LeBlockolva: Iced Earth - Matrix, Bochum, 2012.12.19.

Minden mítosz szertefoszlik egyszer. Ezúttal a német közlekedésbe és a nemzet híres precizitásába vetett hitem ingott meg, mikor kiderült, hogy a vasútfelújítások, a havazások, vagy a hideg idő náluk is késéseket és járatkimaradásokat okoz. Igaz, a késés nem több órás, és akadnak alternatívák is, de mindez röviden azt eredményezte, hogy az Iced Earth aktuális turnéjának első három fellépőjéről sikerült lecsúszni. Ebből igazán csak a Steel Engraved buliját nem lehet sajnálni, hiszen a germánok gyermeteg heavy metalját amúgy is jobb lett volna sörözésbe fojtani. Ám a thrasht néha egészen dallamosan zúzó Dead Shape Figure, valamint a majdnem double headlinernek számító Evergrey buliját már kár volt kihagyni. Utóbbi "slágerére", az A Touch of Blessingre estünk be a terembe, s habár Tom Englund hangja most sem mutatott csúcsformát, azért ez a dal még mindig rendesen kitesz magáért.

A német vasúttársaság télideji akciójában is akadt némi pozitívum, hiszen így nem kellett udvariasan végigtapsolni a nagyon igyekvő, de nem mindig megfelelő színvonalon teljesítő előzenekarokat, és rögtön rátérhettünk a lényegre. Ami elsőre feltűnt: nagyon együtt van a csapat. Még akkor is, ha ironikus ilyet mondani az átjáróháznak is szeles Iced Earth-ről, de akár a 2012-ben verbuvált Luke Appleton basszerost, akár a főnökkel azért már jó pár éve együttműködő Troy Steele-t leste a haját nem veszettül rázó rockerember, akkor egy végtelenül jókedvű, félig-meddig összeszokott, és maximálisan profi társaságot láthatott. Ami pedig második megerősítést nyert: ez a Stu Block nemcsak hogy szemtelenül tehetséges énekesgyerek, de még a jóisten is az Iced Earthbe teremtette. A budapesti koncerttel együtt már második alkalommal kenegette sikolyokkal a hallójárataimat, s ahogy akkor, úgy most sem hiányzott az amúgy mesteri Matt Barlow. És ez nem Barlow felé intézett kritika, hanem Blockot illető dícséret.

Tanulnia azért még van mit, főleg a frontemberi manírok terén, ugyanis azt a keveset, amit itt elővezetett, minden második metal énekestől hallhatjuk. Ha a zene már olyan, hogy ezer közül is egy pillanat alatt, akkor a körítés is lehetne nívósabb, hogy ne a csajok meg a fiúk ordibáltatását kelljen hallgatni, meg az ehhez kapcsolódó sztenderd vicceket. Stu amúgy egy kisebb biológiai csoda, s mivel az elmúlt egy év alatt se kapott magára sörhasat vagy Schaffer-féle izmokat, még mindig állkoppantó, ahogy egy ilyen cingár srácból ennyire öblös hang tör fel. A kanadai énekes simán elmehetne Barlow-hasonmásversenyre is, már ami a hangját illeti, ám ezzel együtt is úgy éreztem, hogy Stu kezd némi saját ízt becsempészni a hatványozottan Barlow-ihletésű régi/új témák közé. Karcosabban, agresszívebben vokalizál, mint elődje, és a sikolyokhoz is úgy áll, ahogy az egy fiatalabb arctől illendő, vagyis többet ereget, mint metal villát. Ha már élőben fekszünk alá az Iced Earth úthengerének, legalább tűzdeljék meg pár plusz magassal a dalokat, akár a névadó, akár a Dystopia őröl éppen.

S ha már az új lemeznél tartunk: a ’Dystopia’ szépen beérett a megjelenése óta elrepült egy évben, és most már a közönség is jobban harapott a klipes dalok mellett az olyan slágeresebb dalokra, mint az Anthemhez hasonlóan együtténeklős V, vagy a keménykötésűbb Equilibrium és Boiling Point. Hogy Schafferék szeretik az új lemezt, az nem is kérdés, hiszen hat dalt is elővettek róla (ennyit még lemezbemutató turnén sem lenne muszáj), és az amúgy vehemensen zúzó közönséget elnézve, ezt senki sem sajnálta. A zenekar pedig volt olyan kedves, és az új lemez dalain kívül a komplett setlistet lecserélte a Dystopia World Tour első felvonásához képest – csak a The Hunter és a kötelező záródal, az Iced Earth mutatott átfedést. Így aztán nem volt kérdés, hogy tarolni fog a banda, pláne, mivel a korábbi összeállítás hardcore rajongóknak kedvező felhozatala helyett most több alapvetésnek is helyet szorítottak.

A közönséget nagyjából akkor kenték oda a fagyott földhöz, amikor a Dystopia után Schaffer elkezdte riffelni a Burning Times-t, amit egy „hello” vagy „szép estét” nélkül vezettek tovább a Pure Evilbe. A szokásos fejkendőjében gitározó Schaffer profihoz illően nyugtatta meg mindig a kedélyeket egy-egy ilyen betonozás után, s elejtették az olyan lágyabb himnuszaikat, mint az I Died For You, a The Hunter vagy a Melancholy. Utóbbival aztán nem csak az akut nyakizom-görcs, hanem a katarzis is beütött, hiszen ez a – szerintem nyugodtan nevezhetjük így – generációs himnusz mindenkiből előhozta a 10 évvel korábbi énjét. Az állatot pedig az olyan vadulások, mint a – Damien helyett hozott – Wolf, vagy a My Own Savior. Szerencsére a ’Framing Armageddon’ és a ’The Crucible of Man’ duót csak annyira idézték meg, hogy ne maradjanak szégyenben, s a játékidő tetemes részét a csattanós pofonként leadott, tipikus Schaffer-galoppal daráló régebbi közönségkedvenceknek szentelték. A hangulatra ugyanúgy nem lehetett panasz, mint a zenekar teljesítményére, flottul zajlott itt minden, balladázástól pogózásig, közös énekléstől sikolyvadászatig. S hogy mindenki boldog legyen, Stu a végén még bedobta: amint vége a turnénak, ők természetesen húznak pihenni, de csak azért, hogy jövőre megírják a ’Dystopia’ folytatását. Tőlük ez egy BUÉK-nak is tökéletesen megteszi.

Setlist:

Dystopia / Burning Times / Pure Evil / Wolf / V / My Own Savior / I Died for You / Invasion / Motivation of Man / Setian Massacre / Anthem / Prophecy / Dark City / Equilibrium / The Hunter /// In Sacred Flames / Boiling Point / Melancholy (Holy Martyr) / Iced Earth

Szerző: Tomka

Képek: Daniel Horlbogen

Köszönet Thomas Kreidnernek, Henk Mol-nak és a Vain Productions-nek!