fbpx

Odavarrt a Kadavar - A38, 2014.12.03.

írta StonerCsab | 2014.12.08.

Kicsit nehézkesen ugyan, de összejött egy remek buli december 3-án, az A38 Hajó rakterében. Az eredetileg november ötödikére meghirdetett bulit a srácok kimerültség miatt lemondták, ami igazából érthető is, ha megállás nélkül koncertezik az ember. Az új dátumot egy hónappal későbbre tűzték ki, a magyar állomás így a turné utolsó fellépése lett. Ez azért mindenképp jobban hangzott, mintha lemondták volna. A felállás maradt, és még kombinált bérlet is volt a Hajó jóvoltából a Kadavar és az Airbourne koncertjére, szóval a helyzet azért nem volt annyira reménytelen.

Aztán jött még egy rossz hír a pótló buli napján: a The Picturebooks busza lerobbant a Magyarország felé vezető úton, így nem tudták vállalni az esti bulit. Mentek is a sajnálkozó kommentek, de a helyzeten nem lehetett már segíteni. Előzenekarnak így a Headbengs rákosszentmihályi fenegyerekeit hívták, akik nem sokkal fél kilenc után jöttek fel a színpadra, és kis piszmogás után bele is kezdtek jól sikerült műsorukba. A koncert előtt a közismert videómegosztón belehallgattam a dolgaikba, így valamiféle rálátásom volt a zenekarra, de azt megjegyzem, hogy élőben sokkal jobb volt hallgatni őket. Egy kicsit AC/DC-s, rock & rollos hajhúzás ez, „szex, pia, csajok, buli” szövegvilággal, ráadásul magyarul.

A mindent elindító kőkorszakból táplálkozó zenét nyomnak a srácok, az énekes-gitáros Gergő sapkában, Angus Young módjára rohangált, pózolt, rikácsolt, de amellett jó kis riffeket és szólókat produkált. A ritmusszekció is biztos sok Zeppelin-plakátot ragasztott a szobája falára, mert a kinézetük és kiállásuk maximálisan tükrözte az akkori korízlést. Bár hiába próbálták a közönséget és még a pultos lányokat is közelebb invitálni a színpadhoz – mert ugye felvétel is készült a buliról, előttük meg alig álltak –, elég kevesen akartak közelebb menni. Ez persze a nézők bátortalanságán, sörhiányán, és nem a produkció minőségén múlott. A Headbengs vérbeli koncertzenekar, remek felvezetőnek bizonyultak.

Rövid szünet után a színpadra lassú füst ereszkedett, és megnyílt egy időrés a Dunán, ami közel másfél órás időutazásra invitált minket a Kadavar társaságában. Ha létezik dimenziók közötti ugrás, akkor a német trió biztosan tudja a nyitját, mert hihetetlen, hogy ebben a korban születtek. Zenéjük első hallásra a Vízöntő-korszak szellemének megidézése, a Black Sabbathhoz, Pentagramhoz hasonlóan hipnotikus, riffalapú muzsika, amely néhol borongós, és kellően megfűszerezi az érzékeket.

A banda 2012-ben adta ki első albumát, majd rá egy évre jött a második is 'Abra Kadavar' címmel, a Nuclear Blast gondozásában. Nagyon ügyesen felépített marketinggel egyre nagyobb rajongótáborra tettek szert az elmúlt években, sokat turnéztak, fesztiváloztak, többek között a Blues Pillszel. Kevesen tudják, de 2012 májusában már játszottak Budapesten a Blog Music Clubban, a brooklyni  La Otracina és a budapesti Head For the Sun társaságában. Akkor sajnálatos módon elég gyér közönség előtt, amit Lupus Lindemann, a zenekar frontembere a most szép számú embertábor láttán pár szóban meg is említett.

Színpadképileg és hangzásilag a Clifford Cooper által tervezett Orange-fejek és -ládák már elmaradhatatlan kellékei ennek a kellemesen trocskos, mély tónusú, csöves hangzású zenének. Simon „Dragon” Bouteloup egy világos Rickenbacker basszusgitárba kapaszkodva, sziklaszilárd alapként, de elég statikus mozgásvilággal játszott. Ami kellően lekötötte a szemünket, az az előre és a színpad közepére helyezett dobszerkó mögött dolgozó Tiger munkatempója volt. Végig lebegő karokkal, repkedő hajjal bólogatva tolta a koncertet, tűhegyes tempót diktált a többiek alá, ami persze a mi nyakizmunkban is pumpált.

Lupus halványsárga Gibson SG-vel öntötte ránk a kifésülhetetlen fémet, hangja meg olyan doomos függöny mögül szólalt meg, ami már magában idézte a 70-es évek hard rock bűvöletét. Gitárjával olyan extázisba menően és impulzívan játszott, hogy párszor még a gitárt tartó heveder is kiakadt, amitől a hangszer majdnem a földön landolt. Haja, amiből annyi nőtt a fejére, hogy a zenekar többi tagjának is kijutott volna belőle, csak repkedett mindenfelé. Olykor olyan energiával és erővel pengetett, hogy már vártam, mikor fog valamelyik ujjbegye kicsattanni és mikor fogja összekenni vérrel a húrokat.

A Liquid Dream alatt is csak repkedtek fölöttünk a fuzz-pamacsok, amitől körülbelül annyira kellett folyamatosan elhajolgatni, mint a fejünk fölött dolgozó kamerától. A Come Back Life élőben még recsegősebben, és bólogatásra ingerlően szólt. A Doomsday Machine alatt jutott elsőnek eszembe, hogy erre a témára akár még Iommi mester is elégedetten csettintene. Amúgy ilyen lehetett egy Blue Cheer koncert is 1968-ban, az akkori hangulat visszaadására teljesen megfelelő volt ez a szerda este. Rendesen kitettek magukért a srácok, lelkiismeretesen játszottak, feledtetve a lemondott buli miatt támadt keserű érzéseket.

Ráadásképp jó látni azt az újraéledő vinyl-generációt, amelyik keresi és élvezi is ezt a fajta zenét. Elég vegyes – fiatal és veterán – hallgatóság jelent meg, és érezte jól magát ezen az estén. Öröm, hogy egyre többen fedezik fel újból a megfordítást igénylő, sercegő hangzású lemezek és bandák varázsát.

Szerző: StonerCsab
Képek: Tomka
Köszönet az A38-nak!

Legutóbbi hozzászólások