Szakadt az eső, mikor odaértünk, már azon voltam, hogy a kocsiban ülve várjuk ki a koncertkezdést, de aztán meghunyászkodott az időjárás az összegyűlt tömeg előtt. A Budapest Park szinte megtelt fél kilencre. Merthogy Billy Idol új lemezzel indult 2025-ös turnéjára, és ennek megfelelően hajszálpontosan 20:25-kor lépett színpadra a zenekar.
Hogy az új album nemcsak egy apropó volt a turnéhoz, azt rögtön azzal is bizonyították, hogy annak kislemezslágerével, a Still Dancinggel kezdtek. Billy első slágere a Generation X-től átvett (tehát önfeldolgozás) Dancing With Myself volt, innen jutott el 44 év után az „I’m still dancing”-ig, ám a koncerten éppen fordítva történt, utóbbival kezdtek, hogy a ráadásban visszajussanak a Dancing With Myselfhez.
Az új anyagról korábban is jó véleménnyel voltam, de most élesben tesztelhettem, hogy a közönség már az első számot is teli tüdőből fújta, és a későbbiekben elővett 77, Too Much Fun és People I Love sem ültette le a bulit, tökéletesen illeszkedtek a repertoárba. Billy Idolnak nemcsak zenéje, de zeneszerző képessége sem erodálódott az évek során.
Pedig csak az új dalok alatt lett volna lehetőségünk lazítani egy kicsit, mert egymás után sorakoztak a nagy slágerek, még fel sem ocsúdtunk a nyitó dalból, már a nyakunkon volt a Cradle Of Love.
Ha belegondolok, gyakorlatilag az új dalokon és ezen az 1990-es klasszikuson kívül kizárólag az 1981-1983 közötti slágereket nyomták. Egy kicsit hiányzott is a Shock To The System és a Sweet Sixteen, de a 2020-as évek elején visszatérő énekes Bitter Taste slágere is belefért volna a műsorba, ha én állíthattam volna össze.
De helyette inkább elővették a Generation X egyik legelső dalát, a Ready Steady Gót, melynek végén Steve Stevens szólója alatt Billy dobverőket hajigált a nézők közé.
Ha már szóba került a gitáros, többször elmondtam már, hogy nem szeretem azokat a punk-rock-zenekarokat, akik azért játsszák ezt a műfajt, mert nem tudnak jobban gitározni. Én egy olyan bandán nőttem fel, ahol Lugosi Laci játéka dobta fel a muzsikát, Steve is hasonlóan „túlképzett” ehhez a zenéhez, de időnként azért kiszabadult annak fogságából, és megmutatta igazi énjét.
Mint az Eyes Without A Face akusztikus intrójában, vagy a szintén akusztikus gitáron bemutatott flamenco stílusú szólójában, mely az Aranjuez Concertóból kiindulva jutott el a Stairway To Heavenen át Eddie Van Halen Eruptionáig. De a Blue Highway végén is volt egy kib@szott nagy szólója – ezúttal elektromos gitáron – melybe a Top Gun Anthemet is beleszőtte.
A másik gitáros, Billy Morrison is nagy fazon, ő sokat besegített a vokálba is, bár voltak erre hivatottabb személyek is.
Nevezetesen a két színes bőrű énekesnő, a kopasz és a mikrofonfejű, Kitten Kuroi és Jessica Childress, akik leginkább a Mony Monyban és a Hot In The Cityben voltak elemükben.
Stephen McGrath basszusgitárost mintha egyenesen a Black Sabbath-búcsúkoncertről szalajtották volna, bár volt bennem némi képzavar, Geezer Butler-fejjel basszusozott, de bal kézzel röfögtette hangszerét, mint Tony Iommi.
Erik Eldenius dobos tarajos fejéről meg Mike Terrana ugrott be, játéka is erőteljes volt, mint kollégájáé, ismét eszembe jutott egykori kedvenc punk-rock bandám, ahol Donászy Tibi püfölte a bőröket, egyáltalán nem „punkul”.
Paul Trudeau billentyűs eléggé eldugottan, hátul játszott, leginkább csak akkor került reflektorfénybe, amikor Billy odament hozzá énekelni.
A látványos háttérvetítésen időnként felbukkant egy-egy videóklip is, de ötletesen, egy utca kirakataiban visszatükröződve, vagy tévékészülékek képernyőjén, ám a White Wedding alatt az ólomüveg ablakon berobbanó motoros volt a vizuális körítés csúcspontja.
Billy pedig közel a 70-hez is ugyanaz a vagány, mint az elején, a Flesh For Fantasy alatt a színpadon öltözött át, a főműsor végén meg lekapta Billy Idol-pólóját, és a közönség egyik tagja igen komoly ereklyével térhetett haza.
Mi pedig hatalmas élménnyel, hamar elröpült ez a másfél óra, mondtam, lettek volna még tippjeim, mit játszhattak volna, de így is maximálisan elégedettek lehettünk. Utoljára 1993-ban láttam őt a Bon Jovi előtt az MTK-pályán, abból a koncertből nem sok maradt meg, csak hogy ott legalább eljátszotta a Shock To The Systemet, de a mostani élmény örökre megmarad.
Still Dancing / Cradle Of Love / Flesh For Fantasy / 77 / Eyes Without A Face / Steve Stevens gitárszóló / Mony Mony / Too Much Fun / Ready Steady Go / Blue Highway / Rebel Yell // Dancing With Myself / Hot In The City / People I Love / White Wedding
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Török Tamás (TT)
Köszönet a Live Nation Magyarországnak!
Legutóbbi hozzászólások