Annihilator: Ballistic, Sadistic

A január közepén megjelent ’Ballistic, Sadistic’ címet viselő új dalcsokor promóciója igen korán elindult. Persze hősünk bevetette az aduászt, jöttek a nagy szavak, hogy az első három lemez anyagának fonalát próbálta újra felvenni, valamint megpróbálta beletenni a lehető legfeszesebb és legjobb gitárjátékot, amit csak tud. Szó mi szó, az erős túlzás ellenére ebben azért van valami. Ha valamihez ért Jeff, akkor az a ritmusgitározás, ezen a fronton pedig meg is tette, amit elvárunk tőle. Kíméletlenül feszes és tempós dalok követik egymást, ahogy azt megszoktuk, valódi Annihilator esszencia, igazi rifforgia. Bár a zenekar felállása 2016 óta változatlan a koncerteken, az anyag sávjait a főnök a dobok kivételével egymaga rögzítette, amivel összességében nincs is nagy gond. Nekem csak annyi hiányérzetem támadt egy-egy alkalommal, hogy lehetett volna ötletesebb, esetleg dallamosabb szólókat pakolni a dalokba, mert sajnos azok nem sikerültek annyira emlékezetesre. Pedig egy-egy jól sikerült szóló, egy jól elkapott melódia akár egy közepes dalt is emlékezetessé tud tenni.

Jeff mindenféle lagymatag bevezetés nélkül, a kíméletlenül lendületes Armed To The Teethszel borítja ránk az ajtót. Jól eltalált nyitódal, igazi thrash metal támadás a legjobb fajtából. A sort folytatja a The Attitude, amely hasonlóan tempós nóta, csipetnyi punk felfogással fűszerezve. Sokan nem szeretik, hogy Jeff kicsit kényszerből, kicsit egóból magára vállalja az énekesi teendőket, de nekem kifejezetten tetszik amit és ahogyan csinál. Pont annyit tud és akar énekelni, amennyit a műfaj megkíván, az orgánuma pedig ebbe a zenei környezetbe tökéletesen passzol. A helyében már rég nem erőlködnék énekesekkel, akik rendeltetésszerűen faképnél hagyják, hanem mennék tovább ezen az úton. Már harmadjára bizonyítja be, hogy a Dave Padden-éra után is van élet.

A Psycho Ward egy olyan dal, amelyből ha írt volna még tízet erre a lemezre, akkor néhány év múlva klasszikus albumként emlegetnénk az első három anyaga mellett. Ebbe az egy nótába sikerült belesűríteni minden olyan elemet, amelyre szüksége van egy Annihilator–dalnak. Az album erejét pont a változatossága adja, amellett, hogy végig feszes dalok sorakoznak rajta, felbukkannak lazább, dallamosabb részek is, melyek ízlésesen színesítik a korong egészét. Ennek ellenére azt mondom, hogy ez egy súlyos lemez lett, amely végig magas lángon ég.

Összegzés: 

Az egyes dalokban fel-feltűnő önismétlő témák ellenére a ’Ballistic, Sadistic’ az utóbbi évek egyik legjobb Annihilator-lemeze. Jeff Waters nem keresett új ösvényeket, magabiztosan halad a kitaposott úton tovább, de ezúttal valóban kitett magáért és egy nagyon erős dalcsokorral ajándékozta meg híveit. A dalokat szétveti a düh és az energia, egy thrash metal lemeznek pedig nem is nagyon van szüksége másra.