A svédek pörölye: Grand Magus, Angel Witch, Enforcer - Matrix, Bochum, 2013.02.09.

Az ismétlés nem csak tudást, de unalmat is fial, repetázni a végtelenségig nem lehet. Persze érthető, hogy a koncertszervező is biztosra játszik, és a mindenkori élen futó bandát papírozza le turnénként lehetőleg kétszer a pesti klubokba, és nem kockáztat az itthon kevésbé bejáratott nevekkel. Ha pedig kockáztat, akkor néha bukik is a látogatottsággal – már ha csak a régi dicső legendákra alapoz. A Grand Magus turné viszont frappáns modellt kínál: egy felfutó, de kellően tradicionális ifjú banda (Enforcer) nyitja meg az estét a legendás (Angel Witch) és a – legalábbis Nyugaton – relatíve közkedvelt, a dallamos heavy-t a súlyos doommal értően vegyítő főbanda (Grand Magus) előtt.

Németországban persze kicsit más a pénzügyek fekvése, ami a rockerkultúrában is érdekes eltolódásokat mutat. Míg otthon a felvarrós farmerjakók nem feltétlenül a szofisztikáltság szimbólumai, itt minden műfaj rajongói között elterjedt; a különböző extrém és ritkaságnak számító felvarrók (nem Slayer vagy Maiden feliratok díszelegnek rajtuk, hanem Steel Prophet, Attacker stb.) az undergroundban való zenei jártasság tanúbizonyságai. Meg persze a kellemesen mély pénztárcáé. A fiatalok itt bakelitet vásárolnak az előzenekaroktól, és már befelé az Enforcerre menet gyorsan megveszik a ’Death By Fire’ mintájú pólót, hogy abban tomboljanak az első sorban. S hiába számolom én úgy, hogy egy Angel Witch-re már a kutya se emlékszik, a Grand Magus pedig maximum különlegesség lehet ott, ahol minden főbb heavy banda fellép és minden harmadik városban doom fesztet rendeznek, azért egész tisztesen megtelik félig a Matrix klub (a teltházat az Iced Earth közelítette meg, a 40 eurós belépő ellenére).

És nem véletlenül: az este minden igényt kielégít. Kivéve egyet: a hangzás itt is trágya, néha Németországban is szarból van a kerítés (ha van tanulság, az az, hogy Budapestnek elsőrangú klubjai vannak, amikkel bizony nehéz versenyezni). Az Enforcer lendületesen küzd a két gitárt és a basszusgitárt homogén masszává transzformáló hangzással, és büszkén szenved vereséget. Pedig a svédek klasszikus heavy metalban gyökerező dalainak pont az a lényege, hogy nem csak érzéssel, de az átlagnál technikásabban pengetik a riffeket, ráadásul a basszusgitár is úgy táncol az előtérben, ahogy azt Steve Harris tanította.

Mivel 200 embert fél óra alatt se tudtak beengedni a szekuritisek, plusz az Enforcer annyira bespeedezte magát, hogy a kiírtnál előbb kezdte a koncertjét, ezért a Death Rides This Nightról simán lemaradunk. Olof Wikstrand csak a Mesmerized By Fire előtt köszönti a későn érkezőket, s közli, hogy ők nyakat törni jöttek Bochumba, majd nyomatékosítja is az ígéretet. A svédek nem csak ugatnak, de harapnak is, lendületesen és agresszívan tolják heavy metaljukat (meg precízen, de ezt inkább gondolom, mintsem hallom). Wikstrand énekhangjának mindenesetre nem tesz jót, hogy újból kétfelé koncentrál, és Adam Zaars távozása után ismét nyakába akasztotta a gitárt. Szólóiba nemigen lehet belekötni, viszont a refrének nem domborodnak, a sikolyok nem nyújtózkodnak olyan elegánsan, inkább csat átvágtatunk rajtuk, olyan enforceres tempóban.

A szett viszont nagyon korrekt, jut belőle mindhárom nagylemezről, az egészen korai szerzeményeiket se hagyják porosodni, rockos lazasággal hív headbang-táncba az On The Loose, felpörget a demós Mistress From Hell, és a Blind Guardian debütje előtti tisztelgésként ható Scream of the Savage. Jelentősen kimagaslik az epikusabb ívű Katana, illetve a roppant fülbemászó refrénnel felvértezett Take Me Out of This Nightmare az új lemezről, aminek ikerszólója is végre megkapja az őt megillető figyelmet. Habár a finomságok ezen a koncerten a hangosítás miatt kivesznek az Enforcer zenéjéből, előzenekartól meglepően hosszú (40 perces), és feltűnően intenzív bulival hálálják meg a figyelmet. Amiből még az ilyen hátrányos helyzetű teljesítményük alapján is sokkal többet érdemelnének, mint mondjuk a Steelwing vagy a Skull Fist.

Setlist:

Death Rides This Night / Mistress from Hell / Mesmerized By Fire / Katana / On The Loose / Crystal Suite / Scream of the Savage / Take Me Out Of This Nightmare / Into the Night

Az Angel Witch nagyobb fórral indul, a hangmérnök srác is észbe kap, és élvezhető hangzást kever ki a „nagy öregeknek”. Persze, csak középkorúak a srácok, vagyis a NWOBHM egyik alaplemezének tekintett ’Angel Witch’ megalkotója, Kevin Heybourne, akinek neve egyet jelent az Angel Witch-csel. Habár a koncertjük most (is?) múltidéző, a 2012-es visszatérő korongról csupán két tételt mondanak fel, az előadásmód mégis fiatalos. Az idő úgyis szétfoszlik az ilyen bulikon, hiszen az idei ’Death By Fire’ dalai ugyanúgy szólhattak volna akkor is, amikor Heybourne még először hozta tető alá a bandát. Ha a dalokon nem is, Kevin torkán azért érződik az a 30 év, ami elrepült. Heybourne sosem játszott az első ligában, ám mostanra még jobban kiszáradt a torka, ezért az énekdallamokat rekedtesebben, haloványabban adja elő.

Ez azonban jó darabig nem érdekel, elsősorban Bill Steer, a Carcass és a Firebird (egykori) gitárosa miatt, aki most a színpad bal felén riffel olyan ízesen, hogy attól Heybourne-nek is össze kell kapnia magát. A főnök mindig is szerette keményebb arcokkal körülvenni magát (a 90-es években játszottak mellette Exodus és Heathen tagok is), Steer azonban a lehető legjobb választás, pláne mivel 2011 óta a Firebirdöt is nyugdíjazta, így a 2007-ben újjáalakult Carcass mellett teljes erőbedobással koncentrálhat a boszorkány-metalra. A szólók egy részét is átveszi (néha jókat passzolgatnak a főnökkel), a riffeket is megvastagítja és keményebben dörrenti meg, ahogy az az újjáalakult régi zenekaroknál már csak kötelező. Láthatólag kifejezetten élvezi a belassultabb intermezzókat, amikor elszállhat, vagy ha kitekerheti magát, mint a Dr. Phibes-ban.

A program összeállításakor túl sokat nem kockáztattak a srácok, szinte kizárólag az 1980-as nagylemezről szemezgetnek, mennek sorba a számlistán. Az ’As Above, So Below’-ról csak a Dead Sea Scrolls (erős hangulata élőben is átjön) és a Guillotine (választhattak volna jobban is) hangzik el, de ezt annyira nem bánjuk, mivel nem döngölt földbe az a korong. A ’Screamin' n' Bleedin'’ hard rockos dallamokkal díszített dalai már jobban hiányoznak, úgy mint az Evil Games vagy a Reawakening, cserébe viszont Atlantistól White Witch-ig, Confusedtól Gorgonig van itt minden, mit az ’Angel Witch’ kínálhat. A legnagyobb siker a névadóé, az addig sem töketlenkedő publikum itt már össznépi énekléssel köszönti a klasszikust. Persze nincs ok visszafogottabban bulizni a többi dalra sem, a Confused nosztalgikus hangulata, a White Witch profán, de könnyen énekelhető refrénje, a Gorgon dallamvezetése és misztikusabb atmoszférája, netán az Angel of Death szigorúbb riffelése feléleszti a zenekar feledésbe merült renoméját. Aki egy igazán ütős időutazást akar tenni a ’80-as évekbe, az ne is annyira a fiatalok, mint inkább az újra aktivizálódó nagyok bulijára fizessen be. Heybourne és Steer garantálja az élményt.

Setlist:

Atlantis / Confused / Dead Sea Scrolls / White Witch / Sorcerers / Gorgon / Guillotine / Dr. Phibes / Angel of Death / Baphomet / Angel Witch

A Grand Magus-ban leginkább egy ember (JB Christoffersson) és 5 remek meg egy elég jó lemez szavatolja a szórakozást. Christoffersson kicammog a bal szélre, majd nekiáll arcot gyalulni a Kingslayerrel, és rögtön megvesz kilóra. Ment anno a vita az interneten, hogy akkor most mennyire jó csapat is a Grand Magus, meg hogy eldallamosodtak a ’The Hunt’-tal, vagy hogy a nagyoktól veszik az inspirációt. De megmondom: mindez szemenszedett hülyeség. A Grand Magus odab.sz és kész, nincs mit finomítani ezen. Egyszerre irtózatosan súlyosak és pimaszul dallamosak, és habár sehol nincs itt nagy truváj, mégis elképesztően szórakoztató, amit produkálnak. De ez rajtuk is látszik, nevezetesen az, hogy puszta kedvtelésből csinálják ezt az egészet, csak olyan szerencsések és ügyesek, hogy mellesleg híresek is lettek.

A Grand Magus pofátlanul és gátlások nélkül szórakoztat, a Kingslayer után az újlemezes Sword of the Oceanra vált. JB-nek sincs sokkal több hangja, mint Heybourne-nek, de ő nem hagy maga után hiányérzetet, hiszen azt adja vissza, mint lemezen; nem ígér sokat, de azt maradéktalanul teljesíti. S habár énekversenyre nem nevezhetne, azért gondoskodik az emlékezetes melódiákról, amiket mázsás riffek segítségével szögez a fülekbe. Szerencsére a 2010-es ’Hammer of the North’ mesteri szerzeményeit sem hagyják otthon, rögtön büntet is az I, The Jury: sodró lendület, mégis doomosan ütős témák, meg persze az epikusra kanyarított refrén. A kölni gyors sem csaphatna nagyobbat, csak az utána szalajtott Ravens Guide Our Way. A Grand Magus riff-hadserege még a Swordét is lekardozta.

JB-ék nem is foglalkoznak sokat múltidézéssel, azért az ’Iron Will’-ről előkapják a Like The Oar Strikes The Watert, csont nélkül szalad le a hallójáratokon a mutatós, fülbevaló gitártéma (itt már a földre csattant állkapcsokat is bezúzták és széttaposták az aktívan pogózó metalarcok). A program gerincét azért az újdonsült dalok adják, a ’Hammer of the North’ mellett a ’The Hunt’-ot mutatják be előlről-hátulról, s szépen passzolnak a zúzósabbak közé a melodikusabb eresztések is, mint a középtempós Valhalla Rising vagy a The Hunt. A legalább kétméteres Fox Skinner basszusgitáros pedig a hangosítót is megfenyíthette, a Grand Magus alatt tökéletesen szól a cucc, a kövér sound aláfekszik a Grand Magus úthengerének, és gördülékennyé teszi az útját.

Az új arc, a Spiritual Beggars-ból igazolt Ludwig Witt jól is érzi magát ebben a bivalyerős bagázsban, hozza a nyers erőt és a precizitást magával. Társai is kedvelik, mert bemutatkozási lehetőséget is kap, ám hogy egy alig másfél órás műsorba mért kell dobszólót iktatni, azt maximum Neil Peart tudná megmagyarázni nekem, de Witt nem áll rokoni kapcsolatban Pearttel, és magánszámában sem tudja olyan meggyőzően fényezni magát, hogy ne akarnám inkább a sajnálatosan kimaradt Son of the Last Breath-t hallgatni a ’The Hunt’-ról. Persze lehet azért hagyják ki ezt a hangulatcentrikus, akusztikus felvezetővel ellátott dalt, mert megtörte volna a koncert lendületét. Azért talán a ráadásba befért volna, pláne, hogy a Grand Magus kerek 80 perces koncertet tolt (ezért játszhattak olyan sokat az előzenekarok), ami roppant intenzív, viszont kissé rövid, ha ilyen minőségről beszélünk.

JB-ék természetesen tudják, hogyan kell elköszönni, a Hammer of the North mocskos monstrum-riffjével búcsúzkodnak, amitől mindenki maga alá pakolja, amit személyiségétől függően maga alá pakolna. Nincs utána hosszú ünneplés vagy háromszoros meghajlás, hirtelen végeszakad ennek a masszív örömünnepnek, ami a heavy és a doom metal erényeit egy tömör műsorban prezentálta. Nincs mese, ez példamutató előadás volt a svédek részéről, úgyhogy csak remélhetjük, egyszer Magyarországra is lesúlyt Christoffersson kompánájának pörölye.

Setlist:

Kingslayer / Sword of the Ocean / I, The Jury / Ravens Guide Our Way / Silver Into Steel / Starlight Slaughter / Wolf's Return / Like The Oar Strikes The Water / Dobszóló / The Hunt / Valhalla Rising / Iron Will /// Hammer of the North

Szerző: Tomka

Képek: Daniel Horlbogen

Köszönet Florian Milznek és a Nuclear Blastnak!