Pár évvel ezelőtt átalakult a Cactus tagsága, aztán nagy volt a csend és most váratlanul megjelent egy új stúdióalbum, sorban a hetedik, a 2006-os összeborulás óta a harmadik. Már csak Carmine Appice maradt az eredeti tagságból, a 2016-os ’Black Dawn’-on Tim Bogert már nem játszott, nem sokkal később Jim McCarty is elbúcsúzott a régiek közül, vele együtt Pete Bremy, aki a nem olyan rég az Örök Vadászmezőkre távozott Bogertet követte a basszusgitáros posztján. Nagy volt a fluktuáció, bár McCarty és Bremy közreműködnek az albumon, csakúgy, mint Phil Naro énekes és Michael Whittaker billentyűs.

Az új albumon semmi nem utal arra, hogy egy régi banda új formációját hallgatjuk, mintha át sem alakultak volna, leszámítva, hogy most már egy ideje (pontosan 2006 óta) öttagú a Cactus, hiszen Randy Pratt szájharmonikás is a csapat része, ezáltal ez a hangszer frekventáltabban szólal meg, erősítve a tradicionális blues vonalat.  Az anyag első fele az, ami jobban sikerült, a címadó szaggatott kemény gitárriffje és a szerzemény második felében bekövetkező ritmusváltás tipikus Cactus-dallá teszi, hatásos indítása a lemeznek. A Poison In Paradise az egyik remekmű a dalok sorában: a nyers blues-rock mellett a Cactus is képes blueskesergőt írni és nem is akármilyet – eléri az ember lelkének legmélyebb bugyrait. A Third Time Gone mennydörgésszerű dobja úgy szól, mint John Bonham cucca a Led Zeppelinben, sőt a gitártéma is a kései Zepet idézi, mindezekkel együtt változatlanul úgy érzem, nem tudok párhuzamot vonni a Cactus és a Zep muzsikája közt. Egy feldolgozást is hallunk a lemezen, a Temptations Papa Was A Rolling Stone örökzöldje teljesen „kaktuszosan” szólal meg, nehéz ráismerni az eredeti dalra. Ebben Paul Warren, a zenekar új gitárosa is énekel.

Erre az albumra is rátették az előző lemez, a ’Black Dawn’ egyik legkiemelkedőbb felvételét, a Heading For A Fallt, melyet még Jim McCartyval vettek fel. A történethez hozzátartozik, hogy az a lemez majdnem a dobozban maradt, mert a kiadónak problémái voltak. A zenekar úgy döntött, mivel nagy kedvencük a nóta, ismételnek vele egyet. Az album második felén kevesebb az érdekes pillanat: nem izgalmas az orgonaháttérrel bíró Elevation (a hangszer igazán csak ebben a dalban hallható), de nem kötött le a Preaching Woman százszor lejátszott gitárriffje sem. A zárónótát, a Wear It Outot is feleslegesnek érzem, ez az, amiben Phil Naro énekel és ebben is játszik Jim McCarty. A vége felé a kétrészes Suite 1 And 2: Everlong; All The Madmen kilóg a koncepcióból, viszont kiválóan sikerült. Összetett zenéje révén inkább a progresszív rock felé hajlik, másrészt a megszólalása erős pszichedelikus hatásokat mutat. Összességében, ha nem egyórás lemez készül, csak egy normál méretű negyven-egynéhány perces LP, ütősebb lett volna az egész.

Hallhatjuk, hogy azért a végeredmény így sem rossz. Nem történt semmi különös, csak megjelent egy új Cactus-album, ám mindig felkapja az ember a fejét, amikor új dalok kerülnek tőlük nyilvánosságra. Egyrészt azért, mert ennyire karakteres megszólalással kevés formáció büszkélkedhet, másrészt a mai, a huszonegyedik század kalkulált zenei világában ritka az ilyen őszinte, őserőtől duzzadó zsigeri muzsika, amit produkálnak, és ez hála istennek semmiben sem különbözik attól, amit a hetvenes évek elején, öt évtizeddel ezelőtt adtak közönségüknek. Hogy ez mennyire trendi manapság, ki tudja, ez a rész nem is érdekel.

A borító demonstrálja is a lemezcímet: elég bizarr, ahogy egy figura egy kaktuszokkal telített szakadék fölött balanszíroz egy kifeszített kötélen. A kötél egyik felét – minő meglepetés – egy kaktuszhoz, a másikat pedig a londoni Battersea Erőműhöz erősen hasonlító építményhez rögzítették. Ez a kreálmány akkor lett igazán híres, amikor 1977-ben a Pink Floyd ’Animals’ lemezének borítóján feltűnt.

Összegzés:

Bár átalakult a tagság és már csak egy régi tag muzsikál a Cactus társulatában, ez a zenei elképzeléseket nem érintette. Most is ugyanazt a lehengerlő, kemény, karcos blues-rockot nyomják, mint ötven évvel ezelőtt. Nem haladtak a korral? Lehet, de pont ezért jó a produkció. Felesleges bármiféle címke, a Cactus védjegye most is két taktus után felismerhető, semmi értelme más – lehet, hogy híresebb – kortársakhoz hasonlítani őket. Nekem a megelőző ’Black Dawn’ egy picit jobban tetszett, de azért ez a lemez is hozza az elvárt szintet.

Pontszám: 8

Megjelenés: 2021
Kiadó: Cleopatra Records
Stílus: hard rock, blues-rock
Származás: Egyesült Államok

Zenészek:

Carmine Appice – dob
James Caputo – basszusgitár
Jimmy Kunes – ének
Randy Pratt – szájharmonika
Paul Warren – gitár, ének

Pete Bremy – basszusgitár (11)
Jim McCarty – gitár (11, 12)
Phil Naro – ének (12)
Michael Whittaker – billentyűsök (2, 7, 9, 10)

Dalcímek:

1. Tightrope
2. Papa Was A Rolling Stone
3. All Shook Up
4. Poison In Paradise
5. Third Time Gone
6. Shake That Thing
7. Primitive Touch
8. Preaching Woman Man Blues
9. Elevation
10. Suite 1 & 2: Everlong, All The Madmen
11. Headed For A Fall
12. Wear It Out