Füstbement mesteri terv: Masterplan, Mystic Prophecy - Supersonic (Yuk), 2013.10.18.

írta Mike | 2013.10.24.

Hálátlan szerepbe kényszerül az újságíró, amikor egy számára kedves előadó koncertjéről rosszat kell írnia. És nem azért, mert a banda nem volt összeszedett, netán a tagok a buli hevében túlvállalták magukat, már ami a szervezetbe bevitt likvid jóságok mennyiségét illeti, hanem azért, mert mind a helyszín, mind a hangosítás rendesen ellenük dolgozott. Ami ugyanis október 18-án „koncert” címszóval lezajlott, az maga volt a hozzá nem értés klasszikus iskolapéldája.

 

 

Rendben, a Sote-beli áramszünet keresztülhúzta a szervezők számítását, és gyorsan kellett mentőakcióba fogni, ám az új helyszín maximum egy cyberpunk sufni-pornó forgatására alkalmas, mintsem egy koncert lebonyolítására: merthogy a végtelenül nagyképűen Supersonicra (!) átkeresztelt Yukról mindent el lehet mondani, csak jót nem. Legendásan kiherélt hangzás, színpadnak csúfolt deszkapalló, aminek mélysége miatt csak az első sor meg Kobe Bryant láthatja a zenekart, ezekhez pedig olyan „járulékos kellékek” tartoznak, mint a gusztustalan vécé, a normális borok teljes hiánya, flegma pultos csávó… Noha korántsem vagyok egy nyafka gyerek, de a mosdónak csúfolt bűzbarlang maga volt a torture horror, lévén olyan izmos húgyszag garázdálkodott ott benn, ami egy Marshall-hangládát is könnyűszerrel megtámasztott volna. Sőt mi több, azt is hallottam, hogy a női részlegen nem volt deszka egyik vécén sem. Ugyan e megállapítás hitelességét magam nem ellenőriztem, mindenesetre no comment.

A Siren’s Cry tavalyi lemezével, a ’Scattered Horizons’-szal próbálkoztam böcsülettel, hátha rávesznek a hamarabbi érkezésre, Katie Joanne szirén néni sápatag cincogása azonban gyorsan elvette a kedvem tőlük. A görög-német kooperációban ténykedő Mystic Prophecy buliját viszont semmiképp sem akartam kihagyni, hiszen a ’Ravenlord’ című 2011-es albumukat sokat hallgatom annak ellenére, hogy a muzsikájuk minden, csak nem egyéni, és bizony Roberto Dimitri Liapakis énekes sem egy Dickinson, ám a zenészek kiváló dallamérzéke van annyira domináns, hogy ellensúlyozza a klisés, arctalanabb megoldásokat, és kifejezetten élvezetessé kovácsolja a szerzeményeket.

Nem a Misztikus Prófétákon múlott, hogy az előadás középszerűre sikeredett, jóllehet még a kínosan tompa és halk hangzás sem tudta teljesen lelohasztani a lelkesedésemet, a srácok ugyanis nem csupán lendületesen, de jókedvűen vigyorogva tolták a pőre metalt. Gondolom, egy stadionban minden négyzetcentit befutkostak volna, ezen a zsebkendőnyi helyen azonban annak is örültek, hogy a fejüket nem horzsolja fel az alacsony plafon. A kalapban feszítő Roberto egy igazi frontember, szó se róla, vérprofin vezényelte a nagyjából ötvenfőnyi publikumot, mondom, szerintem ötezerrel is simán elbírna, más kérdés, hogy ezzel a fajta szögletes, túlságosan is egydimenziós muzsikával talán csak a ’80-as években sikerült volna ennél népesebb rajongótábort maguk mellé állítani, most maximum underground hősök lehetnek. Nyolc albummal a tarsolyban… És hát bármennyire is igyekeznek fogós, emlékezetes dallamokat írni, húszpercnyi szakadatlan zúzást követően – főként azzal a koszos, enervált hangzással megverve – bizony kezdtek egybefolyni a dalok, a háromnegyed órás bulijuk pedig egy homogén masszává állt össze, s ennek az oka elsősorban a kliséhalmozásban keresendő. Nem beszélve Liapakis fakó orrhangjáról, ami hosszú távon szintén könnyen megágyaz a monotóniának. Mindezek ellenére nem tudtam nem bólogatni az olyan nagyot szóló metalgránátokra, mint az óriási énektémákkal felvértezett, slágergyanús To Hell And Back a friss lemezről, a szárnyaló Sacrifice Me vagy az abszolút favorit Ravenlord, amelyet kötelezővé tennék minden rádió-tévé számára! Ezek ugyanis tényleg működnek! (Egy-egy butácska refrént azért sikerült kiizzadniuk magukból – például a koncertnyitó Kill The Beast-hez, a Killhammer-höz vagy az Evil Empires-höz –, ezeknél nyugodt lelkiismerettel kimentem hörpölni egyet.)

Az erősen manowaros We Kill, You Die-nál ellőtték az „No Hyundai, YOU DIE!” poént, nekem mondjuk tetszett, a dal már kevésbé. Azzal a Paranoid-dal búcsúztak, amelyet minden amatőr garázsbanda megtanul a legelső próbán hatvanhat akó kannásbor társaságában, unalmas ez nagyon, még ha Prophecy-ék igyekeztek a maguk sötét, power metalos képére is formálni. Közel sem volt tehát kiemelkedő hangverseny, részint a vállalhatatlan megszólalásnak, részint pedig a nem kevés töltelékszámnak köszönhetően, ez utóbbit azonban írhatjuk az én finnyás ízlésem számlájára.

Setlist:

Kill The Beast / Savage Souls / Sacrifice Me / Killhammer / Lords Of Pain / Hate Black / We Kill You Die / To Hell And Back / Ravenlord / Evil Empires / Paranoid (Black Sabbath)

A Masterplant már volt szerencsém látni a valamikor a pattintott kőkorszakban, még a jó öreg Jorn „Lapos Szólólemezeket Minden Évre!” Lande úrral a fedélzeten, akkor a PeCsában a The Chance-t is elnyomták a Helloweentől, na, persze, hisz az a Grapow-műhely egyik gyöngyszeme, meg aztán marha jó is. Ezúttal a tökfejeket csupán egy nyúlfarnyi Future World-féle gitárbohóckodással idézték meg, mondhatni nagyon helyes, van a Masterplannek egy szakajtónyi atombiztos slágere, és ha kizárólag a névadó debütlemezt kínálják fel nekünk tálcán, majd egy ízes „tschüss!”-szel elköszönnek, én már akkor sem lettem volna elégedetlen. Ehhez képest 15 szerzeményt is kaptunk, ámde mégsem távozhattunk a végén fülig érő vigyorral. A körülményeket fentebb már ecseteltem, legyen elég annyi, hogy persze Roland Grapow-ék műsorát is sikerült agyoncsapni roppant kásás, koszos hangzással. Tulajdonképpen nagyívben tojok rá, hogy netán a teszkógazdaságos cucc az oka vagy a mélyen tiszteletlen „szakik” kontársága, kifogás-nyafogás mindig van, ha az ember elmegy egy koncertre, a pénzéért cserébe igenis elvárhatja a minőségi szórakoztatást. És a zenészek is ezt érdemlik, nemde bár? Úgy fest, kis hazánkban a nemtörődömség az úr, mivelhogy a banda részéről azt kaptuk, amit elvárhatunk. Az már csak hab a tortán, hogy a Masterplanre szerintem hatvanan (!) sem gyűltünk össze, ez minden csak nem hízelgő ránk nézve, noha úgy hallottam, a turné egyik-másik állomásán sem voltak ennél sokkal többen.

A germán vitézek látszólag úgy rázták le magukról az utóbbi időben állandósult tagcserék okozta nehézségeket, mint valami enyhe náthát, és a harmatos ’Time To Be King’ után ismét régi fényükben tündökölnek, elég, ha beleszimatolunk a nyáron napvilágot látott új lemezbe: a ’Novum Initium’ kitűnő dalait az ég is falrepesztően hangos koncertekre teremtette, kár, hogy a helyi erők ezt nem így gondolták. Pedig egymás után sorjáztak az ordas nagy klasszikusok; a már említett 2003-as korongról hetet is előkaptak, nagyon helyesen. Egy Enlighten Me / Spirit Never Dies duóval amúgy nem is nagyon lehetne hibázni… Ahogy az egész brigád, úgy az újdonsült frontember, Rick Altzi is azonnal meggyőzött, csak azt sajnálom, hogy az énekét sokszor elfújta a nem létező szél. Mert bár a rekedtes hangszíne kevésbé izgalmas, mint Lande kolosszális orgánuma, ahhoz kétség sem férhet, hogy a dallamai neki is ugyanolyan játszi könnyedséggel furakodnak be a fülbe. A Black Night Of Magic elején hallható szőrös oroszlánüvöltésekhez hasonlókért pedig jár a vállveregetés, van ám póver abban a torokban!

A helloweenesen schlageres Heroes-ban Grapow mester énekelte Kiske sorait, meglehetősen jól, és sokszor besegített a vokáljaival is. Az ’MK II’-t csupán a Lost And Gone képviselte harmadikként, és szerencsére a ’Time To Be King’-et sem erőltették nagyon (pont a Lonely Winds Of War maradt ki, azt az egyet csípem arról), és a másik közönségkedvencről, az ’Aeronautics’-ről is mindössze két tételt kaptunk; azért a Crimson Rider / Back For My Life párosa mellé simán beférhetett volna Black In The Burn… Viszont örülök, hogy volt Keep Your Dream Alive az új albumról, amely simán felveszi a versenyt az olyan, megkérdőjelezhetetlenül zseniális darabokkal, mint a Soulburn, a Crystal Night vagy a Kind Hearted Light. Ezekre a percekre a Yuk is jobb hellyé vált valamivel… A banda talán legsúlyosabbja, a vaddisznó Crawling From Hell zárta az estét, jó kis hörgéseket kaptunk Altzitól, s némi bohóckodással kísérve a tagok nevét is megismerhettük. A zenekarok mindent megtettek tehát, hogy jól érezzük magunkat, ők nem hibáztathatók azért, hogy teljességgel alkalmatlan helyen kellett kihozniuk a dologból a legjobbat. Komolyan gondolom, hogy az illetékesek helyében – persze ha volna bennük tartás – visszafizetném legalább a jegyárak felét a rajongóknak. És a bocsánatkérés ezzel le lenne tudva…

Setlist:

Enlighten Me / Spirit Never Dies / Lost And Gone / Betrayal / Black Night Of Magic / Crimson Rider / Far From The End Of The World / Back For My Life / Time To Be King / Keep Your Dream Alive / Crystal Night / Soulburn / Heroes / Kind Hearted Light // Crawling From Hell

Szerző: Mike

Képek: Tomka

Köszönet a Hammer Concerts-nek!

Legutóbbi hozzászólások