­vesen dolgozott volna Dio-val. A dolog azonban elsikkadt, ám 6 hónap múlva a Black Sabbath menedzserének lánya, Sharon Arden felhí­vta őt, és megkérdezte, nem volna e kedve az Ozzytól megszabadult Sabbath-tal dolgozni. (Sharon később érdekes mód Ozzy felesége lett.).

Az együttműködésnek az Ozzy éra utáni egyik legklasszikusabb lemez lett az eredménye, melyet a Black Sabbath - de bátran mondhatjuk, hogy bármely heavy metal csapat- azóta is készí­tett. A Heaven and Hell igazán Dio hangjára í­ródott, a gyors metál nótától (Neon Knights) a gyönyörű balladáig (Children of the sea) az epikus hangvételű számtól (Heaven and Hell), -mely előrevetí­tette a Sabbath következő sikeres korszakát- az elmélkedősebb nótáig megtalálható rajta minden, amiért szeretem a metált.

Dio-val ismét megjött a Sabbath szerencséje: újra megteltek a koncerttermek, újra nagy számban fogytak a lemezek, és az indí­tókoncert az USA-ban a régi hangulatot idézte. A sikeres lemezt egy újabb követte , Dio lehengerlő személyisége nemcsak a szí­npadon, hanem a stúdióban is megnyilvánult, nem véletlen, hogy Tony Iommi féltékenykedni kezdett, melynek hatásaként az énekes otthagyta a bandát, magával ví­ve Vinnie Appice dobost. Vinnivel 1982-ben megalakí­totta DIO nevű csapatát, melyben egy roppant tehetséges fiatal í­r gitárost sikerült leszerződtetnie, Vivian Campbellt.

A Holy Diver, The Last In Line és a Sacred Heart lemezek a metálvilág csúcsára röpí­tették az énekest. A lemezeken sikeresen vegyí­tették a Rainbow dallamosságát a Sabbath súlyosságával, DIO technikás dallamaival. A Holy Diveren olyan megaslágerek szerepeltek, mint a Don't talk To Strangers, vagy a Rainbow In The Dark., a The Last In Time-on a We Rock, a Sacred Hearton pedig a R n Roll Children és a Hungry For Heaven.

A Sacred Heart turnén Vivian Campbell kiszállt a csapatból, helyét Craig Goldy foglalta el. Az Intermission LP után a Dream Evil lemez nem hozta a remélt sikereket, Dio körül lecserélődött a zenekar, melynek eredménye Dio karrierjének egyik mélypontja lett . A bukta Lock Up The Wolves után Dio újra csatlakozott a Black Sabbath-hoz. A banda Dioval elkészí­tette azt az albumot (Dehumanizer), mely méltó örököse volt az első két Sabbath albumnak, olyan hangzással, melyet ridegségében és súlyosságában azután megközelí­teni sem tudtak. Dio-nak olyannyira megtetszett ez a zenei világ, hogy miután személyi okokra hivatkozva otthagyta a Sabbath-ot, két olyan albumot készí­tett, melyet az ortodox Dio fanok is értetlenkedve fogadtak. A Strange Highways mintha a Dehumanizer folytatása lett volna, ám még szikárabb dallamvilággal és még több vontatott doomos harmóniával. Személy szerint nekem tetszik ez a lemez, a Jesus, Mary, & The Holy Ghost gépies állati hörgése, illetve a Here's To You zakatoló power riffelése elviszi a hátán az egész anyagot. A viszonylagos sikertelenség nem vette el Dio kedvét. Az Angry Machines még rátett egy lapáttal az előző albumra. Néha mintha Bartókot hallgatna az ember, olyan kakofónikus néhány dal, bár a Don't tell The Kids a Here's To You méltó folytatása, a Hunter Of The Heart pedig akár egy indusztriális köntösbe öltöztetett Trouble szám is lehetne. Ezek ellenére tény, hogy az igen nehezen emészthető albumok nem azt hozták, amit Dio-tól a hí­vők elvártak. Ezt megérezve az énekes változtatott egy kicsit a zenei irányvonalon és a következő, Magica cí­mű lemezen már a Black Sabbath-os őrlések mellett- ott voltak a jellegzetes Dio-i dallamok is. A Fever Dreams és a Turn To Stone dalok akármelyik klasszikus lemezre ráfértek volna, bár a konceptsztori eléggé megnehezí­tette a könnyű befogadást. Dio szerencsére rájött, hogy az igazi sikereket ezen az úton folytatva érheti el. Lecserélve gitárosát, Tracy G-t, 2002-ben kiadta azt a lemezt, melyre a rajongók évek óta vártak. A Killing The Dragon mind zeneileg, mint szövegileg visszakanyarodás volt abba zenei világba, ahol Dio a legnagyobbakat alkotta. A Push, vagy a zseniális Hammond szólóval elkészí­tett Before The Fall igazolták, hogy a mester tud még olyan lemezt készí­teni, mely megfelel az elvárásoknak.

Ronnie James Dio azóta is aktí­v, a közeljövőben fog megjelenni új albuma (Master Of The Moon), melyen remélhetőleg ismét azt az énekest fogjuk hallani, ki a heavy metál egyik legnagyobb egyénisége, s kinek példamutató élete bizonyí­tja: a tehetség kellő szorgalommal bárkit a csúcsra tud repí­teni.