Bíbor, Szivárvány, Reneszánsz – Ritchie Blackmore hetvenötödik születésnapjára

Mosolynélküli, Összeférhetetlen, Ember Feketében, Mogorva, „a blekmúr”… a legnagyobb hatású rockgitáros. Yngwie Malmsteen, Joe Satriani, Wolf Hoffmann a legnagyobb inspirációjának nevezi, kortársai is a legnagyobb tisztelettel nyilatkoznak róla, az Iron Maiden, a Dream Theater, az Accept zenéjét is formálta játékával, de hosszan sorolhatnánk az előadókat.

Hendrix után talán senki sem gyakorolt ekkora hatást az utána következő gitáros generációra. Jimi csak nyersanyagnak tartotta a dalokat, koncerteken vég nélkül variálta, Ritchie ugyanezt tette. Hallgassátok meg a Wring That Neck instrumentális fantáziáját a Deep Purple korai fellépéseiről: negyedóra, húsz perc vagy harminc – bármeddig tudta variálni, sosem unt rá, de nemhogy ő, a közönsége sem, és még számtalan példát sorolhatunk ennek alátámasztásra. Tudom, ehhez kellett Jon Lord tehetsége is, de nélküle sem így hangzott volna a korai Purple.

Rod Evans, Ian Gillan, David Coverdale  – mindegy, hogy kik énekeltek a Purple-ben, zeneszerzőként, előadóként jelentős részben hozzájárult az aktuális korszak értékeihez. A Rainbow-ról nem is beszélve: Ronnie James Dio, Graham Bonnet, Joe Lynn Turner, Doogie White vagy újabban Ronnie Romero neki köszönhetik nemzetközi hírnevüket, és ebben a bandában is alkotott olyan dalokat, melyek a mai napig meghatározzák a rockzenét. Nem csak hard rockot, annál többről van szó.

Klasszikus zene és hard rock – ő kezdte el ötvözni a két műfajt, az általa megkezdett úton haladó kollégák mind tőle tanulták el a gyors, rockos futamok komolyzenei színezetét – hallgassátok meg a már felsorolt előadók szerzeményeit, kizárt, hogy nem tőle tanulták a szakmát.

Kiállhatatlan, összeférhetetlen… Ha megnézzük a Deep Purple vagy a Rainbow történetét, nem volt egy stabil felállása egyik formációnak sem – neki ebben nagy része volt, ha nem is száz százalékosan. Nem erős oldala az állandóság. Öntörvényű, senki sem parancsolhat neki. Lassan negyed évszázada hátat fordított a rockzenének, inkább reneszánszban utazik, igaz, nem tradicionális formában, és régóta kitart jelenlegi érdeklődése mellett. Korábban még a klasszikus zenét is kipróbálta, igaz, a rock keretein belül. Volt, hogy a gitárt is törte rendszeresen, szinte minden fellépésén.

Nem egy kedves figura, még rajongóival sem: nem hajlandó aláírni Purple vagy Rainbow lemezeket, ha lehet, inkább elzárkózik tőlük. Volt rá példa, hogy az autó hátsó üléséről a letekert ablakból adott pár szignót hosszú órákkal a koncert után, de csak Blackmore’s Night albumokra. Míg kortársai szívesen fényképezkednek más formációbeli kollégákkal, róla nagyon kevés ilyen fotót találni a világhálón.

Az idő ujjait lelassította, már nem harap gitárjátéka, mint régen, okát ne firtassuk. Ám nemcsak nekem, hanem sokunknak ő a legnagyobb gitáros, zeneszerző, a legnagyobb fazon a rockműfajban, akinek döntő része van abban, hogy Deep Purple rajongók lettünk, hogy a műfajt ennyire szeretjük. A legnagyobb idol, a legmeghatározóbb zenész, a legeredetibb fazon.

Richard Hugh Blackmore, sokunk legnagyobb bálványa 1945. április tizennegyedikén látta meg a napvilágot az angliai Weston-super-Mare városában. Ma hetvenöt éves.