Klubkoncert az arénában: Richie Kotzen – Barba Negra Track, 2019. 07. 09.

Költői túlzás arénának nevezni a Barba Negra Tracket – különösen, mióta a vendéglátás oltárán feláldozták a lelátót –, de a kontraszt érzékeltetése ezt kívánja, ugyanis a teltház esetén 5000 feletti nézőszámot produkáló BNT ezen az estén pár száz fős közönséget hozott, akik szellősen elfértek a keverőpult előtti placcon.

Nem is nagyon világos számomra, hogy miért ekkora helyre szervezték a koncertet, mert Richie Kotzen kábé nagyobb klubokat tölt meg Európa-szerte (kivéve persze a fesztiválokat), nálunk is A38-FEZEN Klub kaliberű helyeken lépett fel idáig (meg persze a FEZEN-en kétszer), most meg ez… Próbáltam összeszámolni, hogy Richie hányszor járt Magyarországon, a nem hitelesített végeredmény szerint – beleértve a 2016-os The Winery Dogs-bulit is – ez volt a tizedik koncertje nálunk (egyedülálló módon mindegyikről írtunk, klikk a linkekre!) tehát a szervezői rutin hiánya kizárva, az üzleti számításokhoz viszont semmi közöm. Meg különben is az számít, aki eljön egy ilyen show-ra, nem az, aki nem, és ez a hozzáállás első perctől megvolt a színpadon és a nézőtéren egyaránt.

Az kicsit zavart a koncertre készülve, hogy felvezető produkció nincs (pedig milyen kellemes meglepetés tud lenni némelyik), azon viszont már elkezdtem magamban hisztizni, hogy a kezdés 20:30-ra lett meghirdetve és a Track adottságai miatt 22:00-kor kötelező decibel-záróra van, mi férhet bele olyan 90 percbe, ami egy kisebb csúszás miatt máris órányira olvad? Kár volt aggódni, mert pontos kezdéssel sétált fel a színpadra Richie és a közel 9 éve változatlan „személyzete”: Dylan Wilson basszer és Mike Bennett dobos.

Az utóbbi években kizárólag kiváló tapasztalatokat szereztem a power trió felállással kapcsolatban, erre ráerősített ez az este, mert olyan energiával kezdtek bele a 2018-as Riot kislemez élő verziójába, hogy rögtön leöntöttem magam sörrel. Háromszólamú vokál, virtuóz hangszerkezelés, néhány száz lelkes néző, egyáltalán nem lepett meg, hogy kívülről fújják a szöveget, kilencszer visszatérni hozzánk nem lehet a véletlen műve.

Richie a 2008-as brazil turnéja óta nem használ a koncertjein pengetőt, ő maga vallotta be, hogy ezzel a technikával új dimenzió nyílt meg előtte a gitározásban, a nézőtéren is megnyílt az az új dimenzió, ámulatba ejtő volt az a laza játék, amit produkált. Hard rock, jazz, blues, R’N’B, soul, meg ki tudja, még minek a fúzióját tapasztalhattuk meg, amihez olyan szőrös énekhangot produkált, ami a néhai Chris Cornell legjobb stúdiós pillanatait idézte, semmi takarékoskodás, minden hang a helyén, akár a lemezein.

Ez volt a 24 állomásos Európa-turné 16. fellépése, nagyon érződött a „már jól bemelegített, de még nem fáradt” állapot, többször is jazzy instrumentális elszállásba ment át a show, az első hosszabb alámerülés a Your Entertainernél következett be, amikor a két kísérőzenész hosszabb lehetőséget kapott a villantásra, a közönségtől tapsot a blokkjuk végén, mint egy jazzkoncerten, Richie-től pedig „pretty funky guys”-dicséretet.

Aztán a Doin' What The Devil Says To Do is hozott egy komolyabb hangszeres kibontakozást, igazán nagy szólózás viszont a műsor közepén, a Peace Sign és a Fear közé beékelődve következett be, ami a megszerzett hivatalos szetlistán Mike And Dylan Momentként szerepelt, na ebben a részben volt flapping tekerés, octave playing mutatvány, bivalyerős dobjáték, ahol az effektezett második pergőnek is jutott szerep bőven, a végén pedig gitár+basszus ikerjáték, a közönség megvéve kilóra.

Azzal tisztában vagyok, hogy egy 3 évtizedes szólókarrier 22 lemezét egy ilyen kvázi fest-set nem foghatja át, de a műsor a két új dalt leszámítva 6 szólólemezből merített úgy, hogy a kivételes pályafutás első fele mindenestől kimaradt. Persze a beválogatott dalok egytől-egyig a kiváló kategóriába tartoznak, és úgy sikerült összerakni a sorrendet, hogy ezúttal nem volt panaszkodós nótablokk, amire Richie egyébként hajlamos, és 1-2 magyarországi koncertjét sikerült már ilyen módon leültetnie.

Szó se volt leültetésről, végig magas hőfokon égett az előadás, amit az ismét jazzy villantásba hajló Remembert követően a pár hetes új nótával, a Venom extended verziójával sikerült tűzijátékká fokozni a vége felé, aztán „peace and love”, majd jobbra el.

Mi van? Ez a drága jóember alig szólalt meg egész este, annyira belefeledkezett a játékába (amibe persze mi is belefeledkeztünk), a produkcióra semmi panasz nem lehet, de legalább egy „köszi, hogy eljöttetek, fasza közönség vagytok” típusú klisét nem érdemel meg ez a maroknyi lelkes néző? Hát azt nem, de ráadásnak egy all-round szólóparádévá kibontott Help Me-t igen, meg elköszönésképpen a rövid Poison-időszakban írt toplistás dalt, a Standet. Na, azt nem gondoltam, hogy a Poisonnak ilyen masszív rajongótábora van Magyarországon, a közönség kis híján túlharsogta a bandát, velük együtt énekelve.

Richie Kotzen már régen megtalálta azt az egyensúlyt a sok-sok forrásból táplálkozó zenéjében, ahol saját felismerhető stílust sikerült kialakítani, de nem kellett a művészi törekvéseit feladni a befogadhatóság érdekében. Ehhez jön a tanítani való játék, a kiváló énekhang, meg a kisugárzás, nem véletlen, hogy tizedszer is vevők voltunk rá kis hazánkban. Azért egy kicsit derűsebb kiállásnak jobban örültünk volna akkor is, ha tudjuk, hogy a világsztárok is ébredhetnek fejfájással.

Ui.: A soulosabb részeknél annyira ott lebegett Prince szelleme, hogy már-már azt vártam, hogy egy átkötéssel belekezdenek a Purple Rainbe. Ez persze nem kifejezetten a koncert sajátossága, elég rápillantani az ’Into The Black’ és a ’Graffiti Bridge’ albumok borítójára, és az „áthallás” ugyan lehet véletlen is, viszont Richie a ’Purple Rain’ albumot odasorolja a 10 közé, ami megváltoztatta az életét.

Riot / War Paint / Bad Situation / Your Entertainer / Love Is Blind / Doin' What The Devil Says To Do / Peace Sign / Mike And Dylan Moment / Fear / Remember / Venom // Help Me // Stand

Szöveg: Dzsó
Képek: Mahunka Balázs
Videó: Vaszil László
Köszönet a Live Nationnek!