Egy lyukas garast nem adtam volna arra, hogy valaha hallok még a Conceptionről. És nem azért, mert a zseniális gitáros, Tore Østby kissé eltűnt az éterben, hanem Roy Khan miatt, aki nélkül – valljuk be – nem lett volna értelme összehozni újra a csapatot. Ugyan néha lehetett hallani felőle önkéntes száműzetése idején, de arra, hogy rockzenekar élén áll még valaha, kevés esély volt, sokkal kevesebb, mint arra, hogy Tore feltűnik egy projekttel. Aztán valami bekattant nála és úgy döntött, hogy visszatér, összeállt régi zenésztársaival és 2018-ban meg is jelentettek egy EP-t ’My Dark Symphony’ címmel. Igen meglepő volt az anyag, de tetszett az irány, sokan viszont keserű szájízzel nyilatkoztak róla, és szinte biztos vagyok benne, hogy ez így lesz az új nagylemez kapcsán is.

Elsősorban azért, mert sokan szeretnék valamihez kötni az újkori Conception dalait, legyen az a Khan-féle Kamelot, vagy csak szimplán a banda első négy albuma. Ezekhez azonban nem sok köze van a norvégok új zenéinek, amit nem is neveznék progresszív power metalnak, sokkal közelebb áll a progresszív, vagy inkább az art rockhoz, amit északi barátaink csinálnak. A két éve kiadott EP-hez hasonlóan nagy a stíluskavalkád, olykor valóban feltűnnek dalok, melyekre rá lehet sütni a metal jelzőt (a No Rewind például ilyen), de inkább a művészi hozzáállás és a sok jazzes, melankolikus kitérő dominál. Ez sokaknak lehet negatívum, ahogy az is, hogy meglepően rövid az album. Ugye van itt egy majd’ kétperces intro, valamint remaszterelve meghallgathatjuk az album végén a Feather Movest, amit már jó ideje ismerünk. Ezen kívül kapunk hét dalt, ami 33 percnyi új anyagot jelent. Engem egyébként ez zavar a legkevésbé, anno a Beatles sem készített egyórás albumokat, úgyhogy szíve joga Khanéknak is olyan hosszú lemezt készíteni, amilyet akarnak.

Azt a kérdést viszont többen fogják feltenni, hogy a hangzás miért tompa és erőtlen. Ez természetesen ízlés kérdése (számomra az Eclipse legutóbbi két lemeze és az új H.E.A.T-album az etalon ilyen szempontból), de Østbyéknek vélhetően volt egy elképzelésük, amit úgy akartak végigvinni, hogy nem vonnak be külsős producert, legfőképp pedig egy kiadót nem, amit már korábban is kihangsúlyoztak. Inkább nevezném ezt bátorságnak, mint csökönyösségnek, és szerintem sokan kedvelni fogják a ’State Of Deception’-t, még úgy is, hogy merőben eltér attól, amit ezektől a zenészektől megszoktunk a múltban. Nekem kifejezetten tetszik, és nem hőbörgök egy pillanatig sem azon, hogy nem hosszú az album, hogy nem sablon prog-power elemeket puffogtatnak és hogy nem álltak meg 50 percnél, már ami a játékidőt illeti. A legjobb húzásuk azonban mégis az, hogy a lemez balladájába, a The Mensionbe meghívták a manapság nagyon népszerű Elize Rydet (Amaranthe), viszont ennek ellenére nem csináltak a dalból egy kommersz slágert. (Nem is tudom, hogy hallottuk-e már Elize-t egy ilyen súlyú dalban korábban. Szerintem nem.)

Bár nem a csapat korábbi munkáira hajaz a ’State Of Deception’, azonban találunk rajta utalásokat a múltra, az In Deception például egyes elemeiben hasonlít az Under A Mourning Star kezdőmotívumaira, később pedig a pörgős No Rewind, a By The Blues és a She Dragon emlékeztet leginkább a régi Conceptionre. Tore még mindig egyedi módon szólaltatja meg a gitárt, szólóiban sokkal több bluesos íz bukkan fel, mint korábban és érezhetően nem akarja megváltani a világot őrült futamokkal, tekerésekkel. Khan hangja talán már nem csillog annyira a magas regiszterekben, mint tíz éve, de továbbra is elképesztően kifejezően énekel és előadásában a szövegek még súlyosabbak, amit néha már-már recitatív kántálással nyomatékosít a dalokban.