David Lee Roth – A Little Ain’t Enough – Almár Ákos
Metallica: Metallica - TT
Motörhead: 1916 - JLT
Ozzy Osbourne: No More Tears - Tomka
Rush: Roll The Bones - Brinyó
Skid Row: Slave To The Grind - garael
Soundgarden: Badmotorfinger - garael
Van Halen: For Unlawful Carnal Knowledge – Almár Ákos

David Lee Roth – A Little Ain’t Enough

Előre szólok, ez egy nagyon személyes, szubjektív iromány lesz, aki az ilyet nem szereti, nyugodtan lapozzon (scrollozzon) tovább. Kicsit bajban vagyok, ez a lemez ugyanis egyik kedvencem, a tíz album között van, amit egy lakatlan szigetre magammal vinnék (annak ellenére, hogy DLR sosem tartozott kimondottan a kedvenceim közé). Viszont másoktól még sose hallottam hasonló véleményt, általában azt mondják: jó-jó, de hol van a Skyscraperhez képest. Tény, aki Steve Vai és Billy Sheehan bravúrjait akarja hallani, rossz helyen keresgél. Ez a lemez nem erről szól. Persze vannak benne jó kis szólók, de nem ettől jó. Egyszerűen, ha valakinek el kéne magyaráznom, mit jelent az a szó, hogy feeling, ezt a zenét mutatnám meg neki. Más kérdés, hogy megértené –e. Ugyanis valószínűleg nálam ezt a lemezt részben a kor, a körülmények tették azzá, ami.
1991-ben járunk, abban az évben, amit azóta is életem egyik legboldogabb éveként tartok számon. Néha, amikor nagyon padlón vagyok, fölteszem a lemezt, és elég csak meghallani a címadó dal bevezető dobjait, és máris képzeletben a Balatonnál motorozom... Ha pszichiáter lennék, ezt a lemezt mint a depresszió biztos ellenszerét ajánlanám. Viszont autóban tilos hallgatni. Garantált a tövignyomott gáz és a bevont jogsi...
Érdekes módon korábban nem nagyon foglalkoztam sem Diamond Dave-vel, sem a Van Halennel, a gitártanárom mutatta meg az első két VH albumot, valamit a Skyscrapert (természetesen Steve Vai játéka miatt). Kezdtem megszeretni, és ekkortájt adták le a Petőfi Rádió A Heavy Metal kedvelőinek című műsorában ezt a lemezt, és mindjárt nagyon tetszett, de ez az imádat azóta alakult ki, nyilván részben az emlékek hatására, de biztosan nem csak a miatt.
Egyik barátom szokta mondani: az a jó lemez, amiről nincs kedvenc dalod. Nos ez itt teljesen stimmel. Nincsenek töltelékdalok, akármelyik nóta nélkül hiányos lenne a lemez. Mindjárt a Lil’ Aint’ Enough húzós billentyűtémával indul, kitűnő a refrén. Shoot it a fúvóskórussal fokozza a bulihangulatot. Visszafogottabb dal a Lady Luck, érdekes a gitárszólója. Újra buli ezerrel: Hammerhead Shark, amit fokoz a végén a gitár-slide gitár felelgetés. Lassú blues következik, a Tell The Truth, szinte érezni a cigarettafüstöt. Két lüktetős dal, a Baby’s On Fire és a 40 Below. Ez utóbbit a gitár- és basszusgitár kiállás dobja meg nagyon. Újabb jó kis blues a Sensible Shoes, kitűnő nyújtott szájharmonika- és gitárszólammal. Újabb tempós téma dögös gitár riffel: Last Call. A Dogtown Shuffle még utoljára visszalassít, hogy aztán a „Csótánnyal” (It’s Showtime!) elszabaduljon a pokol. És végül a Drop in the Bucket lezárja a lemezt, lábdobogtatós gitárral kezdődik, majd egy nyugodtabb billentyűs szőnyeget hallunk, melybe egyre erősödő kórus énekel bele. Gyönyörűen levezeti az albumot, akár a naplemente egy szép napot...
Próbáltam egy-két jó pillanatot elkapni a lemezről, de igazából a lemez nem ettől, illetve nem csak ettől jó. Hanem az egész, úgy, ahogy van. És a számok sorrendje is telitalálat, ha bármelyiket fölcseréled, már nem ugyanaz a hatás. Nemhiába, Bob Rock ült a produceri székben...
Valójában sokáig azt se tudtam, kik játszanak az albumon (részben azért, mert a magyar nyomású lemezről ezt lehagyták...), valahogy annyira nem az egyes zenészeken, hanem az egész produkción van a hangsúly. De azért persze álljon itt a lista: Steve Hunter –gitár, Matt Bissonette – basszusgitár, vokál, Gregg Bissonette – dob, ütők, Brett Tuggle - billentyűk, vokál, és persze David Lee Roth – ének, szájharmonika.
Nem tudom, mennyit sikerült átadnom abból az élményből, amit ez a muzsika jelent nekem, de gyanítom, hogy nem sokat. Meg kell hallgatni – de lehet, hogy ez még nem elég. Át kell hozzá élni azt a csodás időszakot...

Metallica: Metallica

Ez volt az első lemezem tőlük, melyet a magyarországi megjelenés után 1-2 napon belül megvehettem, akkoriban egy dupla LP formátumban. Igen jól mutat ez a teljesen fekete borító a halványan nyomott kígyóval és a Metallica logóval.
Természetesen a lemez-tartó tok is fekete-szürke kombináció. A zenészek arca tűnik ki a feketeségből, de az arcok is szürkék, nem fényképek.

Van, aki fekete albumnak, van, aki Metallica – Metallica néven emlegeti az albumot. Mindegy, ezt a lemezt minden rock kedvelő ismeri, vagy ha az egész lemezt nem is, pár dalt róla biztosan.

A ’88-as évtizedelőt azzal fejeztem be, hogy új korszak kezdődik majd ’91-ben. Ez a korszak sok ezer Metallica rajongó elfordulását eredményezte a bandától, és sok millió rajongót hozott.
A zene, ami ezen az albumon rögzítésre került, már csak nyomokban hasonlít az előző anyagokhoz. (Ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor nyomokban sem.)
A változás okai összetettek. Szerintem a legfontosabb, hogy a Kiadó új producert adott a Metallica mellé, Bob Rock személyében, aki szerintem egy zseni, és mint a riportokból kiderült, igen erős akaratú ember, aki több rock hírességgel dolgozott együtt (Mötley Crüe, Aerosmith, Bon Jovi, The Cult… ).
Természetesen a tagok is változtak a siker hatására, hiszen az utolsó turnékon már saját repülőgéppel járták a világot. Lars saját stúdiót épített a háza aljában. Szóval az anyagi helyzetük jelentősen pozitív irányba változott és ez mindenki világnézetét megváltoztatja.

Le kell szögeznem, nekem tetszik ez a lemezük is. Elfogadtam, hogy megváltoztak, megváltozott a zenéjük is, megváltozott a mondanivaló is ezzel együtt.
Ők nem játsszák újra a lemezeiket, igyekeznek minden albumon valami újat alkotni, és nem az előző nagysikerű lemezek újra átdolgozását kiadni. Úgy döntöttek nem állnak be a nagyok mellé (AC/DC, Iron Maiden, Mötorhead), akik nem változtatnak a stílusukon, ennek ellenére kitűnő lemezeket készítenek, de ezzel saját korlátaikat állítják fel.
Hogy mi állt a háttérben, hogyan történt a lemez felvétele arról képet ad a Classic Albums sorozat, melyben az egyik DVD ennek a lemeznek a felvételeit mutatja be.
Pár érdekességet kiemelek erről a DVD-ről.
A Justice album után, ezt a lemezt nagyon várta minden rajongó. A megjelenés napján az USA-ban hihetetlen őrület volt. Több városban is hosszú sorok kígyóztak a boltok előtt, hogy a hivatalos megjelenés után pár perccel megvehessék az albumot.

Az Enter Sandman, Kirk riffjére épül. Ahogy James gonoszul megjegyzi, az első Kirk riff, amit valaha írt…Igazi klasszikus, rendkívül egyszerű, agyas riff, amely megnyitja az ajtókat a rockzenére olyanoknak is , aki egyébként nem hallgattak Metallica-t eddig.

A 9 hónapos Justice turné után egyszerűbb dalokat akartak, dögös zenei témákkal.
James humorosan jegyzi meg, hogy az előző lemezeken látszik, hogy ki volt a producer (Lars és James), ki keverte a dalokat, hiszen minden dalban a lehető leghangosabb a dob és a gitár.

Bob Rock vezetői ajánlották Bobnak a Metallica-t. Megnézte Őket koncerten és azt mondta, hogy ugyan csak a keverést akarták rá bízni, de ő produceri posztot is kéri. Ez feltétel volt, csak így vállalta el a munkát.
Ekkor a Metallica nem volt hallható rádiókban. Az adók ellenálltak a rajongók nyomásának. Túl agresszívnak, súlyosnak találták a dalokat, nem kaptak műsoridőt. (Ma már a Sláger Rádió is játssza a Nothing Else dalt…)

Bob szerepe mindenképpen kulcsfontosságú ezen az albumon. De hogyan is döntötte el, hogy neki a Metallica-val kell dolgoznia, hiszen akkor több felkérése is volt, (pl : Bon Jovi) ahogy az interjúban mondja. Ez is a sors keze… A családjával kirándult egy puszta közepén az USA területén, majd a nagy semmi közepén egy Metallica póló került a szeme elé. Haladtak tovább, megálltak tankolni. Ahogy kiszállt egy benzinkútnál, egy helyi rádióállomás éppen Metallica-t adott. Akkoriban egyáltalán nem játszották a rádiók Őket, így ezeket egyértelmű jelnek vette, és ahogy visszatért a városba hívta a vezetőit, hogy a Metallica-val akar dolgozni.

Bobnak pontos elképzelései voltak a lemezzel, annak felvételeivel kapcsolatban. Mivel James és Lars meglévő munkametodikát alakítottak ki az évek alatt, így igen rosszul fogadták Bob Rock elképzeléseit. Rengeteg vita volt nap mint nap, és mivel többnyire Bob akarata érvényesült, ez Lars-t és James-t frusztrálta.
Rosszul tűrték, hogy ha nem „úgy” ment a zenélés, akkor Bob odament, és megmutatta hogyan képzeli el a dolgot.
Remek felvételek vannak a DVD-n, ahogy látványosan nem szeretik egymást.
Ahogy James mondja, tesztelték Bob-ot folyamatosan. Ő ezt tűrte és túlélte.
Ez a lemez mégis összehozta a csapatot Bob-bal. Barátok lettek és az elkövetkezendő több mint 10 évben együtt dolgoztak.
Elfogadták a keverési tanácsait is. Minden hangszer az énekkel együtt, egyensúlyba került a felvételen. A basszusgitár ismét tisztán hallható volt, és hihetetlen dinamikával szól ez a lemez.
Több ismerősöm „referencia” lemezként használja ezt az albumot kiemelkedő dinamikája miatt, pedig nem is igazán rockzene rajongók, de ezt a lemezt megvették.

A határidő nem kímél senkit, így még nekik is rohamléptekkel kellett haladni. Jamesnek a túlterhelés miatt elment hangja a felvételek közben, ezért énektanárhoz küldték, hogy megerősítse orgánumát, megtanítsák bemelegíteni a hangszálakat. Ez jól hallható az összes dalban, különösen a lassú alkotásoknál.

Érdekes látni, hogy a Metallica előbb a dallamokat írja meg, az énektémákkal együtt és csak ez után születnek meg a szövegek a dalokhoz. Ez azt eredményezi, hogy „dúdolós” demófelvételek születnek.
James nem írt verseket, melyek megállják a helyüket önállóan is. A dallam a fontos, a szöveg ehhez alkalmazkodik.

Nagy változások történtek a szövegvilágban is. Az eddigi komor, depresszív halálközpontú szövegeket, általánosabb, az élet kérdéseivel foglalkozó szövegek váltották fel.
Ezek szélesebb tábort vonzottak, többen tudtak azonosulni ezekkel a mondanivalókkal.

ENTER SANDMAN
Az első találkozásom a dallal videoklip formájában történt az MTV Headbangers Ball című műsorában egy vasárnap, éjfél körül. Feszülten vártam mikor adják le végre, majd tág pupillákkal, pislogás nélkül néztem a csodát. Nem csak a zene jött be elsőre, de a klip is sokkolóan fantasztikus.
A rockzene feledhetetlen riffjét találta meg Kirk. Ez a dal széles körben ismertté tette a Metallica-t.
Dögös zenéhez dögös szöveg az Álommanóról, persze inkább a rémálmokkal kapcsolatba hozva!
SAD BUT TRUE
A legsúlyosabb riff a lemezről, napjaink szomorú, valóságos hétköznapjairól az átlagember szemszögéből.
HOLIER THAN THOU
A homályba tűnő zúzások emléke köszön ránk zeneileg. A szöveg pedig a képmutató, álságos emberekről fest képet elénk.
Ha jól rémlik James egy nyilatkozatából, akkor ez azokról az újságírókról, médiában dolgozókról fest képet, akik elferdítik a valóságot, bemocskolnak másokat.
THE UNFORGIVEN
Az első lassú dal a lemezről. Burjánzó keverés, gyönyörű dallam. A líraiság ellenére nem hiányzik a dög a dalból. A szöveg… nekem az életről szól, ahogy megtöri az embereket a sors és az elmúlás.
„Állandóan harcot vívott, De a csatát nem nyerhette meg
Ez a fáradt ember többé már nem törődik semmivel
Aztán az öregember felkészül, Hogy szánalmasan meghaljon
Az öregember, íme én vagyok…”
WHEREVER I MAY ROAM
Gyakorlatilag 10 éve voltak úton folyamatosan, erről szól a dal. A második otthonukról, az országútról.
„Sírkövemre vésve:
Testem pihen, de én még mindig kóborlok…”
DON’T TREAD ON ME
90-es évek elején is feszült volt a helyzet az USA és az olajjal rendelkező országok között. Én ezzel hozom kapcsolatba a szerzeményt.
THROUGH THE NEVER
Az idő, tér, az emberi élet értelmét feszegető dal a lemez mélypontja számomra.
NOTHING ELSE MATTERS
Hirtelen váltás, nem várt fordulat minden rajongó számára.
Egy olyan lassú dal, amelyet korra, nemre, nemzetiségre való tekintet nélkül lehet bárkiknek ajánlani.
Bevallom (most az első négy lemez hívői végképp elásnak) szeretem, és elsőre is tetszett.
Egyszerűen csak gyönyörű, harmonikus, az egyik legjobb gitárszólóval, filharmonikusokkal.

Telefonálás közben James ütögette a gitárhúrokat. Egyszer csak összeállt a bevezető dallam, így a telefonbeszélgetés megszakadt, de megvolt a zenei alap.
A videoklip képei tökéletesen mutatják a stúdiómunkát.
Bob ötlete alapján ekkor használtak először filharmonikus nagyzenekart. Ekkor találkozott először a Metallica-val Michale Kamen. Az Ő vezényletével vették fel e dalhoz a zenei betéteket.
Ekkor született meg az ötlet, hogy kellene csinálni egy lemezt filharmonikus zenekarral együtt, de erre csak 8 év múlva került sor, ekkor született meg az S&M.
Hogy látta a világhírű karmester a bandát? „Egy teljesen egyedi, nem „normális” zenekar, amely nem alkalmazkodik, nem köt kompromisszumokat, ez a Metallica.”
OF WOLF AND MAN
James vadász szenvedélye kapott zenei emlékművet.
Látom magam előtt, ahogy emberből farkassá változnak, csapatba verődnek, és kezdnek vadászni a ködbe burkolt nyirkos erdőben.
THE GOD THAT FAILED
Hit, tagadás, képmutatás, árulás visszatérő motívumok…
MY FRIEND OF MISERY
Az egyik legjobb dal a lemezről. Szövegvilága és a zenéje tökéletesen passzol.
A dallamot Jason Newsted-től és basszusgitárjától kaptuk. Ő bízott benne, hogy egy instrumentális dalként kerül a lemezre…
A már említet DVD-n és a koncertfelvételeken egy hosszabb változatát is meghallgathatjuk, ennek a különleges hangulatú basszus dallamnak.
THE STRUGGLE WITHIN
A határidő szorításában született dalszöveg, a lemezen hallható zenékhez képest gyors ritmusú dalban.
Belső harc, önmarcangolás.

A megjelenést 3 év turnézás követte. A lemezről 5 videoklip született. Csak az USA piacán 14 millió példányban fogyott az album (forrás:http://hu.wikipedia.org/wiki/Metallica).

Lars így fogalmaz a lemezről: jó dalok születtek jó időben, egy jó új producerrel, jó hozzáállással és megfelelő stúdió lehetőséggel. Csak ennyi kellene egy klasszikussá vált lemez megalkotásához? Nem hinném. Kell egy Metallica is ehhez!!!

A slágerek és szerzőik:
ENTER SANDMAN - Hetfield, Ulrich, Hammett
SAD BUT TRUE - Hetfield, Ulrich
HOLIER THAN THOU - Hetfield, Ulrich
THE UNFORGIVEN - Hetfield, Ulrich, Hammett
WHEREVER I MAY ROAM - Hetfield, Ulrich
DON’T TREAD ON ME - Hetfield, Ulrich
THROUGH THE NEVER - Hetfield, Ulrich, Hammett
NOTHING ELSE MATTERS - Hetfield, Ulrich
OF WOLF AND MAN - Hetfield, Ulrich, Hammett
THE GOD THAT FAILED - Hetfield, Ulrich
MY FRIEND OF MISERY - Hetfield, Ulrich, Newsted
THE STRUGGLE WITHIN - Hetfield, Ulrich

Az alkotók:
James Hetfield – ritmusgitár és ének
Lars Ulrich– dob
Kirk Hammett- szólógitár
Jason Newsted – basszusgitár
Bob Rock – producer

Motörhead: 1916

Ha akad olyan zenekar, akikről elmondható, hogy sosem tértek le a megkezdett útról, sosem alkudtak meg, és nem engedtek az aktuális zenei trend befolyásának, az minden kétséget kizárólag az Ian „Lemmy” Kilmister vezette Motörhead. ( Azért van még egy-kettő ilyen :D. garael szerk.) A banda karrierje még 1975-ben kezdődött mikor Lemmy ott hagyta a space rock egyik legjobb csapatát, a Hawkwind-et, akikkel három stúdió lemezt készített. A váltást az indokolta, hogy Lemmy más zenei vonalon akart tovább dolgozni. Nos ez azt hiszem sikerült is neki. Az új csapat lett műfajukban minden idők leggyorsabb, legagresszívabb bandája: a Motörhead. Ahogy Julius Ceasar mondta: „Veni, Vidi, Vici!”, azaz jöttem, láttam, győztem. Ez igaz Lemmyre és társaira is. A Motörhead rögtön első albumával beírta magát a köztudatba. Erőtől duzzadó, dögös, lendületes muzsikájuk hamar ismertté és népszerűvé tette őket szerte a világon. A száguldó tempó, a bitang erős riffek, és nem utolsó sorban Lemmy „hangja” igazi védjegye volt a zenekarnak. Ilyen intenzív és pörgős muzsikát nem nagyon játszottak még előttük. Olyan mára alapműnek számító albumokat készítettek, mint a Bomber, az Aces Of Spades vagy az Iron Fist.
Az 1916 a csapat tizedik nagylemeze volt, amit 1990 végén rögzítettek, és 1991 februárjában került a boltokba. A csapat az Ian „Lemmy” Kilmister – basszusgitár, ének, Phil Campbell – gitár, Michael „Würzel” Burston – gitár, Phil „Animal” Taylor – dob, felállásban vette fel a lemezt. Nagyon erős csapat volt ez, az Orgasmatron című lemezen bemutatkozó gitárosok igen jó párost alkottak, Phil Campbell játéka pedig kiemelkedő, a stílus (talán) legjobbja. A ritmusszekció játéka is igen fontos része a zenének, ezekhez a méreg erős, iszonyúan gyors dalokhoz nagyon nagy pontosság és precizitás kell, nem is beszélve a laza csuklóról sem. És Phil Taylor ebben nagymester volt. Dobjai dübörögnek, akár a géppuska, elképesztő erő szorult ebbe az emberbe. A lemez egyik „tragikuma”, hogy Taylor itt játszott utoljára végig egy Motörhead lemezt, (a következő March Or Die című lemezen már csak egy dalban ütött), a rock élet „buktatói” őt is elérték. Ahogyan Lemmy-t is, ám valami csoda folytán Ő mind a mai napig alkot és szállítja a jobbnál jobb dalokat.
És jó dalokból az 1916-ra is jutott bőven. Egyszer azt olvastam valahol, hogy aki egy Motörhead lemezt hallott, az mindent hallott. Ha 100%ig nem is értek ezzel egyet, van ebben valami. A banda nem tartozott soha, és nem is tartozik ma sem a komplex és összetett zenét játszó csapatok közé, nem írtak 7-8 perces eposzokat, nem játszották túl a számokat, nem akarták gyökeresen megváltoztatni a zenei világot. Sokan felróják nekik, hogy a dalok között nincs igazán különbség, zúznak, tekernek és kész. De én (és még sokan mások) pont ezért szeretjük őket. A Motörhead-től mindig azt kapja az ember, amit vár. Így volt ez mindig, és így is marad az idők végéig.
A lemezen sorakoznak a dögösnél dögösebb, szikárabbnál szikárabb riffek, lendületes ritmusok, amik eszelős fejrázásra és mozgásra ingerlik az embert.
The One to Sing the Blues című nótával startol a lemez, rögtön egy frankó riffre épülő dalt kapunk az arcunkba, már itt elkapja az embert a tipikusan „motörhead-i” érzés, amit csak fokoz az I’m So Bad (I Dont Care). Itt magasabb sebességi fokra kapcsol a banda, ez a dal egyike a sok-sok Motörhead slágernek. Pihenni nincs lehetősége a hallgatónak, mert a No Voices In The Sky ott folytatja ahol az előző dal abba hagyta. Egy üde színfoltja az igazán rock and roll-os érzetű dal a Going To Brazil. Már-már azt is mondhatnám, hogy táncparkettre való dal. Hogy egy kis pihenőt kapjon az ember, arról a Nightmare/The Dreamtime tesz. Lemmy itt „éneklősebbre” vette a figurát, ami mindenképpen kis változatosságot visz a dalok közé. Majd jön egy igazi ballada a Love Me Forever. Nem rossz dal ez sem, bár nem áll igazán jól Lemmy hangjának. Bár lehet, ezt csak én gondolom így.
A lassabb dalok után kapunk egy középtempós nótát az Angel City-t, amit újra egy tipikusan Lemmy-i dal követ, a Make My Day. Na ezek fekszenek igazán Kilmister mesternek.
Az album kilencedik tétele egy Ramones feldolgozás. Ha legyőzőm a punk zene iránti utálatomat, még élvezhető is, főleg azért is, mert a jellegzetes Motörhead-i elemek hallgathatóvá teszik. A Shut You Down-ról sem lehet mást mondani, mint az I’m So Bad-ről. Száguld ment az Orient Express, Phil ismét szólózik egy nagyot benne, szóval tökéletes.
A címadó 1916 zárja az albumot, emléket állítva az első világháború katonáinak.
Azt hiszem nem sok értelme lenne nagy összefoglalást írni a lemezről. Aki már hallott Motörhead lemezt az tudja mire is számíthat, aki meg nem annak ismerkedéshez ez a lemez tökéletes.

Ozzy Osbourne: No More Tears

Ozzy Osbourne már megjárta a közkedveltség negatív és pozitív pólusának mindkét végletét, mindezek tetejébe pedig médiaszereplésével csupán radikális válaszreakciókat váltott ki rajongótáborából, ám legújabb albuma lehet az ékes példa arra, hogy nem csupán múltjából kíván megélni – inkább a múltja által generált piacképességből adja el magát a legkülönbözőbb marketingfogásokkal… Pedig tagadhatatlan, hogy – csakúgy, mint a Black Sabbathban – szólókarrierje során is rálépett azon alkotói ösvényre, amely bizony az örökzöld slágerek birodalma felé vezet: ékes példáját nyújtja ennek többek közt a korai Rhandy Rhoadsal karöltve készített két lemez (Blizzard of Oz, Diary of a Madmen). Ozzy karrierjében a gitárosok mindig is fontos szerepkört töltöttek be, többször a dalszerzés procedúrájából is jelentős részt vállalva: így volt ez az egyre dallamos irányba mutató Bark At The Moon és a The Ultimate Sin esetében is, ahol Jake E Lee is jelentősen rátette kézjegyét a dalokra, ám őt egy magát később sokkal ismertté kinövő alak váltotta fel. Mégpedig nem más, mint Zakk Wylde, aki már a No Rest For The Wicked során is jócskán letett valamit a rajongók által ellenőrzött asztalra, ám Ozzyval való közös együttműködésének csúcsát feltehetőleg az igencsak erős No More Tears album koronázta meg, amin egyik legjobb, azóta is időtálló teljesítményét nyújtotta.
Ez az album sok tekintetben változást hozott a megszokott, Ozzy denevérei és egyéb horrorisztikus teremtményei által kitaposott úttól: egyrészt standardizálódott a mostanra már egyre inkább klasszikussá váló „Z.W. gitárhangzás”, amely azért bőven hordozott eltérést a korábban Jake E Lee és Rhandy Rhoads által meghonosított riff-központúságtól a szólók még hangsúlyosabbá tételével (természetesen a másikat sem szorítva háttérbe). Másrészt ezzel a lemezzel indult el Ozzy nyíltan a popularitás fényesen csillogó ege felé, amit már önmagában a balladák megnövekedett száma is jelez. Mielőtt még azonban a korongot esetleg nem ismerő olvasó megijedne, le kell szögezni, hogy szó sem lehet a „sötét” rock-metal örökség sutba dobásáról, ugyanis mindezzel párhuzamosan Ozzy atyánk modernizálta hangzásvilágát, mintha csak megcsapta volna őt a ’90-es évek szele, igyekezett ilyen téren „súlyosabbá tenni mondanivalóját”. Mindenesetre ez a kétarcúság egyszerre bírhat az egyszeri rajongó számára csábító és taszító jellemvonásokkal is, de tény, hogy a korong egyik fő specialitását adja.
Az album a dinamikusság különböző kiadásait bemutató számok egyvelegét alkotja, a húzós, már-már tökösnek mondható rock n roll nótáktól a néhol túlzottan érzelmes lassú számokig. Az előző kategóriába sorolható a tökéletes nyitónóták sorát erősítő Mr. Tinktertrain, amely az album esszenciáját vonultatja fel: nagyon súlyos, döngölő riff, emocionálisan túlfűtött részek (a szám közegébe csak érintőlegesen illő, maximálisan melodikus énektéma), lúdbőrözést kiváltó basszusfutamok, illetve egy adag popularitás (már csak a kommerszen ijesztő felvezetést tekintve is). E mögé sorakoznak fel az olyan nóták, mint az egyszerűségében megkapó I Don’t Wanna Change The World a maga vérbeli rock n roll riffjével (a szöveget egyébiránt maga Lemmy jegyzi, csakúgy, mint a Mama, I’m Coming Home-ott, a Desire-t és a Hellraiser-t), vagy a kissé repetitív, zakatolós Desire.
Egyes számok sajnos a fentebb említett kettősség egyik arculatát sem tudják igazán ékesen kirajzolni, így a szürkeség homályában maradhatnak, mint pl. a kissé bájos refrénnel operáló, ám többnyire könnyen felejthető S.I.N., a túlzottan elnyújtott felvezetéssel hatástalanított Zombie Stomp, vagy az ezen két szám keverékét alkotó A.V.H. Mindössze a középtempós rock n rollos Hellraiser tud kilógni mindkét sorból, a dob-basszus játékra építő verzék és a megadallamos refrén éles szembeállításával.
A fentebb már említett balladák egyik nagy hátránya nem az eltúlzó hozzáállásban, hanem a kissé steril fogalmazásmódban jut érvényre: fülbemászó dallamok, megejtő tálalás, ám a meghallgatás után már nem túlzottan hitelesek. Élen jár ebben a rádiók által is sokat játszott Mama, I’m Coming Home, illetve a saját mentségére a szólóját felhozni képes Time After Time – a leginkább menthető talán a záró Road To Nowhere, amely epikus patetikusságával, és a kezdés érzetének felvillantásával megfelelő lezárását nyújtja a korongnak.
A kettő közötti határvonalat jeleníti meg a lemez talán legismertebb, és ezzel párhuzamosan egyik legerősebb nótája, a címadó No More Tears, ami Bob Daisley által prezentált basszustémájával, ambiciózus riffelésével, illetve nagy ívű epikusságával garantáltan örökérvényű marad.
Minden hibáját tekintve is azonban leszögezhető, hogy Ozzy ezek után nem igazán tudott ezt megközelítő anyaggal előrukkolni, a ’95-ös Ozzmozis ugyanis egyértelműen megbukik azon a próbán, hogy tartsa az Ozzytól megszokott színvonalat, a Down To Earth, illetve az idei Black Rain szubjektív értékelése pedig már legyen a kedves olvasók egyéni feladata…

Rush: Roll The Bones

Immár ötödik alkalommal kerül terítékre a kanadai progresszív rock óriás Rush. Legutóbb éppen „tíz évvel ezelőtt”, a „Moving Pictures” album kapcsán emlékeztünk meg róluk, mely albumot egy korszak lezárásaként kiadott, „Exit…Stage Left” című koncertlemez követett. Ez után egy új irányba fordult a csapat. Előtérbe kerültek a szintetizátorok és ennek következményeképpen kissé háttérbe szorult a gitár. Az ebben a periódusban megjelentetett 4 album („Signals”-1982, „Grace Under Pressure”-1984, „Power Windows”-1985, „Hold Your Fire”-1987) –a zenekar addigi műveihez képest- kisebb sikert aratott a rajongók körében. Ettől függetlenül azért a platina, illetve arany minősítést minden egyes korong megszerezte. Ezt követően ismét egy élő összegzés érkezett, „Show Of Hands” címmel, majd újabb éra megnyitása következett. 1989 novemberében látott napvilágot a „Presto” című korong, melyen már jól érezhető volt a következő évek irányvonala. Geddy Lee jelentősen visszavett a fekete és fehér billentyűk masszírozásából és újra alaphangszere, a basszusgitár felé fordult, Alex Lifeson pedig erőteljesebb, markánsabb gitártémákat jegyzett. A rockosra sikerült és komoly visszhangot kiváltó lemezt 1991-ben követte a „Roll The Bones”, mely igazi telitalálat lett. A zenekar harmadik helyet ért el vele a „Billboard” listán, melyet utoljára a „Moving Pictures” album megjelenésekor tudhatott magáénak. Olyan örökérvényű, a mai napig is szívesen játszott szerzemények kerültek fel erre a dalgyűjteményre, mint a címadó „Roll The Bones”, a „Dreamline”, vagy a „Bravado”. Közérthető, rövid, de annál tartalmasabb, sokféle hangulatot árasztó tételek sorjáznak a korongon, mely a teljes Rush életmű egyik csúcspontjának is tekinthető.
A nyitó „Dreamline” lüktetése azonnal a beépül a hallójáratokba. Sodró, lendületes, azonnal dúdolható dallamok követik egymást, nagyon komoly ritmusmunkával megtámogatva. A „Bravado” finom vonalvezetésével, lírai dallamvilágával, gyönyörű - a hangszeres magánszámokat nem kedvelők számára is örömet adó – gitárszólója már-már a rádiós sláger kategóriába repíti a szerzeményt, melynek hallgatása közben igazi lelki béke szállhatja meg a hallgatót. A „három ütős” nótával kezdj lemezt és koncertet” elvét szigorúan szem előtt tartva következik a címadó szerzemény, mely nyugodtan nevezhetne a Rush pályafutásának legjobb daláért kiírt versenybe. Neil Peart nagyon „laza” ritmizálására, Lifeson kicsit funkys gitárjátékára Geddy Lee hatalmas énekdallamot hoz. A refrén itt is azonnal fütyölhető, énekelhető, a dal közepén, a gitárszólót követően helyt kapó kiállásban pedig egy mini rap-et hallhatunk. A „Face Up” picit visszavesz a fantáziából, az energiából viszont nem. Igazi jó kis rock’n roll, sejtelmes szintetizátor „beszólásokkal”. Rush viszonylatban nem túl erős szerzemény, de közvetlenül egy „Roll The Bones” után nem is árt, ha egy kevésbé karakteres dal következik. A „Where’s My Thing?” a lemez egyetlen instrumentális szerzeménye. Ismét visszatérnek az ötletek, a zenészek sziporkáznak. A Rush-ra nem a legjellemzőbb módon sok kis, jazz-re emlékeztető hangulatot is tartalmaz a dal, mely szinte minden igényt kielégít. Nagyszerű hangszeres megnyilvánulások, ezerféle hangulat sugárzik a négy perces dalból. A „The Big Wheel” egy jó értelembe vett rutinmunka. Ez a három zenész szerintem bármikor a kisujjából kirázza ezeket a dallamokat és ritmusokat, melyeket itt hallhatunk. A „Heresy” induló szerű pergődob kezdése, majd a következő dallamsor számomra a U2 világát idézi, de persze ez a hasonlóság csak néhány pillanatig állja meg a helyét. Lírai a hangvétel, lassú és gyorsabb részek váltják egymást, és teszik izgalmassá a nótát. A „Ghost Of A Chance” nagy kedvencem. Igazi, dögös, de mégis kiérlelt, finom rock darab, mely ismét sokféle hangulatot áraszt magából. A „Neurotica” is a bivaly erős szerzemények közé tartozik. Refrénje talán a lemez egyik legjobbja. A záró tétel, a „You Bet Your” Life öt perce szinte összefoglalja az addig hallottakat. Feszesek a ritmusok, gyönyörűek a dallamok és természetesen pazar a hangszerelés.
A „Roll The Bones” a Rush sokadik megújulását jelentette. Készítése során olyan rádióbarát szerzemények születtek, melyek a vájt fülűek igényeit is kielégítik. Szinte minden pillanata különleges élményt nyújt. Alapmű!

Skid Row: Slave To The Grind

Lehet őt utálni, lehet őt gumirockernek, mainstream bohócnak tartani, ám az vitathatatlan, hogy Bon Jovi tehetséges ember, hiszen nem csak az éneklésben, vagy dalírásban tudott marandót alkotni: képes volt a zeneipar áramlatait és igényeit felmérni, ugyanakkor saját világát úgy idomítani ezekhez, hogy ne vesszen el az a Bon Jovis feeling, mely olyannyira népszerűvé tette. Talán ezen képessége folytán volt képes felfedezni egy olyan csapatot is, amely aztán, egy lemez erejéig túlnőve a „ mester” által méretezett ketrecen, igazi metal – oroszlánként ordította világba a fémzene maradandó értékeit.

A Skid Row első albumával még hűen követte a Jovi által fémjelzett irányt, a Youth Gone Wild, Big guns, 18 and Life balladái és a frontember, Sebastian Bach megjelenése biztosította az újabb aktuális bugyinedvesítői attitűddel rendelkező zenei karriert. A megjósolható pályát azonban egy olyan tényező zárta ki, ami a rajongók egy részének meghökkentő, más részének azonban üdvözítő album kiadásra predesztinálta a csapatot, az 1990-es évek egyik legfontosabb heavy rock/metal lemezét téve le az asztalra. Nem véletlen említettem előbb az oroszlánt: Bach szépfiús külseje mögött ugyanis egy bömbölni akaró – és tudó – ragadozó rejlett, kinek esze ágában sem volt a korabeli „lánycsapatok” mintájára könnyáradatú laza hard rockot játszani, melyhez aztán társai, a kivételes tehetségű zenészek, Rachel Bolan, a magyar ősökkel rendelkező Dave "the Snake" Sabo, Scotti Hillt és Rob Affuso nyújtották a „logisztikai támogatást”.

Bach zabolátlan viselkedése rövidtávon – legalábbis a kilencvenes évek elejéig – jót tett, hiszen eltörölte azokat a gátakat, melyek megfékezték volna a megjelenő albumból áradó energiát, kompromisszum nélküli reakciói a lemez „bemelegítésére”, a figyelem felkeltésre ( bár ezt a szót, hogy meleg, Bach esetében vigyázva kell említeni, hiszen híres pólófeliratával nem éppen barátian nyilatkozott meg az adott célcsoportról) kiválóan alkalmasak voltak. Úgy gondolom, a nem éppen megfontolt viselkedéséről híres fiatalember „energiakitörése” egy olyan szerencsés konstelláció alatt zajlott, ami a logikusan következő buktát éppen az ellenkező irányba fordította. Ami a debütlabumon ragadós slágeresség, lírai andalgás, simulékony gondolatmenet, az a Slave To The Grind-on maga a tömény agresszió, punkos lázadás, fékevesztett érzelemáradat.

Már a kezdő, Monkey Business delta blues riffjeiből hirtelen kitörő sikoly is maga volt a hard rock tetemre hívása, az elektronikába inkarnált ütemek olyan ragadós refrént vezettek fel, mely azért – ha transzformálva is, de visszautaltak a korábbi lemez dalaira. A „kezdés erős volt, de legalább fokozható”, a Slave To The Grind szinte már a metalon átnyúlva, punkos acsarkodással teremtett slágert, hogy a The Threat groove-os riffjei, és kiabálós refrénjei szakítsák a hallgatóba a levegőt.

Természetesen balladákban sem volt hiány, jóllehet ezek a líraiak már egy jóval komorabb, felnőttebb világot mutatnak: a Quicksand Jesus, vagy a Darkened Room inkább illenének a power műfajába, dallamaikkal remek ambivalenciát mutatva az olyan „vadulásoknak”, mint a Get The Fuck Out, vagy a Riot Act. Annak oka,, hogy én mégsem nevezném a lemezt tősgyökeres metalnak, nem más, mint a keményebb nótákban is megbúvó rockabilly rock’n’roll - blues jelleg, persze csak úgy, hogy jelezze a stílus gyökereinek meghatározó fajtáját. A hangzás az adott korszak etalonjává vált, különösen az előtérbe hozott basszus adott egy plusz egységnyi dögöt, melynek alapja azonban Bach fantasztikus énekesi teljesítménye volt

Nincsen üresjárat a lemezen, az olyan erőslágerek, mint a Creepshow, vagy a Chain Gang jogosan tette ikonná a lemezt, mely előtt egyaránt borult le a szakma és a közönség, s ami – sajnos egyedi és megismételhetetlen maradt. Igaz ugyan, hogy a Subhuman Race is remekül sikerült, ám azt a tömény energiagócot, amit a Slave képviselt, nem tudta reprodukálni.

Soundgarden: Badmotorfinger

Mint ahogy Afrikából annak idején a Homo Sapiens Sapiens, úgy indult meghódítani egy Seattle nevű városból a metal zenekarok egy csoportja megújítani a rockzenét a kilencvenes évek elején. Persze ugyanúgy nem volt ez a „rajzás” tudatos, mint annak idején őseink esetében: a Queensryche, Sanctuary, Nirvana és a Soundgarten tudatuk alatt érezhették a hagyományos rockzene válságát, mint zenei, mint társadalmi szinten – a szupersztár isteni magasságaiba emelkedett gitárhősök és énekesek már nem tudták az azonosulási élményt nyújtani a közönségnek, megfosztva így a rockzenét egyik legalapvetőbb motivációs bázisától.

A Queensryche innovációs kísérleteit a metal szakma a csúcsra emelte, ám a másik irányt képviselő csapatok esetében a dicséret nem ennyire egyértelmű. Az eleinte sub-popnak, majd garázsbandáknak nevezett együttesek lecsupaszított rockzenéje ugyanis – akár szándékosan is – eléggé szemben állt az aktuális mainstream irányvonallal, a minimálisra csökkentett gitárszólók istenkáromlásnak tűntek a szólóvirtuózokhoz szokott nézőközönség számára, a dallamok furcsa, keserű, depresszív vonalvezetése pedig nem adott alkalmat a stadionokban történő együttüvöltésre. A vissza a gyökerekhez, az innováció jegyében törekvés olyannyira lecsupaszította a felcicomázott, túlbarokkosított korabeli metalt, hogy a máshoz szokott , és az ősrockot már csak egy túlcizellált formában megismerő új generáció a „zenei tudás” , a hangszerers profizmus leértékelődésének vélte a valóban egyszerűbb dalszerkezetek és hangsúlyi eltolódások jellemezte új műfajt, mely aztán grunge néven vált világszerte ismerté.

Érdekes, hogy éppen azok kiáltottak árulót a megjelenő új stílusra, kiknek leginkább ismerni kellett volna a rockzene a gyökereit, a pszichedelia, a doom és az elborult daltémák megalkotóit, kik ugyanolyan eszközökkel próbálták megújítani a rockzenét, mint későbbi társaik a divat mindent reciklizáló folyamatában. Talán egy dolog van, ami a „new generation-t” elválasztotta a hetvenes évek korszakától: míg a Black Sabbath az addig ismeretlen keménységű, „ősmetal” riffekkel próbálta kifejezni társadalomkritkus gyűlöletét, addig a Seattlei-i és új-doom csapatok más forrásból – a hardcore-ban és a punk-ban keresték a vontatott riffek alatt megbújó feszültséghullámok forrását.

Természetesen az idő múlását nem lehetett figyelmen kívül hagyni, a Soundgardenre az elsőgenerációs együtteseken kívül olyan bandák is hatottak, mint a Hüsker Dü, Black Fag, vagy a Butthole Surfers. A csapat mégis talán a „legmetalosabb” hangzással állt elő azon zenekarok közül, kiknek stílusát annak az időben alternatív metalnak nevezték, hangzásukban ugyanúgy visszaköszönt a túltorzított basszus gitár, mint annak idején a Black Sabbath korai munkáiban. Az, hogy az együttes társai között talán a legnépszerűbbé vált a „hagyományos metal”t kedvelők körében, a megszólaláson kívül az énekesnek, Chris Cornell-nek köszönhető, kinek hangjában egyszerre volt ott Plant rekedtes erotikája és mélysége, valamint a hardcore énekesek acsarkodó agresszivitása.

A Badmotorfinger a csapat talán leghíresebb albuma, egyenes folytatása a Louder Than Love-nak, ám én BMF-en lévő dalokat jóval erősebbnek érzem. Már a kezdő szám is furcsa, meghökkentő, ám mégis ismerős világot tár elénk, melynek kapuján belépve apránként, számról-számra ismerhetjük meg ezt a fájdalommal, haraggal, elmélkedő szemlélődéssel, energiával és nyugalommal teli univerzumot, melynek fő hangzásbéli alapját a Sabbath-os riffek, az elszállós, Zepellines énekdallamok, a mélyre hangolt gitárok és Cornell ezerszínű hangja adják.

Érdekes zene ez, elsősorban a lélekre hat, így hatása is kétpólusú: van, akit megérint, és van , akit teljesen hidegen hagy. A Badmotorfingernek mégis sikerült a metal örökség részévé válni, ami jelzi, hogy ez az ambivalencia a zsenialitásból táplálkozott, s mint ilyen, örökérvényű.

Van Halen: For Unlawful Carnal Knowledge

Fura cím – de ezt Van Halenéktől megszokhattuk. A szavak kezdőbetűjét összeolvasva egy bizonyos négybetűs szót kapunk, amely állítólag pontosan innen ered, bár azóta hallottam már ennek cáfolatát is, mindenesetre reklámnak nem volt rossz...
Az album 1991-ben jött ki, mint David Lee Roth aktuális lemezével kapcsolatban már írtam, az egy nagyon jó év volt. Több lemez is kedvencemmé vált, ami akkoriban jelent meg, közéjük tartozik a F.U.C.K. is.
Fúrószerű gitárhanggal kezdődik a Poundcake (friss fogorvosi élmények után nem túl kellemes kezdés...), majd berobban a zenekar. Michael Anthony és Alex Van Halen jellegzetes, atombiztos alapja földbe döngöli a gyanútlan hallgatót. A gitárszóló igazi Eddie Van Halen védjegy üveghangokkal, tremolóval, és persze az elmaradhatatlan tappinggel. Sammy Hagar hangja egyszerűen szárnyal, nem tudok rá jobb kifejezést.
Judgement Day – sodró lendületű, pedig egyáltalán nem gyors, inkább középtempójú, talán Michael basszustémája teszi ilyenné. A Spanked igazi döngölős, itt tűnik fel először Eddie új gitársoundja, amely elsőre nem is tetszett annyira, de egyedi hangzás, el kell ismerni. Runaround - megint csak tipikus VH. Michael és Alex kőkemény alapjára Eddie egy-egy hangot-futamot tesz be – zseniálisan. A dal hangulatát a dúros refrén oldja.
Pleasure Dome – (Eddie) Van Halen-es üveghangos gitárjátékkal kezdődik, majd (Alex) Van Halen-es dobkavalkáddal folytatódik. Kitűnő ének, kitűnő gitárszóló, kitűnő dal. Azonban minden eddig leírt szép és jó ellenére a lemez legszebb részei még hátravannak, azt valamiért a B oldalra tartogatták.
Mindjárt az In 'n' Out – ha az eddigiekre ilyeneket írtam, hogy döngöl, meg sodró, erre mit írjak? Mintha egy Nohab (M61-es dízelmozdony) indulna el tízkocsis szerelvénnyel közvetlenül az ember feje mellett egy balatoni állomáson. Fura prüntyögéssel kezdődik a Man on a Mission, amelyre egy még furább ellenszólam jön, majd az egész átmegy egy érdekes gitárriffbe, amely engem kicsit az Aerosmith Rag Dolljára emlékeztet. De nagyon jó. Alex kettőnégyeket hoz – de azt iszonyatos erővel. Nem lennék a bőrök helyében...
„Hey, man, come on, wake up!” – suttogja Sammy, és jól teszi, egyrészt, mert kedvenc dalaim jönnek, másrészt, mert megint olyat odaüt Alex, hogy attól amúgy is felébrednék. Dream Is Over. És valóban. Ez a Van Halen már nem a David Lee Roth-féle féktelen bulizásról szól, mind a zene, mind Sammy szövegvilága sokkal elmélyültebb. Right Now – ez lett a sláger a lemezről, és nem véletlenül. Egyszerűen gyönyörű. Itt először (és utoljára) kerülnek elő a billentyűk, azonban nem a szokásos Van Halenes szintetizátorhangzás, hanem zongora és Hammond orgona hangjait halljuk. A nyugodt billentyűket Alex izgalmas dobolása ellensúlyozza, melyet Mike fejel meg egy-egy zseniálisan eltalált basszushanggal. Sammy szédületes magasságokba szárnyal. 316 – rövid gitárprüntyögés, végén szokásos üveghangokkal. Eleinte nem értettem, mit keres itt, később azonban megszerettem, bár a gitársound azóta se tetszik. Viszont a Top of the World címe önmagáért beszél. Számomra a lemez csúcspontja. Sammy énekdallama, Eddie gitártémái, egyszerűen az egész dal úgy, ahogy van, telitalálat. Ahogy az egész album is az. Az igazat megvallva a korábbi Sammy Hagares VH lemezek nem tetszenek annyira – ez viszont nagyon.