fbpx

Friday Night's Alright: Nickelback, Skillet - Papp László Budapest Sportaréna, 2013.11.08.

írta Bazsa | 2013.11.12.

Rockzenei körökben – Roger Waters ’The Wall’-ja, valamint az egykori Guns N’ Roses-gitáros Slash koncertje mellett – kétségtelenül a Nickelback első magyarországi fellépését tekinthetjük az idei év egyik legnagyobb durranásának. Óriási médianyilvánosság, hónapokkal korábban elfogyott jegyek, hatalmas felhajtás jellemezte mind a három bulit, ami nem csoda olyan produkciók esetében, amelyek legalább akkora mértékben tarthattak számot a saját tágabb értelemben vett műfajuk (ugyebár rockzenekarokról beszélünk), mint a mainstream közegének érdeklődésére.

A két színtér azonban mégiscsak a Nickelbacknél esik a leginkább egybe, hiszen több életműre való világslágert gyártottak le 2001-es befutásuk óta, éppen ezért munkásságuk megkerülhetetlen, és mint ilyen, egyszerre kritikátlan rajongás és kritikátlan utálat tárgya is egyben. Előbbi a rockzene mint olyan tudomásul nem vételéből, utóbbi a mainstream és a rockzene összeférhetetlenségének nyilvánvalóan téves képzetéből ered. És hát az igazság természetesen ott van, ahol az lenni szokott: mindenkinek az orra előtt, a lemezeken, magában a zenében. Akik mindezt felismerték – szerencsére ők sincsenek kevesen –, hatalmas lelkesedéssel várták ezt a koncertet, a sors furcsa fintora pedig az, hogy éppen nekik okozhatta a legnagyobb csalódást.

Nagy jófejség és nagy merészség is egyben, hogy valami nevenincs, szürke sablonrock csapat helyett a nagyon friss és nagyon aktuális Skilletnek adtak lehetőséget a bemutatkozásra. A bemutatkozás ebben az esetben majdhogynem szó szerint értendő, hiszen annak ellenére, hogy egy hazájában hatalmas sztárnak számító, Grammy-díjra is jelölt csapatról van szó, nevük közel sem forog annyira közszájon, mint amennyire ez a tengerentúli sikerekből következne. Ez az este azonban sokat tett hozzá ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon, és nem csupán a turné elképesztő marketingértéke miatt, hanem azért is, mert az előzenekarok tipikus „kimegyünk-játszunk-jónapotkívánok”-szerepén messze-messze túllépve a legnagyobb színpadokon bizonyított headliner-csapatok magabiztosságával, profizmusával és tenni akarásával vezették elő háromnegyed órás szettjüket. Ez pedig természetesen rendkívüli módon imponált a – relatíve – nagy számban megjelent rajongóknak, de sikerrel tudták maguk mellé állítani azokat is, akik éppenséggel még nem is hallottak róluk.

Mondjuk amúgy sem lett volna nehéz dolguk, tekintve, hogy dalaik már első hallásra is beleeszik magukat az ember fülébe, és a rendelkezésre álló időt az ezek közül is kimagasló abszolút-slágerekkel töltötték ki. Nagy megfejtésektől mentes, de a maguk egyszerűségében is kiválóan összerakott, pazarul meghangszerelt, hol arcot letépő, hol epikus, olykor pedig már-már giccsbe hajló zene ez – ebből a szempontból akár a Nickelback-párhuzam is megállja a helyét, bár a rengeteg elektronikának köszönhetően a Skillet lényegesen modernebben szólal meg. De talán akkor vagyunk a legpontosabbak, ha hangzásukat a brit-amerikai modern rock/metal és az Evanescence súlyosság és cukormáz között egyensúlyozó (vagy inkább bizonytalanul szédelgő) zenei világának keverékeként írjuk le, hozzátéve, hogy Amy Lee-ék hosszabb távon elég fárasztó és egysíkú nu-gót metaljával ellentétben ez a csapat képes volt megtalálni a zúzda, a melankólia, és az cukormáz – többé-kevésbé – ideális arányait.

Ugyanakkor láttunk már hasonló kvalitásokkal rendelkező előzenekart a tőlük független körülmények miatt elvérezni (gondoljunk a 2010-ben a Metallicának nyitó Volbeat esetére), a Nickelback és a stáb azonban kellő hangerővel megszólaló, izmos és tiszta soundot, valamint megfelelő látványtechnikát bocsátott a zenekar rendelkezésére. John Cooper és csapata pedig tényleg mindent megtett azért, hogy ne csupán egy egyszerű felvezetésben legyen részünk. Frontemberük nagyjából három pillanat berántotta a közönséget a buliba, és énekesként is kiváló teljesítményt nyújtott. Akit azonban mindezeken felül is érdemes kiemelni, az a zenekar dobosa (és vokalistája), Jen Ledger: végre egy lányzó, aki meg is üti azt a nyavalyás cuccot, emellett pedig nem csupán pontos, mint egy metronóm, de azt is tökéletesen érzi, hogy az egyes dalok milyen témákat kívánnak. Mindez pedig egy törékeny, 24 éves csajszitól. Le a kalappal!

A Skillet tehát maradéktalanul élni tudott ezzel a kétségtelenül remek bemutatkozási lehetőséggel. Sejthető volt, hogy odarakják majd magukat, de hogy ennyire, azt azért nem gondoltam volna. Sőt, tenni akarás, ambíció és lendület tekintetében mintha el is lopták volna a bulit a fő attrakciótól.

Setlist:

Whispers In The Dark / Hero / Sick Of It / Awake And Alive / The Last Night / Circus For a Psycho / Not Gonna Die / Monster / Rebirthing 

A kilencvenes évek végén berobbant modern rock/metal hullám „big four”-jából a Nickelback volt az a zenekar, amelyik úgy tudott végül az új évezred egyik legnépszerűbb rockcsapatainak egyikévé válni, hogy ehhez mindössze a már korábban bevett formulák felfrissítésére (na és persze kiváló dalszerzőkre) volt szüksége, nem pedig a hagyományok alapvető megreformálására (mint ahogy tette azt a Korn, a Slipknot és a Limp Bizkit). Ugyanakkor érdemeik korántsem lebecsülendők, hiszen Chad Kroegeréknek köszönhetően vált lehetővé, hogy ha rendkívül populáris formában is, de visszaszivároghatott a TV-be és a rádióba a torzított gitár, a mainstream számára is vonzóvá téve ezzel ezt a már sokak által eltemetett, korszerűtlennek gondolt műfajt. Ugyanakkor az olyan mindenki által ismert slágerek révén, mint a How You Remind Me, a Photograph, a Rockstar, vagy manapság a When We Stand Together, az a torz kép rögzült a köztudatban, hogy ebben a kanadai zenekarban nincs is több rádióbarát, langyos-nyálas popdalocskáknál. Függetlenül attól, hogy valakinek ezek egyébként bejönnek-e vagy sem, az igazsághoz elég csak végighallgatni a zseniális ’The Long Road’, ’All The Right Reasons’ és ’Dark Horse’ lemezeket, és máris világossá válik, hogy annak a bizonyos éremnek a másik oldalán tökös, stenkes rocknóták, illetve mélyen átélhető balladák vannak.

Néhány éve volt szerencsém átélni, hogy milyen az, amikor mindezen erények egy bámulatosan megkoreografált (és mégsem mesterkélt), briliáns látványvilággal, egy tökéletesen összeállított programmal, földbe döngölő, illetve megható pillanatokkal teli, és természetesen kifogástalan egyéni teljesítményeket felvonultató előadással párosulnak. Időközben megjelent a korrekt, de az elvártnál egy kissé laposabbra sikerült ’Here And Now’, és mintha általában véve is csökkent volna körülöttük a pörgés és a hisztéria. Mindent összevetve már korábban is élt bennem a gyanú, hogy sikerlistás slágerek ide, teltházas koncertek oda, a zenekar túl van már a csúcson, most pedig – hardcore Nickelback-rajongóként is – kénytelen vagyok azt mondani, hogy a budapesti koncert bizony csak tovább erősítette ezt az érzést. Nehéz volna megmondani, hogy pontosan mi is ennek az oka. Kiégés? Időszakos alkotói válság? Avril Lavigne? Vagy egyszerűen csak eljutottak arra a pontra, ahonnan már nincsen feljebb? Mindez persze pusztán spekuláció, ezért jobban járunk, ha inkább a buli felől próbáljuk megfogni a dolgot!

Mint az köztudott, a körút ’The Hits Tour’ néven fut, diszkréten utalva arra, hogy az aktuális show a legnagyobb slágerekre épít, ami kétségtelenül logikus döntés, hiszen nehéz vele nagyot hibázni (főleg egy olyan országban, ahol még sosem léptek fel). Illetve hogy valami apropója is legyen a dolognak, gyorsan összerántottak egy best of kiadványt, ami hamarosan kapható is lesz (bár erős kétségeim vannak afelől, hogy vesznek-e még az emberek egyáltalán ilyesmit). És tény, hogy a Nickelback-diszkográfiában bőven van annyi sikerdal, hogy kitöltsenek vele egy nettó két-két és fél órás koncertet, ami azért valljuk be, hogy nem kis teljesítmény. Ugyanakkor mindez amennyire pozitív lehet a zenekar munkásságát felszínesen ismerő „tömegek” szempontjából, éppen annyira vetíti előre azt is, hogy a keményvonalas fanok bizony elégedetlenül távoznak majd. A félelmek pedig annak rendje és módja szerint be is igazolódtak: a zenekar egy kockázatmentes, nagyjából kiszámítható, biztonsági setlistet hozott magával. Ami önmagában még nem is volna gond, lévén hogy ezekkel a dalokkal nem lehet betelni, ráadásul élőben még azok is jól működnek, amelyek lemezen az én gyomromat is kikezdik (mint például mérhetetlenül giccses Photograph, a Far Away, vagy a This Afternoon). A rocktörténet legszebb lírái közé tartozó Savin’ Me / Someday / How You Remind Me hármas viszont ezredszerre is meg tudott hatni, akárcsak a maga egyszerűségében is zseniális és megunhatatlan Rockstar. A korai évek nagy slágere, az alter rockos Too Bad, vagy az egyszerre melankolikus és mégis dinamikus Gotta Be Somebody szintúgy elképesztő koncertnóták, a When We Stand Together önfeledt vidámsága pedig kifejezetten üdítően hatott, igaz, hogy a buli alapvetően is rendkívül jó hangulatban telt.

Három dal volt csupán, amelyek valamelyest meglepetést okoztak: a nyitó Animals energiabombáját követő Woke Up This Morningról és a nagy kedvenc Figured You Outról nem feltételeztem volna, hogy bele fognak férni a programba. A ráadásban elővezetett Saturday Night’s Alright For Fighting felbukkanására meg aztán abszolút nem lehetett számítani, mondjuk itt a fagyi mintha pont visszanyalt volna: bár ebben a bulit gyakorlatilag végigvokálozó (hú, de még hogy!) Ryan Peake gitáros által énekelt Elton John-átiratban végre megérkezett a dög is (különösen Daniel Adair dobos csapott végre oda rendesen), azért valljuk be, hogy ez a dal az életmű kevésbé jól sikerült darabjai közé tartozik. A közönség pedig ennek megfelelően nem is pörgött fel akkora mértékben, mint amennyire azt a zenekar vár(hat)ta.

De a probléma igazából nem is a meglévő, hanem a hiányzó dalokban keresendő. A turné több állomásán is eljátszott zseniális If Today Was Your Last Day kihagyását személyes sértésnek veszem, és hasonlóan érzek az If Everyone Careddel kapcsolatban is. De még ennél is sokkal kínosabb volt az igazán odapörkölős darabok mellőzése (amelyeket csupán a már említett Animals, a Something In Your Mouth, és a záró Burn It To The Ground képviselte, ezek viszont gyalultak). Pedig a buli közepén felcsillant a remény, hogy azért kapunk egy adag kőkemény rockolást, amikor is a beiktatott rövid dobszólóból a Follow You Home nyitótémája bontakozott ki. De végül csupán egy három dalból (az említett mellett: Fight For All The Wrong Reasons, S.E.X.) összemixelt medley lett a dologból, és ha bármelyiket végigjátsszák, már nagyságrendekkel boldogabban távoztam volna. De ugyanígy nem volt Never Again vagy Flat On The Floor, nem volt Because Of You, Side Of A Bullet és This Means War, de még csak egy Next Contestant vagy Bottoms Up sem. És a sor még hosszasan folytatható. Slusszpoénként pedig kérdem én: ha már úgymond be kellett érnünk a kötelezőkkel, akkor hová, de hová az istenbe tették ezek a Herót? Erre legalább annyira nincs magyarázat, mint a filmre, amely révén a dal ismertté vált…

Az évek során felépített Nickelback-brand kiválóan működik, nem kell törnünk magunkat – valószínűleg ez állhatott az egész turné koncepciója mögött, és ez a beszari setlist mellett a látványtechnikában is kiütközött. Vitathatatlan, hogy nem aprózták el a dolgot: a pazar és igényesen kitalált fényjátékot, valamint a kivetítő történéseit remekül hangolták az egyes dalokhoz, és természetesen minden a végsőkig kicentizve, óramű pontossággal működött. Csakhogy mindez meg sem közelítette azt, amit majd’ négy évvel ezelőtt a ’Dark Horse’ turnéjára összeraktak, mely egyike volt az általam valaha látott legprofesszionálisabb színpadképeknek: elképesztően kreatív fények, tökéletes színkombinációk, pirotechnika, ötletes vetítés, a nézőtér közepéig benyúló és egy mobil kisszínpadban végződő kifutó, pörgő-forgó dobcucc stb. Az sem volt rossz persze, amit mi kaptunk, csak hát ha már van egy szint, akkor azt legalább tartani kellene, még ha rövid távon nyilván kifizetődőbb is lejjebb adni. És ugyanez igaz a hangzásra is. Dög és hangerő ugyan volt bőven, de a gitárcuccok, és velük együtt mintha az egész motyó kicsit túl lett volna hajtva, aminek egy kissé kásás mix lett az eredménye. Azért nem volt akkora a gond, hogy az élvezhetőség rovására menjen, de miért érjük be ennyivel, amikor egy ekkora produkciónál a kristálytiszta sound a minimum, ami elvárható?

Ami a zenekar teljesítményét illeti, természetesen mindent egyetlen hiba nélkül, pontosan és precízen vezettek elő. A zenei alappal ugye nem is nagyon lehet gond, a védjegyszerűnek is tekinthető többszólamú vokálok tanítani valóan szólaltak meg, a show-t pedig természetesen Chad cipelte a hátán, aki amellett, hogy nagyon szimpatikus és jópofa figura, egy elképesztő orgánummal megáldott, hihetetlenül jó énekes. A Nickelback zenei világának egyediségéért pedig elsősorban ez az erővel, karccal és szenvedéllyel teli hang felel, azzal pedig már nem is érdemes vitázni, hogy ennyire fogós dallamokat – és főleg ekkora mennyiségben – bizony kevesen tudnak írni. A többiek a kötelezőn túl nem hoztak sokat, Daniel Adair például kifejezetten statikusan játszotta végig a bulit, ami nagy kár, hiszen gyárilag egy erőteljesen ütő dobosról van szó.

Félreértés ne essék, ez egy nagyon jó kis koncert volt, én személy szerint remekül szórakoztam, és láthatóan rengetegen voltak még így ezzel. Csupán arról van szó, hogy a fanyalgást a remek és a katartikus közti relációban, egy korábban már megtapasztalt fantasztikus élményhez viszonyítva kell értelmezni, és én sajnálom a legjobban, hogy a magyar közönségnek ennél nagyságrendekkel kevesebbel kellett beérnie. Odáig azért nem mennék, hogy – mint sokan mások – hakninak nevezzem azt, amit ezen az estén láttunk, még ha nem kizárt, hogy ezt az elfogultság mondatja velem. Akárhogy is, annyit azért feltétlenül le kell szögeznünk, hogy a Nickelback egy hatalmas dalokkal rendelkező, produkciós szempontból kifogástalan szórakoztató gépezet, amit bárhol, bármikor érdemes megnézni. Csakhogy a magamfajta rajongó sajnos nem éri be ennyivel.

Setlist:

Animals / Woke Up This Morning / Photograph / Something In You Mouth / Savin’ Me / Far Away / Too Bad / Someday / This Afternoon / Rockstar / When We Stand Together / Dobszóló / Medley / Gotta Be Somebody / Lullaby / Figured You Out / How You Remind Me // Saturday Night’s Alright For Fighting / Burn It To The Ground

Szerző: Bazsa

Képek: T T

Köszönet a LiveNationnek!

Legutóbbi hozzászólások