Ismét harapott a fekete kí­gyó: Metallica - Usce Park, Belgrád, 2012.05.08.

írta Hard Rock Magazin | 2012.05.14.

1991. Mintha tegnap lett volna, amikor a mára lebontott Skála Budapest nagyáruház zene szakosztályán megvásároltam a dupla bakelit lemezt. Akkoriban az volt az újdonság, hogy a hivatalos megjelenés után viszonylag hamar lehetett kapni, és nem kellett a fémzenékre specializálódott boltokba elzarándokolni, hanem majdnem bárhol megvásárolható volt. Az az album, amelyet elképesztő mennyiségben értékesítettek, még akkor, amikor vettek hanghordozókat az emberek…

A zenekar és a rajongók életében is vízválasztó ez az album. 30 millió példányban értékesítették szerte a világon, megszámlálhatatlan listán került az élre, és ott is tanyázik mind a mai napig. Bob Rock és a kiadó segítségével (akik elképesztő mennyiségű pénzt toltak a lemez költségvetésébe) egy új világ nyílt meg a négy zenész előtt. Az elhagyott thrash témák, és az új – könnyen emészthető – szövegvilág új rajongók százezreit hozta, hihetetlen bevételekkel, világkörüli turnékkal, rekord számú közönséggel (lásd a moszkvai koncertet, ahol százezrek előtt játszottak egy reptéren).

Szóval nem bízták a véletlenre, amikor eldöntötték, hogy ezzel a lemezzel csinálnak ismét egy turnét, 20 évvel a megjelenés után. Részemről nem merült fel kétség afelől, hogy ezt a turnét meg kell nézni, ha eljön a környékünkre. Eljöttek, hát irány Belgrád, mégiscsak közelebb van, mint Prága, ahol egy nappal korábban elkezdték ezt az európai turnét.

Amikor a magyar határőr megkérdezte, hogy a koncertre megyünk-e, már tudtam, nem leszünk egyedül hazánkból sem. Amikor a szerb oldalon megkérdezték Misfits? (Mit visz? szerb kiejtéssel), mi mondtuk, hogy „nem, Metallica”, és már indulhattunk is Belgrád felé. (A poénért köszönet Sándor barátomnak… és a határőrnek, hogy átengedett.)

Nem csalódtam. Hatalmas fekete tömeg hömpölygött a park belsejébe a koncert felé. Így nem volt nehéz megtalálni a helyet, viszont a bejáratnál a szokásos problémába ütköztünk. Ekkora mennyiségű embert be- és kijuttatni nem egyszerű feladat úgy, hogy közben ellenőrizni is kell őket, ugyebár… Csak tippelem a tömeget, de nagyságrendileg a 2010-es magyar koncert nézőszámát mondanám, és olyan 30-40 ezer főre saccolnék, szóval itt is volt sorban állás a WC-ért, italért, kijutás a koncert végén. Véleményem szerint ekkora rendezvénynél nem lehet problémamentes az esemény.

Ekkora tömegben repülnek a sörök, lesz verekedés (itt is volt), lesznek részegek (még a Metallica előtt láttam négykézláb egy fiatal lányt hányni a füvön, csak a példa kedvéért), fognak égő fáklyát dobálni. Számomra úgy tűnik, hogy teljesen mindegy, hogy Bécs, Budapest, vagy Belgrád a helyszín, a közönség miatti problémák nagyon hasonlóak. Az évek alatt azt tanultam meg, hogy saját érdekemben a koncertre kell fókuszálni, hogy ne tudják esetleges külső negatív körülmények befolyásolni az élményt, amit várok egy koncerttől.

De a lényeg, hogy bejutottunk a fan pitbe (kiemelt állóhely a küzdőtéren a színpad előtt). Mindkét oldalon mobil illemhelyek, italpultok, és ajándékpultok (pólók, lemezek stb.). Miközben békésen vártunk az italokra, a szórakoztató zenékből feltűnt a legutóbbi Machine Head album intrója. Nem szoktak intróstól dalokat adni, gondoltam, de megjelent a színpadon a Machine Head

Nem néztem utána a koncertnek, nem néztem az előző napi felvételeket, kommenteket, számlistát. Így az is meglepetés volt, hogy feltűnt a Machine Head. Az a zenekar, akit régóta akartam megnézni, hiszen az első lemezük óta sokat hallgattam őket, de eddig a találkozás élőben nem jött össze. Jobb előzenekart kívánni sem tudtam volna, így amikor tudatosodott bennem, kik fogják felszántani a színpadot egy szűk órán keresztül, a közönség soraiba siettem.

Nem okoztak csalódást! Akárcsak a lemezeiken, élőben is azt az elemi energiát sugározták, amit a gitárjaikban rejtegetnek. Robb Flynn nyers és agresszív hangja a színpadon is átütő volt, Phil Demmel gitár- és Adam Duce basszusjátéka igazi zúzást hozott, amelyhez stabil alapokat biztosított Dave McClain dobos.

Az I Am Hell indítás után egymás után jöttek a súlyosabbnál súlyosabb témák. Bejárták az egész színpadot, és sikerült az elől álló közönség jelentős részét megnyerni maguknak. Nem egy „előzenekari műsort” adtak, igaz ez egy 20 éves bandától el is várható. Ahogy sötétedett, úgy bontakozott ki a színpadtechnika is: nem panaszkodhattak a fények miatt, sőt még a kétoldali kivetítőket is használhatták intenzív, velős koncertjuk során. A Halo befejeztével, egy igen rövid elköszönést követően technikusok csapata vette át a színpadot, és kezdték az átszerelést. Összességében nagyon kellemes első találkozás volt ez számomra.

Setlist:

I Am Hell / Be Still And Know / Imperium / Beautiful Morning / Locust / Aesthetics of Hate / Darkness Within / Halo

 

Rövidnek nem mondható átszerelés után végre megszólalt az AC/DC It’s A Long Way To The Top If Ya Wanna Rock And Roll c. dala. Tudtuk, már csak az Ecstasy of Gold filmrészlet van hátra, hogy feltűnjön a metal zene 30 éves ikonikus bandája. Aztán berobbantak és a Hit The Lights-cal kezdetét vette a kétórás Metallica show.

2011 végén ünnepelte a Metallica a 30 éves jubileumát. Ennek kapcsán több koncertet is adtak decemberben. Olyan zenészekkel játszottak együtt ezeken a koncerteken, mint Ozzy, Dave Mustaine, Jason Newsted, Glenn Danzig, csak hogy néhány nevet említsek. Sajnos ezzel a műsorral nem jöttek át Európába, de az első öt dal – mint hangulatteremtés – itt is erről szólt. Igaz ez csak akkor tudatosodott bennem, amikor egy rövid bevágást láttunk a kivetítőkön. Jut eszembe kivetítők… az egyik fő látványelem egy óriási LED fal volt, amely az egész színpad mögötti részt elfoglalta, és ezt egészítette ki a két oldalsó kivetítő.

A Battery után kezdődött a fő műsorszám. Annyira komolyan vették, hogy ez a műsor a ’Black Album’ tiszteletére szól, hogy egy rövidfilmmel választották el ezt a részt. A rövidfilmben - 1990-ből - az ötödik stúdióalbum elkészítéséről, a megjelenés napjáról készült felvételeket láttunk, majd megjelent a kivetítőkön a Black Album felirat és elkezdték tolni a lemezt, mégpedig teljes terjedelmében, mind a 12 dalt, igaz fordított sorrendben.

A közönségre nem lehetett panasz. Mivel a többség „déli mentalitású” volt, így nem akadt probléma a hangulattal, és a közönség énekteljesítményével sem. Ugrálás, pogózás, heves reakciók minden színpadról jövő kommunikációra. Kiemelkedően jó hangulat uralta az egész bulit!

James Hetfield A frontember. 1991 óta sem felvételről, sem élőben nem láttam olyan koncertet, ahol ne nyújtott volna kiváló teljesítményt. Igen elfogult vagyok, de ha leveszem a rózsaszín szemüveget, akkor sem tudnék ilyen zenészt mondani, aki kiváló színpadi teljesítményen kívül mint szerző is részt vesz az alkotásban, és nem utolsósorban tud és akar is fejlődni. James ezúttal egy (Killes időkből származó) régi mellényben és a legendás töltényes övben „hergelte” a közönséget.

Remek formában volt Lars, Kirk és Robert is. Fáradtságnak nyoma sem látszódott rajtuk, uralták és használták az egész színpadot. Erő és átütő energia: röviden így foglalnám össze a színpadon történteket. Úgy éreztem, a srácok tényleg élveznek minden színpadon töltött percet.

Egymás után záporoztak ránk a slágerek a „Fekete lemezről”, az igazán felszabadult tombolás a Sad But True-nál, a Wherever I May Roamnál és az Enter Sandmannél volt. Az Enter Sandmantől egyébként beindult a pirotechnika is, innentől a koncert végéig minden számban volt robbantás, és/vagy lángcsóva, tűzijáték, lézer show (One), és a Seek and Destroy-nál jöttek a fekete Metallica-labdák is.

Mivel folyamatosan törtek fel belőlem a régi idők emlékei, a régi koncertek Budapesten középiskolás koromból, nem mehetek el szó nélkül a két lassú dal mellett. Az Unforgiven és a Nothing Else Matters énektémái nem könnyűek, és a '90-es évek koncertjein nem sikerült mindent kiénekelni... Ahogy telnek az évek, egyre jobbra sikerülnek ezek a dalok élőben. Az ének pontos, és a gitártémák sem csúszkálnak.

Még egy dolog ide kívánkozik. Nem mindegy, honnan nézzük a showt. Nekem a 2010-es budapesti koncert is bejött, nem voltak problémáim a hangzással, szervezéssel. Az a koncert örök emlék marad, hiszen fényképezhettem őket, de ez is mellette van szorosan, mivel itt ismét igen közelről láthattam a műsorukat, ráadásul csupa régi szerzeménnyel tűzdelt változatban.

Ismét beindult a Metallica gépezet, és megint sok pénzt csinálnak profizmusukkal. De értéket, szórakozást, élményt adnak a közönség pénzéért. Senki nem vitathatja, hogy megérdemlik meg a sikert, megdolgoztak és megdolgoznak érte. Ők – igaz sablonos módon – de igyekszenek kapcsolatot teremteni a közönséggel. Nem maradhat el az „Are you with us?”, vagy a „Metallica loves you!”, valamint az utalás a nagy Metallica családra. Ezek a tudatos mondatok minden helyszínen ütnek, főleg James kommunikációjával. Néha még én is elhiszem…

Zárásként csak annyit, lehet, hogy kapunk még olyan stúdiólemezt, amit annak ellenére, hogy a kedvenceim, nem fogok hallgatni, de itt Európában élve egy élet kevés ahhoz, hogy elég Metallica koncerten legyek. Remélem lesz még részem hasonlóban, mint ez a buli volt!

Setlist: 

Hit The Lights / Master of Puppets / The Shortest Straw / For Whom The Bell Tolls / Battery / The Struggle Within / My Friend of Misery / The God That Failed / Of Wolf And Man / Nothing Else Matters / Through The Never / Don't Tread On Me / Wherever I May Roam / The Unforgiven / Holier Than Thou / Sad But True / Enter Sandman /// Fuel / One / Seek & Destroy

T T

Képek: Savafan