#49: Ringo Starr, Mike Zito, Ten Years After, Grateful Dead, Keith Jarrett

írta Hard Rock Magazin | 2019.11.30.

Elmúlt a Black Friday, bulizzunk a túlélés örömére! Legyen ez egy Black Friday After Party! A partifelelősök: Ringo Starr, aki All-Starr Bandje élén immár huszadszor táncoltatja meg a hallgatókat, Mike Zito, aki nem rokona a híres producernek, Richie Zitónak, rock and roll tribute lemezén viszont feltűnik Chuck Berry egyik rokona (nem, nem Marvin Berry, aki a 'Vissza a jövőbe' filmben megmutatta Chucknak az „új hangot, amit keresett”), a Ten Years After, akik 50 év elteltével is ugyanolyan intenzitással nyomják a blues rockot, ha nem még keményebben, a Grateful Dead, akik a háromórás koncertek és a hosszú hangszerszólók szakértői, és végül, ha elfáradtál, elengedheted magad Keith Jarrett zongoraimprovizációira. Jó bulizást!

Szinte hihetetlen, de a 79 éves zenész huszadik önálló albuma jelent meg nemrég. Ebben nem szerepel a számtalan élő felvétel és azok a lemezek sem, amelyeken vendégként közreműködött. Ez a szám csak az önálló stúdiólemezeit tartalmazza. Ringo Starr és az All-Starr Band minden évben koncertezik, és élő produkciójuk minden alkalommal sikeres. Ringo a saját korosztályának az egyik legsikeresebb alakja, aki nemcsak a színpadon, de a dalszerzésben is bizonyít.

Új albumának a címe is mondhatni, hogy kézenfekvő volt, hiszen hangversenyei alatt szokta kérdezni a közönséget: „What’s my name?”. Mire persze a lelkes közönség válaszol, hogy „Ringo”. Ringo egyik szerzőtársa, Colin Hay javaslátára dolgozták ki ezt a dalt, amiben ez a kérdés-felelet is lejátszódik. Nem meglepő, hogy a dal a folyamat végére a lemez címe is lett. De vegyük csak sorra, kik azok, akik az egykori „gombafejű” mellett most feltűnnek. Joe Walsh gitáros és a főszereplő az első dalban kalauzolnak minket vissza a '70-és évek hangulatába. A Gotta Get Up to Get Down bluesos hangulata és improvizációs jellege miatt szerintem kilóg picit a lemez összképéből. A következő nagyágyú pedig a TOTO gitárosa, azaz Steve Lukather. Luke hosszú évek óta tagja az All-Starr Bandnek, így nem lepett meg, hogy ezúttal a dalszerzés oldalán is szerephez jutott. A Magic című dal egy valódi varázslat lett, érezhető rajta Luke egyedi stílusának minden íze, ez a dallamos rock nóta szerintem Ringo aktuális lemezének a legjobb dala. Igazi himnusza lehet majd egy következő koncertsorozatnak.

Ahogy korábbi kiadványain, így most is helyet kapott egy kis múltidézés, ezúttal a Money című dalt formálta új alakra. Ezt a művet – amely eredetileg Berry Gordy és Janie Bradford szerzeménye – egyébként már 1963-ban a The Beatlesszel is feldolgozták. És ha már a régi idők dalai, akkor nem mehetek el szó nélkül a Grown Old With Me című dal mellett, amely az egész lemez egyik kiemelkedő darabja. Persze nemcsak azért, mert Paul McCartney is szerepet kapott benne. Az egykori Lennon szerzemény-töredéket a két élő „beatle” befejezte, a hozzá készített hangszerelés pedig varázslatos. John Lennon és Ringo Starr éneke között azért van különbség, de a lemez képébe teljesen belesimul ez a dal. A korong utolsó négy dala a tökéletes bizonyíték, amit a Ringo név hallatán elvárhatunk. Színes, pörgős, de ugyanakkor érzelmes dalok.

A közel nyolcvanéves zenész nem hibázott, ismét egy erős lemezt készített. Amellett, hogy dobol a lemezen, frontemberként is jól teljesít. Mi kell ahhoz, hogy a ’What’s My Name’ lemez élményt nyújtson? Egyszerű: csak egy picit ki kell kapcsolni és hagyni, hogy a zene és a szöveg átjárja az ember gondolatait. Mert mi is az előadó neve? Ringo Starr! És ez a név biztosíték arra, hogy csalódás nem érheti az embert.


Mike Zito teljes egészében biztonsági játékot választott legújabb stúdióalbumához: elővette az egyik legnagyobb hatású rock and roll játékos mindenfelé jól ismert szerzeményeit, meghívott nagy neveket a műfajból, hogy segítsenek neki.

Szóval a kiváló amerikai gitáros tizenhatodik stúdióalbuma egy tribute lemez, tisztelet egy olyan mester felé, akinek generációkon átívelő hatása elvitathatatlan. Keith Richards, Bob Dylan, Ted Nugent, Roger Glover a legnagyobb inspirációnak tartja őt, a pályatársak közül Elvis Presley, Carl Perkins vagy Buddy Holly is játszotta dalait.

A szelekció mondhatjuk, teljes, itt sorakozik az összes olyan Chuck Berry-dal, melyek a rock and roll-legenda kötelező darabjai, ezeket számtalan előadó feldogozta már. Most is sokan csatlakoztak a jutalomjátékhoz. Csak néhány név: Walter Trout a Johnny B. Goode-ba szállt be, nemcsak gitárjátéka, énekhangja is hallható. Joe Bonamassa a Wee Wee Hours bluesában hozza a kötelezőt, Eric Gales a Back In The USA-ben hallható, Sonny Landreth a Havana Moont erősíti. Tinsley Ellis a Promise Landhez adta hozzá a magáét. Két meglepő vendég is akad a hosszú vendéglistán: a Maybelinne kalapálásában Richard Fortus, a Guns N’ Roses gitárosa tűnik fel, de a legnagyobb meglepetés a Testamentből Alex Skolnick jelenléte. Nincs itt semmi thrash metal, viszont a Downbound Train eredetileg is savas zakatolását jazzessé tették, valamennyire lassították, talán enyhén Santana hatása is hallható. Mindenesetre kilóg az album zenei vonalából, de az egyik legjobban sikerült darab. Alextől egyébként a jazz nem áll távol, kipróbálta magát ebben a műfajban is, alapított egy jazz triót is.

Egy tribute album sosem világmegváltó szándékkal készül, ez sem ilyen szellemiségben született. Egyszerűen emléket állítottak Chuck Berrynek, és ez a törekvés maximálisan sikeredett. És még Chuck Berry unokája, Charles Berry III is játszik rajta!


A veterán woodstocki társulat 2017-ben kiadott egy kiváló stúdióalbumot ’Sting In The Tale’ címmel, ezen a Németországban felvett albumon keverednek az új és az örökzöld TYA-dalok.

Hála az égnek, a koncerteken most is fontosak a hosszú hangszerszólók, ebben a kérdésben nem alkalmazkodtak a kor elvárásaihoz, sőt azt mondom, gazdagabb lett ez a rész, mert Alvin Lee mellett annak idején Chick Churcill kevésbé jutott szóhoz, most pedig több billentyűs szólót elhelyezett a lemezen, és ez jót tett az egész koncepciónak. Ettől függetlenül ez most is egy gitárcentrikus anyag, csak színesebb. Colin Hodgkinson is változást hozott a csapatba egyéni basszusjátékával. Egyébként a régi dalokat több helyen áthangszerelték, több olyan szösszenetet is elhelyeztek, melyek eredetileg nem voltak részei a szerzeményeknek.

Az album csúcsa az akusztikus rész, mely három nótán keresztül tart: a Portable People - Don’t Want You Woman - Losing The Dogs láncolatban Marcus Bonfanti a tradicionális bluesgitározás magasiskoláját mutatja be. Egyébként az album többi részén bátran hozzányúl az Alvin Lee-féle dalokhoz, eszében sincs, hogy másolja néhai villámkezű elődje stílusát. A lendület nem vész el a végére sem, hiszen a pusztító Goin’ Home-mal hatásosan befejezik az anyagot.

A Ten Years After sajnos már régóta nem játszik az élvonalban, ha nem fesztiválon lépnek fel, klubokban zenélgetnek. Kár, mert ezt a hangszerközpontú muzsikát több embernek kellene megismerni. És bár mára csak ketten maradtak az eredeti tagságból, a jelenlegi felállás is hozza minőségben azt a szintet, amit a zenekar elképesztően magasra tett már ötven évvel ezelőtt is.


Újabb élő anyaggal bővült a zenekar lassan végtelen hosszú koncertalbum-listája, ezúttal egy kései, 1991-es koncertet tettek közkinccsé. A szerencsésebbek augusztus elsején a világ egyes mozijaiban megnézhették a fellépés filmváltozatát.

A Grateful Deadhez hozzátartoztak a megabulik, már csak azért is, mert irgalmatlan méretű hangcuccal dolgoztak karrierjük során. Ez is egy gigakoncert, már ami a méreteit illeti: a New Jersey-ben található East Rutherfordban nyolcvanezer ember jött össze a Giants Stadiumban.

A Grateful Dead most sem tagadta meg önmagát: a kilencvenes évtizedben már javában tartott a rock valódi értékeinek inflálódása, a fogyasztókat úgy kondicionálták a koncerteken, hogy a lehetőleg egy hosszú hangszerszóló alatt – már ha volt – menjenek ki a büfébe, mondván, azok a részek unalmasak. Jó pár – a hatvanas években a Deaddel együtt indult – banda akkori élő fellépései ezt bizonyítják, hiszen ők meg sem próbálkoztak az improvizációs agymenésekkel, a korábbi időkhöz képest bizony kasztrált műsort nyomtak.  Jerry Garciáékat ez azonban nem zavarja, mert ők ugyanazon elvek mentén játszanak ezen a tripla albumon, mint húsz-huszonöt évvel korábban. A dalokat derekasan elnyújtják, sőt a koncert utolsó harmadában külön hangszerszólókkal is szórakoztatják a nagyérdeműt – mindezt egy stadionban teszik! A koncertjeik átlagban három órán keresztül tartottak (nem hetvenöt percig, igaz, Mr. Coverdale???), mindent eljátszottak, ahogy szokás mondani.

A stíluskavalkádot, mely zenéjüket mindig is jellemezte, természetesen hangzásban aktualizálták, bizonyítva jelenlétüket az akkori kor rockzenei kínálatában. Kár, hogy Jerry Garcia viszonylag korai halála miatt ezt követően nem tartott már soká. Biztos vagyok benne, hogy a huszonegyedik században is meggyőzően jelen lettek volna hippi zenéjükkel.


A hetvenhárom esztendős zongoraművész mindig a klasszikus zene és a jazz határán mozgott, zongorával előadott koncertjei illetve albumait – szólóban vagy kísérőkkel – nem lehet száz százalékosan beilleszteni egyik műfajba sem. Volt, hogy Chick Coreával karöltve Mozartot játszott szimfonikus kísérettel.

Ez a helyzet ezzel a most megjelent – három évvel ezelőtt lezajlott – koncerttel is. Az első tételek improvizációi közelebb állnak a jazzhez, ám a kortárs komolyzenére jellemző nem éppen fülbemászó futamok is hallhatók. Ezekben a tételekben nagyon széles spektrumon kezeli a rögtönzéseket. Később jönnek a Keith Jarrett-féle tipikus romantikus, klasszikus zenére hajazó hangsorok, valami hasonlóak, melyeket a már kultikus 1975-ben megjelent ’The Köln Concert’-en is hallunk, bár ezek most nem akkora hatásúak. Ezek is természetesen improvizatív témák, valahogy mégis jobban kordában tartottak, mint a kezdetek. Közben halljuk Jarrett hangját, azokat a tipikus érzelmi kitöréseit, amit játék közben mindig produkál. És képzeljük hozzá jellegzetes mozgását is, hiszen köztudott, ő nem az a zongorista, aki a billentyűk verése közben végig ülve marad.

Érdekesen szerkesztett lemez, mert az alkotó a lemez első felére tette a nehezebben emészthető tételeket, a befogadhatóbb, dallamosabb darabok a második félben hallhatóak. Itt egyébként esetenként felhangzik pár tipikus jazzfutam is. A végére marad a Somewhere Over The Rainbow, ez a mindenfelé ismert sláger levezeti az előző majd másfél órát. Jarrett egyébként rendszeresen ezzel az örökérvényű melódiával zárja koncertjeit.

Szerkesztette: CsiGabiGa