fbpx

Félház előtt is teljes tűzerővel: Judas Priest, Ørdøg – Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2018. 07. 24.

írta Hard Rock Magazin | 2018.07.27.

A Judas Priest idei ’Firepower’ lemeze minden várakozást felülmúlt, egy ereje teljében lévő, sikerre éhes zenekar képét mutatta. Amikor jött a hír az itthoni buliról, sokakban nem volt kétség, hogy ezt látni kell. Aztán viszont jött a feketeleves, mikor bejelentették, hogy Glenn Tipton betegsége miatt nem tud a zenekarral tartani. A hír hallatán elkezdtek özönleni a hozzászólások pro és kontra, hogy ez már nem is igazi Judas Priest. Valamilyen szinten mindkét tábor véleményében van igazság, de sajnos ilyen az élet. A betegség jön és nem kérdez. Láttunk már erre példát korábban (pl. AC/DC) és szerencsére mindig működött a történet. Előrebocsátom, hogy most nemcsak működött, hanem hatalmas tűzerővel söpört el mindent maga körül!

A bemelegítés hálás (vagy hálátlan?) feladatát a sokat látott muzsikusokból verbuválódott Ørdøg kapta. A netes kommentháborúból feltűnhetett, hogy ez nem mindenkinek nyerte el tetszését. Természetesen növelte volna az est ár-érték arányát, ha a korábbi országokban melegítő Megadeth kapta volna ezt a 40 percet, de sajnos ők nem kísérték végig a túrát, így maradtak az "Ördögök".

Én csak felületesen ismerem a zenéjüket, de modern ízekkel átszőtt metaljukat a vártnál nagyobb lelkesedés fogadta. Rajtuk egyértelműen látszott, hogy ez egy jutalomfalat, egy valóra vált álom, hogy az Aréna színpadán állhatnak. Andráson (Vörös András – ének) különösen érződött a felszabadultság és az öröm. Minden dal után igyekezett megköszönni a lehetőséget a szervezőknek és a fogadtatást a közönségnek. Sajnos a technika nem állt az oldalukon, mivel a hangzás végig kritikán aluli volt.

A dob és a basszus mindent elnyomott. A gitárok halkan és erőtlenül szóltak, András éneke hallható volt, de annyira nem, hogy értsem is a dalok üzenetét. Sajnos ez teljes mértékben élvezhetetlenné tette a koncertet számomra. A színpadi lelkesedésük viszont egyértelműen arra késztetett, hogy adjak nekik egy esélyt és hallgassam meg a lemezeiket, mert a körülmények ellenére tetszett, amit művelnek. Nem próbálnak egyetlen külföldi nagyágyúnak sem a magyar megfelelői lenni, hanem nehezen befogadható zenéjükkel a saját rögös útjukat járják.

(Nem bántom őket, tényleg lelkesen és hálásan játszottak, de ez nem az ő célközönségük volt. Nem tudom, mennyi új rajongót szereztek ezzel a fellépéssel, mindenesetre a közönség fele rockertalálkozót tartott a büfékben, sorba állt a merch-pultnál vagy egyszerűen leült kint a küzdőtérre vezető lépcsőkre. Progresszív elemekkel átszőtt modern metaljuk jó volt a Trivium vagy a Mastodon előtt, és nem fognak szégyent vallani vele a Sons Of Apollo előtt sem, ide valami direktebb muzsika kellett volna. A külföldi koncerteken ugye a Megadeth vagy a Black Star Riders volt meghirdetve a Judas Priest előtt, ez azért elég jól megmutatja az utat, hogy milyen zene való a metal Istenek elé. Én a magyarok közül a Twistert vagy az EGO Projectet raktam volna ide, akkor nem kint ácsorgott volna a nép.)

Bármennyire is hihetetlen, de a Heavy Metal isteneinek ez volt a második önálló koncertje hazánkban. Fesztiválokon el lehetett őket csípni párszor (FEZEN, Sziget, Summer Rocks), szerencsére nekem sikerült is háromszor, így láthattam a legendás felállással is őket, tehát volt viszonyítási alapom. Az este nagy kérdése számomra az volt, hogy a két gitáros ikon nélkül méltó tud-e maradni nevéhez a csapat, tud-e olyat nyújtani, ami elvárható. Annak, hogy ez a koncert az Arénában valósult meg, valószínűleg az a sajnálatos oka, hogy jelenleg Budapesten hiánycikk az 5-6 ezer fő befogadására képes koncertterem. Az borítékolható volt, hogy a próféták nem tudják csurig tölteni az arénát, főleg nem a nyári fesztiváldömpingben. A színpad elrendezését és a nézőtér lefüggönyözését is okosan oldották meg a szervezők.

(A rövid oldalra fordították a színpadot, mint az Easten, és betolták a széksorokat – alig adtak el ülőjegyet.)

Az biztos, hogy nem lehetett csúf a nézőtér a színpad felőli oldalról, vagy a páholyokból. Stabilan hozták a tőlük elvárható nézőszámot. Más országokban sem játszanak sokkal nagyobb létszám előtt, szóval semmiért sem kell szégyenkeznünk.

A szalagos nyitány után lehullt a lepel, és iszonyatos erővel érkezett az új lemez címadója, ami előrevetítette, hogy mi is várható az este folyamán. Egy lendületes, energiával teli heavy metal koncert a stílus isteneitől. Ami már itt feltűnt, hogy Richie Faulkner sokkal nagyobb szerepet vállalt, mint korábban. Azt eddig is tudtam, hogy nagyon a kezében van a hangszer, de mindig úgy éreztem, hogy visszafogja magát és hagyja, hogy a klasszikus arcok vezényeljék le a bulit. K.K. Downingot eddig is tökéletesen helyettesítette, de most, hogy Tipton kényszerpihenője miatt ő lett a rangidős hathúros, megmutathatta, hogy mire is képes igazán. Végig magabiztos és laza eleganciával, igazi gitárhősként viselkedett a színpadon, és elvitte a hátán a show-t. A srác egyike a legnagyobbaknak a korosztályából. Ha néhány évtizeddel hamarabb születik, ugyanolyan ikon lenne, mint a klasszikus duó tagjai. Biztos vagyok benne, hogy a Grinder alatt már nem volt ember a teremben, aki megkérdőjelezte volna a jelenlegi koncertfelállás létjogosultságát.

(Nekem egy kicsit Accept-érzésem volt a 2 Flying-V láttán. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna Tiptont Flying-V-n játszani – ettől még előfordulhatott, de nem jellemző. Valóban Richie vitte a prímet, annyira,hogy először 'A Richie Faulkner show' címet akartam adni a beszámolónak. De hát ki más vitte volna? Halford már nagyon régen nem viselkedik showmanként, az énekléssel van elfoglalva, a sztenderd közönség-ooóztatáson kívül nem nagyon tesz a hangulatért, de nem is ezért szeretjük. Ian Hill mindig is hátrahúzódva zenélt, Scott Travis a dob mögül meg mégsem vezényelheti a bandát! Itt a két gitároson volt mindig a hangsúly, akik közül Richie viselkedett igazi rocksztárként – néha túlzásba is vitte –, napszemcsi, közönséghergelés, keresztbe tett lábbal ülve flegmán gitározás a lábdob előtt, és persze a fergeteges szólók, amiknek a 80%-át ő játszotta. Andy Sneap annyira kiszolgáló gitáros volt a bulin, mint Uwe Lulis – már megint egy Accept-hasonlat.)

Andy Sneap maximális alázattal hozta a „másodhegedűs” szerepét. Látszott rajta, hogy nagyon élvezi, de nem akar több lenni, mint ami. Ezután következett az első meglepetés a Sinner képében. Richie ebben a dalban is megmutatta, hogy annak idején miért is került éppen ő a zenekarba. A mostani turné szettjébe szerencsére az új album dalai mellett becsempésztek néhány ritkán vagy régen játszott dalt, mint például a Saints in Hellt, a Tyrantet vagy a Bloodstone-t. (Üdvözlöm ezt a hozzáállást, sokan átvehetnék itthon is azt, hogy évről-évre ne ugyanazt a tizenkettőt kelljen hallgatni, ráadásul ugyanabban a sorrendben.) Vártam a ’Defender Of The Faith’ album balladáját is, a Night Comes Downt, mely annyira mély érzelmi hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel van töltve, hogy végig hidegrázós.

(Különlegesek voltak a turnéhoz készített háttérvideók is. Emlékezetes marad a Ripperhez készített fekete-fehér – korabeli újságkivágásokkal teletűzdelt – Hasfelmetsző Jack történet, vagy a Saints In Hell árnyjátéka az angyallal, a vadállatokkal és a mennyből visszazuhanó emberekkel. A pálcás bábok alkalmazása egyedi hangulatot teremtett a dalhoz. Ja és – megint egy Accept hasonlat – ellopták a Metal Heart ötletét, egy érted dobogó fémszívet láttál a Turbo Lover alatt (ha ott voltál). Az országúti motorosok a Hell Bent For Leather mögött, vagy a brit zászló és az annak emlékét meggyalázó utcai zavargások a Breaking The Law aláfestéseként szintén jól sikerültek, de semmi sem múlhatta felül azt, amikor a You've Got Another Thing Comin' alatt a tomboló közönséget pásztázta a kamera, azt meg végképp nem, amikor a Painkiller alá régi Tipton-szólók videóit vágták be. Kár, hogy nekünk csak ennyi jutott belőle ezen az estén!)

Rob Halford brillírozott ebben a dalban is, ahogy végig a koncert alatt. Korát meghazudtoló módon énekelte végig a bulit. Persze a visszhanggal most sem spóroltak, de közel a hetvenhez így is csoda kategória, amit hallhattunk tőle. A The Ripper vagy a Painkiller magasaihoz meg kell már támaszkodnia, vagy le kell térdelnie, de még mindig méltón és emelt fővel viselheti a Metal God címet. A rá jellemző és tőle megszokott robotmozdulatokkal és kézlegyintésekkel vezényelte végig a bulit. A kommunikációt most sem vitte túlzásba, de nekem nem is hiányzott, mert így legalább nem tört meg a felépített műsor lendülete.

(Többektől hallottam, hogy bezzeg Rob hangját megint effektezték. Lehet, hogy a 67 éves sztár hangja már nem annyira erős, mint fiatalkorában, ezért zengetőkkel felturbózták egy kicsit. De azokat a hangokat ki kellett énekelni, hogy legyen mit kozmetikázni! Az elmismásolt hangok vocoderes kijavítása nem működik real-time-ban. A Metal God pedig kapaszkodott, görnyedt, erőlködött, de kiénekelt mindent, amit kellett ezen az estén. Ellenben engem az lepett meg, hogy a mély hangokkal nehezebben boldogult. A Lightning Strikesban minden alkalommal oktávott ugrott – felfelé, ennyit a teljesítményéről – a bridge-ben. Visszahallgattam a stúdiófelvételt, gyakorlatilag az aláénekelt felső szólamra tért át a sor közepén.)

Természetesen nem maradhatott el a motor és a tányérsapka sem a Hell Bent For Leathernél, de azt hiszem, hogy ezek olyan elemei egy Judas Priest-koncertnek, hogy az lenne sértő a rajongókra nézve, ha nem lennének. Nagyon szép gesztus volt, hogy ha sajnos a színpadon nem is, de legalább a kivetítőn megjelent Glenn a Painkiller alatt. Ez a fajta tiszteletadás mindig elérzékenyít, innen látszik, hogy ez a banda nem az üzletről szól ennyi idő után sem. A ráadásban három kimaradhatatlan klasszikust vezettek elő (Metal Gods, Breaking The Law, Living After Midnight), majd hosszú búcsúzkodás és pengetődobálás után elhagyták a világot jelentő deszkákat. A hangzás az első pár dal után összeállt, és szépen szólalt meg a cucc, a hangerő pedig nem szakította át a dobhártyáimat, amit nem is bántam.

Most láttam negyedszer a zenekart, de magabiztosan állíthatom, hogy ez volt a legjobb előadás, amit elcsíptem tőlük. Teljesen magával ragadott a színpadról áramló energia, amivel játszották dalaikat. A kérdésemre is megkaptam a választ: a Judas Priest a két gitáros legenda nélkül is magabiztosan birtokolja vezető helyét a színtéren, és bár a színpad képéből hiányoznak a nagy öregek, a fiatalok pimaszságukkal növelni tudják a produkció értékét. Ha most kívánhatnék egyet, akkor biztosan az lenne, hogy láthassam őket még egyszer az életben.

(A ráadásban a 'British Steel' egyeduralkodása azért mutatja, hogy melyik lemezzel lettek igazán szupersztárok. Nekem jobban bejött volna a The Sentinel – ha már a Hellion - Electric Eye párost elhagyták – és az sem lohasztotta volna le a hangulatot a ráadásban, ha a két új gitáros egy P. Mobil-féle Johnny B. Goode őrjöngéssel teszi le a névjegyét, ha már egyszer feldolgozták a 'Ram It Down' albumon. Hiszen mint látjuk, a kötelező köröktől is el lehet térni. Nemcsak az Electric Eye maradt ki a programból, de a Victim Of Changes is, ami nélkül korábban elképzelhetetlen volt Judas Priest koncert. De ne legyünk telhetetlenek, jó volt így, ahogy volt, és – bár sokan úgy mentünk el, hogy talán utoljára láthatjuk kedvencünket – bizakodásra adott okot a James Bond filmekre emlékeztető kiírás a műsor végén.)

Setlist: Intro / Firepower / Grinder / Sinner / The Ripper / Lighting Strike / Bloodstone / Saints In Hell / Turbo Lover / Tyrant / Night Comes Down / Freewheel Burning / Rising Form Ruins / You’ve Got Another Thing Comin’ / Hell Bent For Leather / Painkiller /// Metal Gods / Breaking The Law / Living After Midnight

szerző: Losonczi Péter
(bele-belekotyogott: CsiGabiGa)
képek: TT
Köszönet a Live Nationnek!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások