Számomra 2019 egyik legjobb lemeze volt a Voyager ’Colours In The Sun’ albuma, amit mind a mai napig előkapok heti több alkalommal is. Az ausztrál srácoknak sikerült az egyik legjobb lemezüket összehozni, úgyhogy nem sokat gondolkodtam, hogy feltegyek nekik néhány kérdést, ha már lehetőségem nyílt rá. A Danny Estrin énekessel és Scott Kay gitárossal készült interjúból például kiderül, hogy miért az egyik nagy példaképük Max Martin dalszerző.
HRM: Az ’V’ című lemez óta történt egy hatalmas zenei fejlődés a csapatban, ami a ’Colours In The Sun’-on tetőzött. Pontosan mit változtattatok, hogy idáig jutottatok?
Scott Kay: Szerintem a ’Colours In The Sun’ egyesít bennünket a legjobban zenészekként, azonban leszámítva a nyomást, amit az album elkészítésére szabott határidő okozott (ez egy teljesen új dolog volt számunkra), mindent ugyanúgy csináltunk. Hihetetlenül kritikusak vagyunk a zenénkkel kapcsolatban, és folyamatosan találunk hibákat a részletekben, egészen addig, amíg tökéletesre nem csiszoljuk azokat. Abban is van hasonlóság, hogyan állunk kreativitás szempontjából a dolgokhoz, hiszen ugyanaz a csapat felállása már három lemez óta, ez pedig sokkal gördülékenyebbé teszi a közös munkát.
HRM: A Voyager zenéje mindig is nagyon sokrétű volt, különösen az új lemezen. Általában hogyan írtok dalokat?
Scott Kay: Általában Danny [Danny Estrin énekes, billentyűs – TAZ] hozza a fő dalszerkezeteket, de néha egy riff vagy egy groove indítja be a lavinát. A hangzás különböző rétegei Dannytől és tőlem származnak. Danny rengeteg szintit pakol egymásra, amivel érdekes dallamot kreál, én pedig mindig is szerettem az olyan gitárhangzást, ami hasonlít ezekre, mivel úgy érzem, hogy a gitár sokkal természetesebb hangzást produkál így. Szeretem azt is kikísérletezni, hogyan lehet két gitárral mindenféle érdekes harmóniát és futamot összehozni. Simone [Simone Dow, a csapat másik gitárosa – TAZ] nagyszerűen dobja fel a labdákat ötletek terén, és mivel az ő története teljesen más a hangszerrel, mint nekem, ez úgy gondolom, nagy szívességet tesz számunkra.
HRM: Danny, hogy sikerült meggyőzni Einart a Leprousból, hogy szerepeljen az Entropy című dalban?
Danny Estrin: Volt egy közös turnénk Ausztráliában és Európában is a Leprousszal, ahol jó barátok lettünk az egész csapattal. A srácok egyszerűen fantasztikusak zeneileg és emberileg is. Einarnak van az egyik legkülönlegesebb stílusa és érzéke a dallamokhoz a progresszív műfajban manapság, úgyhogy hatalmas hanyagságra utalt volna, ha nem kérem fel, hogy szerepeljen a dalban. Szabad kezet adtam Einarnak, hogy azt csinálhat, amit akar, mely kockázatos lépés volt, de nem Mr. Solberggel.
HRM: Az énektémáid erősen emlékeztetnek itt-ott az a-hára és a Type O Negative-ra is. Amikor dallamokat írsz, akkor hogyan állsz hozzá a munkához, mi a célod?
Danny Estrin: Számomra a dallam és a kifejezés a legfontosabb. Istenem, annyi béna tagolást hallani a dalokban. Vegyük például a We Are Young című dalt a Funtól. A refrén utolsó sora egyszerűen szörnyű. Tudom, 733 millió ember a YouTube-on nem ért velem egyet, de egyszerűen nincs igazuk. Az egyik példaképem tudat alatt Max Martin, aki az elmúlt huszonöt év néhány legnagyobb popdalát írta. A dallamhoz és a tagoláshoz való érzéke egyszerűen felülmúlhatatlan. Ja, amúgy jelezném, hogy elkezdett metalzenét csinálni. (nevet)
HRM: Scott, a ‘The Meaning Of I’ óta drasztikusan megváltozott a gitármunka a Voyagerben. Hogyan álltok hozzá a dalszerzéshez – különösen a riffek terén – az elmúlt néhány évben?
Scott Kay: Részben talán ez az én befolyásomnak is köszönhető. A dalszerzési stílusom sokkal rifforientáltabb, köszönhetően az olyan hatásaimnak, mint a Rage Against The Machine és a SikTh. Ők nagyban befolyásolták azt, hogyan írok zenéket. Úgy gondolom, hogy azok a zenekarok, akiket az utóbbi időben hallgattunk, eltérnek attól a zenétől, ami a korai Voyagert ihlette. Mi azoknak a zenéknek a terméke vagyunk, amiket fogyasztunk és élvezünk. A Danny által felépített akkordmeneteket inkább tekervényes riffekkel és dallamokkal vezetem tovább, minthogy ugyanazt az akkordot játsszam fölé. Izgalmas dolog darabjaira szedni és ilyen módon továbbfejleszteni őket.
Hard Rock Magazin: Valószínűleg sokszor megkapjátok ezt a kérdést, de szerinted mi teszi különlegessé az ausztrál rock- és metalbandákat? Egyes zenekaroknak – mint például nektek is – van egy különleges hangzása, ami az európai csapatokra nem annyira jellemző.
Danny Estrin: Érdekes dolog ez, mert sokat gondolkodtam azon, hogy van-e egyfajta ausztrál hangzás, de végül arra jutottam, hogy nincs. Az viszont biztos, hogy az ausztrál csapatok különlegesek, mert a hatásainkat át kell menteni az óceánon keresztül és ebből elkészíteni a mi kis szendvicsünket. Továbbá többet is kell dolgoznunk, mivel messzebb vagyunk mindentől.
HRM: Scott, pár éve Ibanez helyett Mayones gitárokon játszol. Az új hangszerek változtattak valamit a játéktechnikádon? Milyenek a tapasztalataid?
Scott Kay: A Mayonesnél hihetetlen figyelmet fordítanak a részletekre. Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a Duvell Elite gitárom tokját, ledöbbentem a minőségén. A hangszer háta gyönyörűen faragott, a nyakon levő Luminlay pozíciójelzők pedig azonnal, már az első koncerten bizonyítottak, amikor egyszer csak hirtelen elsötétült a színpad. Úgy érzem, hogy együtt játszom a hangszerrel, nem pedig ellene, ez pedig olyan dolgokat mutat meg, melyekben nem vagyok olyan jó. Nem bújhatsz el egy ilyen világklasszis hangszer mögött, úgyhogy arra ösztönöz, hogy tisztábban játsszak és csiszoljam a technikámat. Egyszerűen imádom!
HRM: Danny, a zenéteket hallva elég egyértelmű, hogy nagy szerelmese vagy a ’80-as és ’90-es évek szintihangzásának. Honnan ered ez a nagy lelkesedés?
Danny Estrin: Valószínűleg túl sok Modern Talkingot hallgattam! A zongorázás miatt mindig is szerettem a billentyűket, ez pedig egy teljesen más világ, ugyanaz az akkord egy más hangszínnel eljátszva teljesen más érzetet kelt. Nagyon élvezetes dolog a titokzatos hangszínekben hemperegni.
HRM: Egy interjúban említetted, hogy imádod a klasszikus zenét. Csak hallgatod, vagy játszol is klasszikusokat?
Danny Estrin: Játszom is, mivel hegedűt és zongorát tanultam korábban. Ez formált engem a barokktól kezdve a klasszikán és a romantikán át egészen a kortárs zenékig, majd pedig a black metalig… Igazából ez utóbbi egy logikus lépés volt. (nevet)
HRM: Scott, azt olvastam nemrég, hogy basszusgitáron is játszol. Most akkor melyik az elsőszámú hangszered?
Scott Kay: A basszusgitár volt az a hangszer, melyen tanultam. A kottaolvasás és az improvizáció sokkal kényelmesebben megy rajta, mint a gitáron, mivel órákat is vettem, sőt az egyetemen is ezt tanultam. A gitár mindig is egy dalszerző eszköz volt a számomra, úgyhogy ebből a szempontból különböző a kapcsolatom a hangszerrel, mint egy átlagos gitárosnak. Sosem játszottam a nagy klasszikusokat és nem is tanultam tanártól, ami miatt kissé tudatlannak érzem magam a gitár klasszikus értékeiből. Egyszerűen csak vonzódtam a SikTh érdekes riffjeihez, a rengeteg delayhez és atmoszférához Devin Townsendnek köszönhetően, valamint az érdekes harmóniákhoz az Opethtől. Szólózni csak sokkal később tanultam meg, mivel nem igazán érdekelt. Az idő múlásával viszont egyre jobban élvezem a szólókat, de a szívem még mindig inkább a basszusgitárért és ennek köszönhetően a ritmusszekcióért dobban.
HRM: Nagyon érdekelne Danny, hogy milyen zenéket hallgatsz manapság?
Danny Estrin: Néhány klasszikus állandó maradt nálam, ilyenek a Type O Negative, az Ozric Tentacles, a Strangeways és az Infected Mushroom. Az elmúlt napokban több nyugis és ambientes zenét hallgattam, például Thom Brennantől, de voltak sötétebb dolgok a Gorditól és rockosabbak is a Mutemathtől. Ugyanakkor most vettem meg az Angra legutóbbi lemezét, mely fantasztikusan sikerült, ahogy a Sleep Token ‘Sundowning’ albuma is.
HRM: Gondoltál arra 1999-ben – amikor megalapítottad a Voyagert –, hogy még húsz év után is benne leszel a metal vérkeringésében?
Danny Estrin: (nevet) Csak annyit tudtam, hogy progresszív power metalt fogok játszani egész életemen keresztül. Ebből a power metal eltűnt és talán a pop egy kicsit átvette a szerepét mostanság. Egyébként köszönöm [magyarul mondta Danny – TAZ], hogy emlékeztetsz arra, milyen öreg vagyok. (nevet)
Készítette: TAZ
Legutóbbi hozzászólások