Rózsák nélkül is dörrennek a fegyverek!: Slash, Leander Rising - Papp László Budapest Sportaréna, 2013.02.07.

Megvolt az a koncert, amiről mindenki beszélt… Az a buli, ami hatalmas hype-ot kapott az írott és internetes sajtóban egyaránt… Az az előadás, amit mindenki látni akart. Vagy akkor most, mi is történt valójában? Azért nekem ebben a szituációban valami nem teljesen tiszta. Nézzük csak meg, hogyan is alakultak itt a történések: a) Bejelentik, hogy lesz Slash buli Budapesten. Ámen! Mindenki örül. b) Elfogynak a jegyek elővételben. Sírás és fogak csikorgatása. c) Jön a megváltás és átteszik az Arénába. Újra ámen! d) Bejelentik, hogy már nincs állóhely, és az ülőhely is úgy fogy, mint május elsején a vizezett sör. e) Vörös Gabi. f) Bemegyek a küzdőtérre, aztán a keverőnél már erősen foghíjas a tömeg, de simán be lehetett tolakodni a legelső sorok közé is bármilyen ellenállás nélkül. Tehát, hogy egy idevágó klasszikust idézzek: HOGY IS VAN EZ?

Leander Rising

Hogy jó választás volt-e a Leander Rising legénysége Slash bulija elé? Szerintem nem, vagy mégis? Ezen morfondíroztam, miközben megpróbáltam valamit élvezni a nemzetközi babérokra törő magyar titán produkciójából. Az tiszta sor, hogy műfajilag a közelében sincsenek a legendás amerikai gitárosnak, egy másik érát képviselnek, szöges ellentétben az ex-Guns bárdistával, nem a klasszikus, mondhatnám kiegyensúlyozott rock műfajt, mindinkább a szélsőségeken alapuló, néhol balladisztikus (retro giccses), de általában amolyan „matekos” modern metalt tolnak, szóval kontrasztnak tökéletes. Nos, nem ez az első eset (és nyilván nem is az utolsó), hogy ilyesmivel találkozzunk, a bandák többsége kezét-lábát összetenné hasonló esetben, így valószínűnek tartom, hogy maga Köteles Leander is elcsodálkozott a felkérésen. Tegyük szívünkre a kezünket; nincs ember ezen a bolygón, aki kihagyna egy ekkora ziccert!

Az immáron Leander Rising néven prosperáló hazánk fiai amúgy megtettek mindent, hogy a közönség befogadó részének pillantását magára vonzzák, ami egy igen egyszerű, mégis látványos effektussal (a frontember basszusgitárján „világító’ piros húrok díszelegtek) részben sikerült is, de hogy a hallgatóság mást nem igen tudott élvezni, azt biztosra veszem. Főszponzoruk felhordta a raktárkészlet nagyját a színpadra (ami szintén jól mutatott), a cuccnak úgy kellett volna megdörrennie, hogy leszakadjon a fejünk, azonban nem a hangszórók orkánjától, hanem a brutálisan rossz megszólalástól deformálódtak el az arcizmaink. Ilyen bődületesen lekevert, maszlagos, élvezhetetlen hangzást talán sosem hallottam az Arénában és azt kell, hogy mondjam; sajnálom! Mert Vörös Attiláék tényleg kitettek magukért, a végeredmény azonban nem rajtuk múlott. Nem tudom, ki a felelős, nem is tisztem felelősségre vonni, de igazán jó volna már elfelejteni ezt a „csak bemelegítő banda, nem kell annyira odatenni magunkat” dolgot!

Szerző: pearl69

SLASH

Megvolt az a koncert, amiről mindenki beszélt… Az a buli, ami hatalmas hype-ot kapott az írott és internetes sajtóban egyaránt… Az az előadás, amit mindenki látni akart. Vagy akkor most, mi is történt? Azért nekem ebben a szituációban valami nem teljesen tiszta. Nézzük csak meg, hogyan is alakultak itt a történések: a) Bejelentik, hogy lesz Slash buli Budapesten. Ámen! Mindenki örül. b) Elfogynak a jegyek elővételben. Sírás és fogak csikorgatása. c) Jön a megváltás és átteszik az Arénába. Újra ámen! d) Bejelentik, hogy már nincs állóhely, és az ülőhely is úgy fogy, mint május elsején a vizezett sör. e) Vörös Gabi. f) Bemegyek a küzdőtérre, aztán a keverőnél már erősen foghíjas a tömeg, de simán be lehetett tolakodni a legelső sorok közé is bármilyen ellenállás nélkül. Tehát, hogy egy idevágó klasszikust idézzek: HOGY IS VAN EZ?

Mondjuk az tény, hogy a nagyobb Aréna-bulik szintjét megütötte a látogatók száma, de az előzetes felhajtás alapján én nagyobb tömegnyomorra számítottam. Azért ez a sokat emlegetett hype is megérte a pénzét: a különböző sajtóorgánumokból már tényleg úgy jött le, mintha az idei Slash buli valami státusszimbólum lenne. A televíziós csatornák, a nyomtatott sajtó mind-mind a Guns N’ Roses egykori bárdistájáról cikkezett, az internet meg aztán pláne. Nem is csoda: Slash a rockzene panteonjának egyik legnagyobb hatású tagja. Mégis valamiért furcsán szemléltem ezt a nagy hajcihőt. Nem mintha nem örültem volna neki, hiszen gyerekkorom óta fanatikus rajongója vagyok gitárhősünk anyabandájának, még a Guns N’ Roses  álnéven turnézgató Axl-t is megnéztem anno 2006-ban.

Persze az igazi kérdés az, hogy nekem mik voltak a benyomásaim az estével kapcsolatban. Kérem, aki ezt kihagyta, az telesírhatja a párnáját. Ez a koncert bizony hibátlan volt. Indultunk az ’Apocalyptic Love’ egyik legjobb tételével, a Haloval, ami már az elején megadta a tökéletes hangulatot (itt azért hozzátennék egy „szinte” szócskát is, mert egy kicsit halkra voltak állítva azok a hangszórók a buli legelején, de csak pár percet kellett várni a tökéletes hangzásig), amit csak fokozott a Nightrain és a 2010-es korong nyitódala, a Ghost… aztán a továbbiakban sorakoztak a kiválóbbnál-kiválóbb tételek. Nem volt üresjárat, végig sikerült fenntartani a közönség figyelmét: a setlist maga volt a mennyei, de a rock ’n roll poklának tüzében edzett tökély, sőt őszintén szólva itt sikerült igazán beleszeretnem Slash tavalyi kiadványának dalaiba. Nagyon jót tett nekik a színpadi jelenlét és a sodró előadásmód.

Valahogy nehezen kerültem ki a koncert hatása alól. Még másnap is be-be villantak jelenetek vagy dallamok az előző este történtekből, és ekkor örömmel nyugtáztam, hogy „na, ilyen a jó előadás”, amikor nem tudsz szabadulni a látottaktól-hallottaktól, egyszerűen bekúszik a bőröd alá.  Szerencsére hozzánk még eljutnak az ilyen koncertek, de sajnálattal látom, hogy akik az ilyen katarzist ki tudják még váltani az emberből, többnyire már ráléptek a megvénülés rögös útjára. Ezen a februári estén viszont valósággal (újra) beleszerettem az olyan dalokba, mint a dinamikus Nothing To Say, a Civil War vagy a Starlight. Arról meg ne is beszéljünk, hogy újra és újra örömkönnyekben borulok térdre, amikor rég nem látott ismerősként üdvözölhetem a Rocket Queent mint a Guns egyik legjobb nótáját. Jó értelemben ez a banda klubhangulatot varázsolt. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudták betölteni a rendelkezésre álló teret, hanem hogy a kisebb koncerttermek füstös, dzsungásabb hangulatát éppen hogy ki tudták terjeszteni egy akkora helyre is, mint a Papp László Budapest Sportaréna. De az igazi csemege a Snakepit szám volt, ami aztán feltette az i-re a pontot, de jól meg is nyomta a tollat, mert Slash itt bizonyította, hogy karrierje bármelyik pontján egységes színvonalú dalokat volt képes kottára vetni, csak maximum akkor nem kapott ekkora reflektorfényt. Pedig a Slash’s Snakepit  bizonyos szempontból még erősebbre sikeredett, mint ez a mostani legújabb kori próbálkozása. De nincs mese, itt bizony eszméletlen hangulat uralkodott. Csillagos ötös!

Ugye meg itt van még ez a Kennedy gyerek is. Bevallom, én az ’Apocalyptic Love’-ban hosszútávon soknak éreztem őt. Nem a teljesítményét, hanem a jelenlétét. Szerintem épp abban állt a 2010-es első korong bája, hogy teljesen eklektikusan alakultak a dalok az adott énekes karakteréhez. Az előzetes felvételek alapján pedig könnyen gondolhattuk azt, hogy Myles barátunk képes elmászkálni. A ’Made In Stoke’ DVD-n sokszor kúszott idegesítően kappanhangú magasságokba. Tehát féltem tőle. Erre idejön nekem, és még azt sem hagyja, hogy énekesi oldalról fikázzam Slash csapatát. Férfiasan, lazán, rocksztárhoz méltóan, de cseppet sem beképzelten, tökéletes teljesítménnyel rázta ki a kisujjából ezt a bulit. A legnagyobb arc meg szerintem Todd Kerns basszusgitáros volt. Az ő színpadi jelenléte mostantól kötelező minden Slash bulin, mert ő egy igazi gazember, aki minden mókában benne van. A Doctor Alibit zseniálisan adta elő. Persze meg sem próbálta utánozni Lemmy-t, mert attól még pár hektónyi whiskyvel messze áll, ehelyett egy olyan zseniálisan punkos „leszaromazegészet” stílusban bökte oda a szavakat a dalban, hogy az egyszerre volt kőkemény és vicces is. Az ízes kanadai akcentusa meg még rátett egy lapáttal. Énektechnikában pedig őt sem kell félteni: olyan kiválóan énekelt, hogy én megkérdeztem magamtól, hogy miért is nincs körülötte valami atomállat felállás, mert azt biztosan sikerre lehetne vinni.

Kihagytam valami lényegeset? Ja, igen volt még valaki a színpadon… Most írjam le, hogy Slash zseniális, laza, stílusos és a gitározás földi helytartója? Ez mind igaz rá, de itt már rég túl kell lépnünk azon, hogy Saul Hudson jó gitáros. Amit ő művel, az kompozíció, tökéletes előadás, játékosság. Egy olyan embert láthattunk a színpadon, aki nem csak tökéletesen ismeri a hangszerét, hanem egy olyat, aki magával a gitárral él. Neki ez a része. Tudása alapján pedig a játéka sokkal több, mint egyszerű zenebona. Több mint az önkifejezés, amit sokan keresnek. Számára a gitár és a zene már nem eszköz, hanem maga a valóság. Vannak nála gyorsabb kezűek, vannak, akik virtuózabbak vagy képzettebbek, de  Slash játéka már túlnőtt a technikai fogalmakon. Ilyen egységet ember és zene között nehéz már találni. Ezt pedig a közönség is megérzi. Rengeteg jó számot írtak a történelem során, de nem mind juthat el odáig, hogy ilyen atmoszférát árasszon. Egy Sweet Child of Mine-nál nincsenek kérdőjelek.

Tehát szerintem óriási buli volt. Én remekül szórakoztam, és nagyon örültem, hogy láthattam a Guns  történet másik oldalát is (ez jelen esetben a jedi oldal). Természetesen a visszatapsoláskor a Welcome To The Jungle-re és Paradise City-re pöröghettünk. Hogy ez a duó milyen volt Slash-től élőben...? Nos, akinek ez kérdés lehet, annak felesleges volt megnyitnia ezt az oldalt.

Setlist:

Halo / Nightrain / Ghost / Standing in the Sun / Back From Cali / Nothing to Say / Serial Killer / Civil War / Not for Me / Doctor Alibi / Watch This / Bad Rain / Rocket Queen / No More Heroes / Starlight / Anastasia / You're a Lie / Sweet Child O' Mine / Slither /// Welcome to the Jungle / Paradise City

Szerző: Adamwarlock

Képek: T T

Köszönet a Concerto-nak!